Horvátország, Peljesac, Orebic
2006. július 8.
Isten nagy giccsgyáros
A mai napról csak röviden. A tervezett 4 óra helyett csak röviddel fél 5 előtt sikerült elindulnunk, mert rájöttünk, hogy a hűtőtáskába nem fér bele az összes cucc, amit vinni akartunk. De megoldottuk. Katonatelepen tankoltunk és vettünk néhány újságot is, de kettőt ottfelejtettünk véletlenül a pénztárnál. Ne vitassuk, hogy kinek a hibájából, mert miattam… Az út eseménytelenül telt azt leszámítva, hogy egyszer a szemünk láttára majdnem frontálisan ütközött két autó. Egy Jetta előttünk haladt, és egy domb tetején majdnem átment a szembejövő sávba. Ott meg pont jött egy másik autó. Mindketten félrerántották a kormányt, de a visszapillantó tükrök összeértek, és atomjaikra hullottak. A Fefe vezetett ekkor, és eléggé meg is ijedt, de mentünk tovább. A határ előtt még megálltunk egy benzinkúton további újságokat venni, köztük egy férfimagazint, amihez zseniális ajándékként beszélő sörnyitót adtak. Fantasztikus.
A határhoz érve kicsit aggódtunk, hogy kiszednek-e minket a sorból, de nem tették. A magyar oldalon csak annyit mondott a határőr csaj, hogy bulizzunk jót helyette is, a horvát határőr viszont kinyittatta velünk az autó hátulját. Ahogy meglátta a feltornyozott cuccokat, megkérdezte, hogy „camping?”. Mondtuk, hogy ja. Aztán kinyittatta a kishűtőt. Mivel én sem tudtam, hogy abban mi van, mindketten kíváncsian vártuk, hogy milyen látvány tárul elénk. Szerencsére chipsek, meg corn flakes-ek voltak ott, így aztán a határőr legyintett, hogy mehetünk. Klassz. A horvát szakasz már tényleg nem volt érdekes, csak mentünk, meg néha megálltunk. Ekkor már én vezettem, de elég álmos voltam, és hiába ittam meg 2 vagy 3 Toro Rosso-t meg Bombát, éreztem, hogy nem bírom. Úgyhogy átadtam a Ferónak, és végül is ő juttatott el minket a célunkig. Előzetes jóslatok szerint képtelenség egy nap alatt leérni a Peljesac félszigetig, de azért sikerült. 7 óra felé értünk a komphoz, mert a félsziget sajátos fekvése miatt így egyszerűbb és gyorsabb volt odajutni. A komp 8-kor indult, így addig még megittunk némi folyadékot egy közeli vendéglátó egységben.
A kompról megcsodálhattuk a csodás horvát naplementét, és megállapítottuk, hogy Isten elég nagy giccsgyáros.
„Olyan állásunk van, hogy hihetetlen”
Tegnap éjszaka, nem sokkal éjfél előtt találtuk meg Európa legjobb kempingjét. Ez persze valószínűleg nem igaz, de a recepció ablakán a sokat sejtető Europe Nr. 1. kitüntetés díszelgett, amit a német ADAC adott ki a kemping részére. Nekik pedig hiszek, hiszen ők állítják azt is, hogy a németek a japán autókkal a legelégedettebbek. Az autókkal kapcsolatos kérdésben Juhász kolléga talán vitatkozna, most viszont a nyaralásról van szó. Abban pedig a Tomi is maradéktalanul egyetértett, hogy ennél tökéletesebb hely nem kell. Nagyon jó kis állást sikerült elfoglalnunk, a két sátor egy komoly kis lugas alatt, körben egzotikus növények: olajfák, kaktuszok, gránátalmafa, leánder (ami errefelé úgy nő, mint a paré), meg néhány általunk ismeretlen faj.
A mai nap a cuccok kipakolásával és a berendezkedéssel telt, amire tegnap éjszaka már nem volt energiánk. Mostanra viszont már elég kompletten összeállt a birodalmunk, úgyhogy itt a sörsátor alatt tudom írni ezt a bejegyzést.
