Vissza a japánokhoz — avagy beragyogott a felkelő nap

Az egész történet tegnap este kezdődött, miközben barátaimmal a pizzériában beszélgettünk. Péntek esténként általában összeülünk ott, és megbeszéljük, hogy merre halad a világ. Már nem tudom, hogyan jött szóba, de Tomi egyszer csak azt mondta, hogy lenne számomra egy nagyon jó üzleti ajánlata. Ez már anélkül felkeltette az érdeklődésemet, hogy tudtam volna, miről is lesz szó. Tomi ugyanis nem szokott rossz üzleti ajánlatokat jónak nevezni.
Az ezt követő párbeszéd valahogy így hangzott:
- Na és mi lenne az a jó ajánlat?
- Kérlek szépen... egy 2001-es évjáratú... — ekkor tudtam meg, hogy autóról lesz szó — ...ezüst metál... ötajtós... Suzuki Swift.
Majd rögtön hozzátette — GLX. Dupla légzsák, távirányítós központi zár, elektromos ablakok és tükrök. Patika állapotban. Végig vezetett szervizkönyvvel, első tulajdonostól. Ráadásul a nagy blokkos, az egyhármas.
- Húha... — nem is tudtam hirtelen, mit mondjak vagy kérdezzek, de rövidesen eszembe jutott — és figyelj már... mi volt az előző gazdája foglalkozása?
- Hú... várj csak... azt hiszem, egy református lelkészé volt az autó. Vagy nyugdíjas fogorvosé? A lényeg, hogy csak vasárnaponként jártak vele a templomba.
A vége természetesen már csak a szokásos hülyeségünk. Mert ugye ki ne venne paptól, nyugdíjas tanártól vagy orvostól autót?
Abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel elmegyek Tomihoz a Brillbe, hogy megnézzem a gépet. Zoli egyből jelezte, hogy jön ő is.



Másnap délelőtt 9-kor Tomi már türelmetlenül hívott, hogy ott van nála az ügyfél, vinné az autót ötszázért, már a pénz is az asztalon van. Értettem a célzást, felhívtam Zolit, hogy mikor indulhatunk. Sikeresen oda is értünk valamivel 11 óra előtt. Tomi sejtelmes mosollyal mutatott az asztalon heverő szervizkönyvre, és a két gyári kulcsra a hozzájuk tartozó távirányítóval. Mellette kinyitva egy használt autós újság a Suzukiknál, csak hogy lássam, egyébként mennyiért kínálják ezeket.
Kimentünk, hogy közelebbről is megnézzük a négykerekűt. Beültem, megállapítottam, hogy valóban patika állapotú, ahogy Tomi fogalmazott. Kiszálltam, visszamentem az irodába, és mondtam, hogy kell. Valaki megkérdezte, hogy legalább beindítottam-e már. Hoppá, tényleg. Mentünk vele egy kört Zolival, aki a rövid próbaút végén azt mondta — Viktor, ha neked nem kell, én megveszem. Nekem ez többet ért minden szakvéleménynél. Zolinak van már néhány Swiftje, ismeri őket, mint a tenyerét.
Elkezdtük a papírmunkát, majd a kötelező közös fotózás következett. Bár Tomi javasolta, hogy azt majd inkább az átadásnál, de Zoli már hozta is a fényképezőgépet, hogy megörökítsen bennünket.



A hivatalos nyilatkozatom ehhez a képhez annyi:
Köszönöm a Citroën eddigi támogatását. Boldog vagyok, hogy együtt tölthettük az elmúlt két évet, és örömmel emlékszem az együtt elért sikerekre. Az új színem az ezüst lesz. Szerettem a pirosat is, csak kövérített. A Suzukira a motorsportban elért számos sikere, legendás megbízhatósága és gazdaságossága miatt esett a választásom. Meg azért, mert Tomi mélyen a piaci ár alatt kínálta.
Engem pedig ezzel mindig meg lehet győzni.



Hazafelé úton hárman ültünk elöl a Toyota kisbuszunkban: Fefe, Zoli meg én. Út közben ahány Swiftet láttak, annyiszor kiáltottak fel — „Nézd Viktor, olyan autód lesz!” vagy „Hú, azt nézd, de gyönyörű!”. Zoli párszor azt is megkérdezte — „Majd gyorsulunk?”.
Tudom, hogy néhányan csalódottak lesznek, mert valami eredetibb autót képzeltek el nekem. Én nem érzem ezt rossz döntésnek. Sőt, ha a szívet totálisan kihagyjuk a döntéshozatalból, és csak az eszünkkel gondolkodunk, a Swiftnél jobb választásunk aligha akad, ha megfizethető árú autót keresünk. Alig várom már, hogy elfelejtsem, hol kell kinyitni a motorháztetőt, és ne kelljen kéthetente olajat öntenem a motorba.