Népszavazás előtt áll Nagykőrös. Négy kérdésre kell igennel vagy nemmel felelni, de a legfőbb kérdés, hogy elhagyjuk-e Pest megyét Bács-Kiskunért. Az utóbbi hetekben már tényleg mindenki erről beszél. Mellette vagy ellene agitál, biztat vagy uszít, helyesli vagy nemtetszését fejezi ki. Vitatkoznak. Ki-ki saját meggyőződése szerint. Ez jó, mert a viták segítenek döntést hozni annak is, aki bizonytalan. Élvezet olvasni a Facebookon kialakuló, egyre élesebb verbális ütésváltásokat is, hiszen azok – az esetek nagy részében – kulturált keretek között maradtak. Rosszabbra számítottam, de kellemesen csalódtam.
Volt viszont negatív csalódás is. Nem is kevés. Megdöbbentően sok a közömbös ember. Aki nem hisz, nem bízik, elutasít, megtagadja még az érdeklődést is. Azt mondják, eldöntött kérdéseket tettek fel a népszavazás során. „Úgyis minden úgy lesz, ahogyan a politikusok akarják.” „Nincs nekünk ebbe beleszólásunk.” Nagyon sajnálom, hogy ennyien, ilyen szinten lenézik saját magukat.
Beszélgettem múltkor egy huszonéves, fiatal lánnyal. Pont az a korosztály, akire azt mondják: előtte a jövő. Mégis minden szavából sütött az elutasítás, a lemondás. A negatív hozzáállás iskolapéldáját mutatta be, pedig nem is vitatkoztunk, csak véletlenül szóba jött a népszavazás. Aztán másfelé terelődött a szó, hétköznapi problémákról beszélt. Olyan dolgokon háborgott, amik nekem fel sem tűnnének, nem hogy zavarnának.
Aztán visszatért a népszavazás kérdéseihez. „Biztos, hogy nem megyek el szavazni. Micsoda hülyeség már megkérdezni, hogy akarunk-e több munkahelyet? Hát ki nem akar?”
Ekkor már nem bírtam ki, és azt válaszoltam: „Ne haragudj, de ezek szerint Te mégsem szeretnél több munkahelyet.”
Tudom, hogy gyenge válasz, de azt vártam, hogy majd érvelni fog valamivel. Tévedtem. Ezzel a gyenge válasszal sikerült olyan helyzetbe hozni, hogy már nem tudott válaszolni. Csak annyit mondott, hogy ő akkor sem megy szavazni.
Természetesen ahhoz is joga van mindenkinek, hogy dacból ne szavazzon. Viszont ezt híresztelni már nem biztos, hogy érdemes.
Aztán pár nappal később beszélgettem egy szintén fiatal, bár valamivel idősebb sráccal. Nem a megyeváltásról, hanem munkáról. Az utóbbi időben sokat dolgoztunk együtt, amiből mindkettőnknek haszna származott. Láttam, hogy mennyire elfoglalt ő is, és hogy kezdi kinőni a kis műhelyét. Eszembe jutott, hogy előnyös lenne, ha egy helyen dolgoznánk, mert akkor még többet segíthetnénk egymásnak, vagyis több pénzt kereshetnénk. Fel is tettem neki a kérdést – csak puhatolózásképpen –, hogy nem akar-e elköltözni a mostani helyéről nagyobb és jobb körülmények közé. Azt válaszolta erre: „Egyelőre megvárom, hogy összejön-e a népszavazás. Ha igen, akkor pályázni fogok és kialakítom a saját helyemet úgy, ahogy én szeretném. Ha nem jön össze, akkor visszatérhetünk arra, amit mondani akartál.”
Ez esetben nem is tudom, mi lenne a jobb nekem, de a tanulságot levontam belőle. Akinek tervei vannak és dolgozni szeretne, sokkal felelősebben áll a népszavazáshoz is, mint aki beletörődött a sorsába, és nem hisz önmagában sem.
Azt hiszem, bármennyi előnnyel is járjon a megyeváltás, ez sokaknak nem lenne elég ahhoz, hogy elégedettebbek legyenek. Ahhoz nem megyét, hanem szemléletet kellene váltani. Az lenne ám az igazi eredmény!