Délután lementünk fürödni és felfedeztük, hogy medence is van ebben a kempingben, vagyis az Adriaticban, mert mi az Adriatic II-ben vagyunk, és ma délután az is kiderült, hogy pofátlanul fürödtünk a kismedencében, annak használatára nekünk ugyanis nincs jogunk, csak azoknak, akik a kemping másik felében laknak. Mi tirpákok, pedig még azon is gondolkoztunk, hogy ráfeküdhetnénk-e a parton található nyugágyakra. Hát most már ezt is tudjuk: nem. Én viszont már kétszer is voltam benne, és megtapasztaltam azt a nem mindennapi érzést, hogy milyen egy medencében fürödni a tengerparton. Ász! Majd belefekszünk a nyugágyba is biztosan. Hiába, az illegális dolgok a legjobbak.
Hoppá, a Zoli az előbb olyan hangokat adott ki, amiről eszembe jutott, hogy ma babot ettünk ebédre, jóféle horvát bodaggal. Horváth Zoltán kommentárja: „Olyan szeles vagyok, mint az a híres teniszezőnő”.
És feltétlenül szükséges megjegyezni, hogy elrontottam ma a szlovák szomszéd pumpáját, amit azzal a céllal kértünk kölcsön, hogy felpumpáljuk a Zoliék matracát. A feladat sikerült is, de épp az utolsó pumpálásnál hangos reccsenéssel eltört benne valami. Aztán visszaadtuk, két doboz Kozel sörrel együtt, amit nem nagyon akartak elfogadni, de mivel nem tudnak rendesen angolul (meg én sem), otthagytam náluk. Aztán délután a fószer hozott helyette két másfajta cseh sört. Ezek szerint még nem vette észre, hogy a kár, amit okoztam nekik, felülmúlja két doboz folyékony kenyér árát.
Nemsoká kezdődik a foci vb döntője, amit egy pár lépésre található étterem teraszán tervezünk megnézni, ezért lassan helyet is foglalunk az egyik asztalnál. Remélem a Forma 1-et is meg tudom majd nézni ott jövő héten.
2006. július 10.
A kálvária napja
Ma kétszer is esett az eső. Komoly károk nem keletkeztek, de arra jó volt, hogy kellemetlenül érezzük magunkat, és riadótervet dolgozzunk ki egy esetleges vészhelyzet esetére. Az estéhez közeledve megint ijesztgetett minket az időjárás mennydörgéssel és villámlással, de aztán nem lett belőle semmi, bár az előbb a vállamra esett egy esőcsepp. A Kati most mesélte el, hogy a vécében egy lepke szállt a vállára. Erre a Zoli is elmesélte, hogy a Tominak meg egy gyík szaladt el a lábai között a mellékhelységben, így nem sikerült titokban tartani ezt az incidenst a lányok előtt, akik aggodalommal vegyes meglepődéssel hallgatták a történetet.
A Tomi nagyon találóan fogalmazott ma, amikor megjegyezte, hogy két nap alatt két király veszett oda. Tegnap ugyanis a Fefe hatalmas gumimatraca, ma pedig a Gréta gumitehene ért pályafutásának végső szakaszába, amikor már csak a kukáig vezető út áll előtte. Ja és a Tescoban vásárolt piros gumilabda is megadta magát, természetesen a Feró eredményes beavatkozásának köszönhetően.
Kicsivel később a Popi és a Fefe eltűntek, majd egy citromfa ágával tértek vissza, rajta négy citrommal. Út közben meglátta őket egy helyi horvát nő, és elkezdett ugatni velük, többek között az alábbi szavakat haszálva: „privato limono!” A két jóbarát pedig imígyen válaszolt: „nem értöm! NEM ÉR-TÖM!”
Tegnap este elmentünk vacsorázni a közeli étterembe. A kaja átlagos volt, a bor pedig meleg, és nem túl jó. De mindegy, megnéztük a foci vb-t, és megállapítottuk, hogy azok az emberek, akik ott nézték velünk, nem normálisak. Mintha nem is drukkoltak volna senkinek, hangot is alig adtak ki. A meccs legérdekesebb pillanata közvetlenül a 11-es rúgások előtt volt, amikor egy német kiskölök, aki a kerítés tetején állt, leesett a földre. A szülei odanéztek, de nem igazán foglalkoztak vele. Hihetetlen szülői nemtörődömség. Én biztos megpofoztam volna a kölköt. Aztán vége lett a meccsnek, nyertek az olaszok, és annyi. Mintha csak a barátok köztöt néztük volna meg, az szokott ekkora lelkesedést kiváltani az emberekből. Fura brigád.
A Tomi most mondta, hogy írjam be a szilánkok közé, amit írogatok, hogy „a Popi égy szlippörsz lött”. Vagyis hogy a Zoli épp egy kötelező közös fogmosáson vesz részt a Katival. Na, mára befejezem, mert feléledt a szél, és félek, hogy előzetes várakozásunkkal ellentétben mégis csak az marad meg ma este, aki úszni tud.
2006. július 11.
A botrányosan rossz pálinka napja
Éjszaka elég komoly szélvihar tombolt a kempingben, de károkat nem okozott. Reggelre már nyoma sem volt a rossz időnek, és miután a Feró, a Tomi és a Popi elmentek kenyérért és megreggeliztünk, lementünk fürödni. Aztán dél lett és feljöttünk, a lányok pedig nagyon komoly kis spagettit dobtak össze. Hú, nagyon hivatalos volt. Utána megint tengerre szálltunk, de rövidesen felhők jelentek meg az égen, szél támadt, és a víz is kezdett hidegnek érződni. Ezért kifeküdtünk a partra és látánk, hogy a partra kifeküdni jó dolog.
A mai nap egyik legemlékezetesebb pillanata a nap elején behűtött pálinka esti felbontása volt. Már az gyanút keltett, amikor rájöttünk, hogy pálinka helyett „barack szeszesital” elnevezésű löttyöt töltünk a poharakba. Nehéz volt eldönteni, hogy a chilis bab után volt olyan rossz, vagy eleve is, de a későbbi kóstolásnál már mindenki egyetértett abban, hogy ez bizony egy katasztrofálisan rossz pálinkautánzat.
Este lementünk palacsintázni, de most ugorjunk egyet az időben, mert közben a komák aljas módon megtréfáltak. Bontottunk egy pezsgőt, és elkezdték itatni velem Toro Rossoval meg Bombával. Megittam 3 pohárral, és épp kezdtem furcsállni, hogy miért állt ennyire a fejembe, mikor a kedves testvérem feltett egy kérdést: „Viktor, most kezdj el gondolkozni, hogy miért volt olyan fura íze a pezsgődnek, és hova lett közben a fél üveg pálesz.” A szemetek! Semmit nem éreztem az ízén, és lehet, hogy azért, mert húzóra ittam meg, hogy ne kelljen fognom a poharat írás közben. Ezek szerint a pezsgőn kívül megittam fél üveg pálinkahamisítványt is? :s Most befejezem, mert érdekes dolgokról beszélgetnek a pajtásaim, meg egyébként is.
2006. július 12.
A kutyatámadás napja
Azzal kell kezdenem, hogy tegnap éjszaka, miután befejeztem az írást, lementünk fürödni. Vagyis én elindultam, a többiek meg jöttek velem, hogy nehogy belefulladjak a vízbe. Ász volt a telihold fényében úszni a tengerben. Aztán feljöttünk, lefeküdtem a Tomiék sátra elé egy szivacsra pihenni, és közben rám esett egy pálmafalevél. Ilyen se történhetne meg otthon.
19.15 – Ülünk a buszban, és megyünk Orebicre, mert a lányok kikönyörögték. Amíg odaérünk, leírom a nap drámáját. Éppen a reggeli utáni szieszta közepén tartottunk, amikor ordibálásra lettünk figyelmesek. Először azt hittük, hogy valami helyi huligánok nem bírnak magukkal, de utána még furább zajok jöttek, köztük kutyamorgás és ugatás. Felállva látjuk ám, hogy a kemping kutyája – egy németjuhász – megtámadott egy kiskutyát. A kiskutya gazdája meg kb meg akarta menteni a négylábúját, ezért szerzett néhány karmolást a hasára meg a hátára. Egyből kisebbfajta botrány alakult ki, jöttek a recepciósok is, de nem tudom, hogy rendezték le az ügyet. Annyi biztos, hogy a kemping kutyájának az orrára ütöttek az esetet követően.
19.20 – Most értünk a bolthoz, ahol beszerezzük a holnapra szükséges bodagmennyiséget. És ahogy begurultunk a parkolójába, átfordult a napi-kilométerszámláló. Elértük az 1000. kilométert. Megvan a bodag, indulunk tovább. Élő közvetítésünket olvashatják. Egy tűzoltóautó mellett haladtunk el, amit épp töltöttek vízzel a tűzoltók. Mögöttünk meg egy igen jó kiállású Multivan jön, gyári napfénytetővel és könnyűfém felnikkel. Jó alkalmunk nyílik ezt megfigyelni ezt Tomi barátommal, aki itt ül mellettem, és menetiránynak háttal foglalunk helyet. Most meg egy nagyon szép szocreál étteremegyüttest láttam a baloldalon. Helyi vagányok egy csoportja közben focimeccsen méri össze tudását egy aszfaltozott focipályán az utca másik oldalán.
Az egész helyre jellemző, hogy a leánder úgy nő, mint a paré, és a trombitafolyondár is nagyon meg van indulva. Vésem a történteket a buszban, a tenger meg itt hullámzik tizenöt méterre. Szar dolgunk van, mi? Na, befejezem, mert megyünk korzózni a városba.
23.52 – Visszaértünk a kempingbe, miután megnéztük Orebic egy részét, és megvacsoráztunk összesen 640 kunáért. A kaja finom volt, a számla viszont túlságosan borsos, és emiatt nehezen emészthető. A számlán három bort számoltak fel kettő helyett, ezt nagyon szemfülesen észrevettem, majd szóvá tettem, és kiküszöbölték a csorbát. A pincér erősen emlékeztetett Mr. Bean-re, de egy nagyon szimpatikus forma volt, az étterem pedig kellemes.
2006. július 13.
A baklövések napja
Ha tudni akarod, a mai nap nem sikerült valami jól számomra. Bár az eleje még olyan volt, mint bármelyik másik reggel. Éjszaka fújt a szél, és reggel arra eszméltem, hogy be vagyok takarózva. Ez sem mindennapos mostanában.
Reggelire megettem a maradék corn flakes-emet, aztán mentünk fürödni. Ebédre valami kínai szerűt ettünk, aztán vissza fürödni. Ekkor kezdődött a vesszőfutásom. A tengeren elég nagy hullámok voltak, de ha ez még nem lett volna elég, talán az ebéd után elfogyasztott sör, bor és pezsgő hatására tengeri csata alakult ki köztünk. Ennek az lett az eredménye, hogy 5 perc után igencsak leeresztett a matracom, ami eredetileg azt hiszem, hogy a Katié volt. Nem gondoltam, hogy kilyukadt, ezért megpróbáltam felfújni, hátha csak valamelyik tréfás kedvű pajtásom eresztette le, mert ezt akármelyikükből kinézném. De ahogy elkezdtem fújni, hallottam, hogy süvít belőle a szél. Nem volt más választásom, kikullogtam a ronccsal a partra. Ott később a Zoli meg a Kati betemettek kaviccsal. Ez nagyszerű szórakozást jelentett mindhármunk számára.
Öt óra körül feljöttünk vacsorázni, és még nem is sejtettük, hogy milyen drámai események következnek majd. Azzal kezdődött, hogy a Zolival elmentünk letusolni, és közben azzal szórakoztunk, hogy a papucsommal befogtam a lefolyót, az így felgyülemlett vizet meg rúgtuk át egymáshoz az elválasztó fal alatt. De aztán, ahogy minden rendes nyolcéves, mi is meguntuk ezt a mókát egy kicsit, és csakhamar jobb elfoglaltságot találtunk. A vizet immár nem egymáshoz, hanem a folyosóra ömlesztettük kifelé. A víz onnan szépen kifolyt a tusolóhoz vezető útra, annak lejtős mivolta miatt pedig a kis patak elindult a recepció felé. Mi ezt a tusolókabinokból persze nem láttuk, de mikor agyban összeraktam a víz útját, kinéztem, hogy mi újság van. Nem volt bölcs döntés, mert pont akkor jött a kempinges bácsi, és elkezdett magyarázni, hogy zárjam el a vizet, meg hasonlók. Én meg csak pislogtam ott, mint Ádám anyák napján, mintha nem is érteném, hogy keletkezett az a kis patak, keresztül a kempingen. Mintha én is akkor fogtam volna fel a helyzet súlyát (persze tényleg így volt) átmentem egy másik tusolóba, „hátha ott lefolyik a víz”. A kempinges úriember ezalatt elzárta a melegvizet, nyilván azért, hogy lassan abbahagyjuk a víz folyatását. Be is fejeztem és jöttem vissza az állásunkhoz, a Zoli meg röviddel utánam érkezett, és összetalálkozott a kedves kempinges nénivel, aki kérdőre vonta a kis patakkal kapcsolatban. A Zoli szokásához híven válaszolt: „nem értöm!”.
Épp csak túl tettük magunkat lelkileg ezen a traumán, amikor készülődni kezdtünk a vacsorához. A Kati kezdte volna felbontani a babkonzerveket, de a Zoli mondta neki, hogy majd a Viktor felbontja. Én meg mentem felbontani. Az elsőt sikerült, bele is öntöttem a fazékba, de mikor a másodikat téptem fel, a doboz teteje elvágta a kisujjamat. Gyenge idegzetű olvasóink most ugorjanak a következő bekezdéshez. Ahogy a konzervdoboz pengeéles széle felszántotta a kisujjamat, abból hevesen elkezdett ömleni a málna. Nagy riadalom tört ki, de a Kati lélekjelenlétének köszönhetően nem véreztem el itt a kempingplacc közepén, mert letépett egy 3 szakasznyi papírtörlőt, amivel el tudtam szorítani a vágást. Aztán negyed óra múlva a Kati leragasztotta a szörnyű sebet egy dinoszauruszos sebtapasszal, és azóta szerencsére minden rendben van. Kati, ezúton is köszönöm, hogy segítettél a bajban és nem kellett az orebici ambulancián amputálni az ujjamat, valamint hogy a vérveszteségem a kritikus szint alatt maradt. Mára befejezem, viszlát!
Gyengébb idegzetű olvasóink meg hoppon maradtak, mert mára nem is lesz következő bekezdés. Hasonló szívások elkerülése végett erősítse mindenki az idegrendszerét!
2006. július 14.
A hajóroncs felfedezésének napja
A meg nem talált fal napja
A botrányosan rossz bor napja
A meg nem kapott torta napja
Beteg szomszédjaink beköltözésének napja
Számos érdekesség történt velünk ezen a napon. Délelőtt elúsztunk a kemping strandjától nem messze lévő hajóroncshoz, matracokkal és búvárszemüvegekkel felszerelkezve. Félelmetes látvány volt, a Tomi – saját bevallása szerint – tényleg félt is, mert nem egy filmben látta már, hogy a cápa a hajóroncsok közül támad. Egyébként az egész nem is hasonlított szerintem hajóra, mert egy alkatrészt sem sikerült beazonosítani, hogy eredetileg milyen célt szolgált. Csak csövek, meg marha nagy vasdarabok látszanak mindenfelé, ha lenéz az ember a víz alá. Olyan az egész, mint egy hatalmas indusztriális díszlet. Mintha egy komplett gyár aludná örök álmát a habok alatt.
A misszióból visszatérve azt vettük észre, hogy egy fiatal srác meg egy csaj érkezett a szomszédunkba. Szlovákok. Az első másodpercben látszott rajtuk, hogy betegek, vagy legalábbis valami súlyos problémájuk van. Talán elég, ha annyit mondok, hogy a fiúcska zokniban és szandálban feszített itt a 40 fokban. El tudom képzelni, hogy a Szlovák Országos Orrbeszélő Versenyen ismerkedtek meg, olyan hülyén beszéltek, már amikor nagy ritkán kinyitották a szájukat. Meg egyébként is látszott, hogy nem leszünk nagy haverságban. Sőt, eleinte nem is ezen gondolkoztunk, hanem azon, hogy ezek az idióták miért az olasz szomszédunk autójának helyére állítják a sátrukat, mialatt talján testvéreink egynapos túrán voltak valahol a nagy Mondeoval. Előre örültünk, hogy botrány lesz, mikor tésztaevő barátaink visszajönnek, és meglátják, hogy odatelepedtek az ő állásukra. Csak sajnos közben a szimpatikus szlovák kollégák – akiknek elrontottuk a pumpáját, de azért az utolsó napig mindig köszöntek – hazaindultak, és átadták a helyüket honfitársaiknak.
Mi meg közben kitaláltuk, hogy el kéne menni megnézni azt a falat, amit már a kompról is láttunk, és amit a helyiek csak „kis kínai nagy fal”-ként emlegetnek. El is indultunk nagy nehezen, de csakhamar ráébredtünk arra, amitől én mindig is féltem, vagyis hogy senki nem tudja, hogy igazából hova is megyünk. Amikor mindenki úgy van vele, hogy én ugyan nem tudom, de a többiek biztosan tisztában vannak vele. Amikor világossá vált, hogy nem tudjuk, merre tovább, gondoltunk egyet, és ötletszerűen mentünk tovább. Így jutottunk el Trpanj-ba, egy tök kellemes kis városba, ami egyébként ugyanolyan, mint mindegyik másik város errefelé. Talán csak annyi különbség volt, hogy volt ott kompkikötő is, meg egy olyasmi állású szobor, mint az a híres, ott Rio de Janeiro-ban, a Cukorsüveg hegy tetején. Csak ennek nem volt széttárva a keze, és nem állt akkora magaslaton.
Mikor hazaértünk, a kemping főnök öregnéni pont kinyitotta annak a kis borospincének az ajtaját, ami itt van az állásunktól olyan tizenöt lépésre, és ahová mindig vágytunk bejutni. Hamar oda is mentünk hozzá, és megkérdeztem, hogy lehet-e nála bort kapni. Rövidesen felfogta, hogy mit kérdeztem, és érdekes angolsággal válaszolta: Yeeeeeeeeees. Red or white? Red or white?
- Red.
- Okay, no problem.
- Can we taste it?
- Yeeeees, no problem! One moment! – és kiöntött egy taplas pohárba egy kis vöröset egy kannából. Én kóstoltam meg először, és valami sokkal finomabbra számítottam, de én nem értek a borokhoz, úgyhogy hívtam borszakértőnket, a Fefét, hogy állapítsa meg, hogy milyen. Előtte a Zoli már mondta, hogy szerinte egy nagyon kénes, a Fefe pedig nem is akarta megkóstolni, miután megszagolta. De közben a néni már elmesélte, hogy ez egy kis pincéjük, és van egy sokkal nagyobb is 10 km-re innen, meg ilyenek, és végig olyan kedvesen mosolygott, hogy diplomáciai érzékem közbeszólt az ellen, hogy visszalépjek a borvásárlástól. Azzal a gondolattal, hogy fröccsnek jó lesz, kértem egy litert. A nénike pedig nagy örömmel elöblített egy ásványvizes üveget és beletöltötte a kannából az erősen kénes, kicsit petróleumszagú, ízre meg égett autógumi beütésű házi bort. Ez lenne az a bor, amiről messze földön híres ez a félsziget? Vagy lehet, hogy az útikönyvben „hírhedt” volt írva, csak félreolvastam? Szóval a lényeg, hogy ez nem volt valami jó vásár 30 kunáért, de legalább biztos megbocsátott a néni a pár nappal ezelőtti tusolós-patakos incidensért.
Úgy döntöttünk, hogy ha már a pénzpocsékolás napja van, akkor nem a kirándulás közben vett friss bodagból eszünk, hanem lemegyünk abba a kis étterembe enni, ahol a foci vb döntőjét is néztük. Épphogy befejeztük a kaját, mikor odajött az asztalunkhoz egy német anyuka a kislányával, és nagy örömmel újságolta nekünk, hogy a kislánynak ma van a szülinapja, és megkérdezte, hogy kérünk-e a tortából. Mi meg persze kértünk, mire mondta az anyuka, hogy akkor majd hoznak kistányérokat, meg tortát, ha befejeztük a vacsorát. Sajnos nem fogta fel, hogy akkor már nem igazán evett senki közülünk, és hozhatták is volna egyből a desszertet. Szép lassan kikértük a számlát, fizettünk, aztán pár perc múlva mentünk, mert az anyuka eltűnt a tortával együtt, vagy legalábbis az étteremnek egy olyan részén volt, ahonnan nem láthattuk. Felballagtunk, de az étterem előtt elhaladva még láttam, hogy a német nő épp odapillant az asztalunk felé, hogy mi újság van. Biztos ő is szomorú volt, hogy nem ettünk a tortából. A nap összességében mégis pozitív élményekkel zárult, noha a fal megtalálása, egy jó bor és némi ingyen torta még jobbá tehette volna.
2006. július 15.
Balázs felbukkanásának napja
A mai napot pihenőnapnak neveztük ki, mivel a tegnapi elég fárasztó volt. Ez persze butaság, mára egyszerűen csak nem terveztünk semmit. Nem is volt semmi érdekes, ha csak az nem, hogy a Kati egyszer csak lejött hozzánk a partra, és azt mondta, hogy a Balázs Show-s Balázs itt van a kempingünkben. A Zolival jöttünk is fel, hogy megtaláljuk őket, abban a reményben, hogy híresek leszünk. Ez a tervünk sikerült is, mármint hogy megtaláljuk őket. A Zoli valamiért nem mert odajönni, de én felkerekedtem, és beszédbe elegyedtem velük, miközben épp megfordultak a bérelt Renault Traffic-jukkal, hogy elhagyják a kempinget. Mint lapunknak elmondták, búvárkodni jöttek, hallottak az itteni hajóroncsról is, viszont ahhoz, hogy lemerüljenek ott, speciális engedély kell, az meg nincs nekik. Próbáltam magyarázni nekik, hogy közel s távol ez a legobb kemping (hátha itt maradnak, és híresek lehetünk), de azt mondták, hogy szétnéznek máshol is. Egy kiugrási lehetőség elszalasztva, maradunk egyszerű senkik.
Délután csináltam képeket a pajtásokról a parton, ami nem bizonyult túl könnyű feladatnak, de ezzel nem is untatnám a kedves olvasót, úgysem érdekel senkit.
Hanem estefelé arra lettünk figyelmesek, hogy egy bordó, magyar rendszámú, ráadásul brilles Transporter áll a recepciónál, majd lassan elindul felénk az emelkedőn, kegyetleneket túráztatva és kuplungolva. Látszott, hogy szerencsétlenkednek, és miután a srác 20-30 centis horzsolást ejtett az autó bal oldalán itt a kis kerítésen, gondoltam odamegyek és segítek neki. Hihetetlen amatőr volt, még úgy is megroppantotta az első lökhárítót a másik oldali kerítésen, hogy mondtam neki, hogy meddig jöhet. Miután megálltak, váltottunk velük pár szót. Kiderült, hogy Szabadkáról jöttek, és kiderült az is, hogy nem annyira jó fejek. Legalábbis nem voltak túl kommunikatívak. Negyed óra múlva távoztak is, mivel megtudták, hogy jön egy másik brigád is arra a placcra, amit kinéztek, és mellesleg az egyetlen szabad hely itt manapság. Állítólag jön valami öregekből álló brigád ide hamarosan. Érdekes lesz, annyi szent.
Ma egyébként váratlan örömhír ért, mikor megtudtam, hogy a Formula 1-es Francia Nagydíj időmérő edzésén taroltak a Ferrarik. Schumi az első, Massa pedig 17 ezredmásodperccel lemaradva a második helyet szerezte meg Alonso előtt. Ezt megtudva megkérdeztem pár helyi illetőségű embert, hogy tudnak-e valahol tévét, ahol megnézhetném a versenyt. A recepciós kislány tanácstalan volt, de lent a palacsintás kölök, meg a főnöke javasolták, hogy menjek el Orebicre, mert ott a Meteor nevű bártól nem messze van egy hely, ahol kivetítőn szokták nyomatni az ilyen eseményeket. Klassz. Holnap mehetek Orebicbe. Nem akartam feltétlenül megnézni a versenyt, de ilyen rajtfelállással ki merné kihagyni?
2006. július 16.
Az F1-es misszió napja
Schumacher nagy győzelmének napja
Ha nem lett volna ma F1, akkor a mai az abszolút semmittevés napja címet is kaphatta volna. De szerencsére volt, és így történt valami izgalmas is. A többiek nevében most nem tudok nyilatkozni, de nekem izgalommal telt a délelőtt, mert végig azon agyaltam, hogy fogok eljutni Orebicbe. Kedves kispajtásaim mindent megtettek, hogy bizonytalanságban tartsanak, így még indulás előtt 2 perccel sem tudtam, hogy jön-e velem valaki vagy nem. Végül nem jött senki, a Fefe átvitt, meg jött a Kati is, és ők elmentek boltba, engem meg kitettek a Meteor bár előtt. Onnan pár méterre csakugyan rábukkantam egy ígéretes helyre, ami internet kávézó is volt, és a Sport nevet viselte. Amint beléptem, megörültem, mikor megláttam egy tévét a sarokban, de még jobban örültem, mikor megpillantottam az óriás képernyős tévét beljebb. Sajnos valami zenecsatorna volt bekapcsolva, de mikor mondtam a pultos lánynak, hogy azért jöttem, mert itt szeretném megnézni a versenyt, megkereste nekem azt a csatornát, ahol nyomatták. Leültem ahhoz az asztalhoz, ahonnan a legjobban lehetett látni, egy tök kényelmes fotelbe. Kértem egy pohár vörösbort, hogy legyen azért valami társaságom is. Ahogy kezdődött a verseny, betévedtek még páran, de aztán elszivárogtak az emberek, a verseny felétől már egyedül voltam, még a pincér lány sem volt mindig ott. Simán lenyúlhattam volna az aznapi bevételt. A vége előtt öt körrel felhívtam a Fefét, hogy jöjjenek értem. Mire kimentem az utcára, pont oda is értek, és visszaszállítmányoztak a kempingbe. Ettem egy babot, és lementünk a tengerpartra. Más említésre méltó nem is történt ma. Ja, hogy ki nyerte a versenyt? Schumacher, zseniális taktikával. Igazán szép győzelem volt. Massa is megtette, amit kellett. Kár, hogy a verseny alatt szinte végig horvát popzenét kellett hallgatnom.
2006. július 17.
Dubrovnik felfedezésének napja
Már a nyaralás előtt nagyjából eldöntöttük, hogy kirándulunk majd egyet Dubrovnikba. Egyrészt azért, mert mindenkit érdekelt ez a történelmi város, másrészt azért, mert menő dolog lesz majd elmesélni, hogy Dubrovnikban jártunk. Azért menő dolog, mert azzal mindenki tisztában van, hogy Dubrovnik nem az Isztria, ahová a hagyományos magyar turista jár a hasát süttetni.
A mai napot választottuk ki arra, hogy megtegyük ezt a nem túl hosszú, de azért embert próbáló utat. Nem volt nehéz megtalálni a várat, Dubrovnik legfőbb nevezetességét. Ez a vár olyan, hogyha belépsz, mintha egy középkori városkába csöppennél. Bár Horvátországban nem ritka az ilyen látvány, de ilyen koncentráltan és ekkora területen nem biztos nem sok helyen lehet ilyet látni. Éttermek, kávézók és butikok érik egymást, megtűzdelve néhány templommal és múzeummal. Fura dolog, de elsőként bementünk a nem túl fantáziadúsan Aquariumnak elnevezett helyre, ahol halakat, teknősöket és egyéb tengeri szerzeteket láttunk. Persze a legjobban a vécének örült mindenki, a polip és az óriásteknős csak a dobogó alsóbb fokaira szorult a lelkesedési listán. Mivel ekkor már mindenki kellően éhes volt, elkezdtünk megfelelő helyet keresni, ahol táplálékot vehettünk magunkhoz. Annak ellenére, hogy tényleg egymást érték az éttermek, ez nem bizonyult könnyű feladatnak, mert mindenki tudni vélte, hogy melyik a rossz és melyik a jó hely, csak épp nem egyhangúlag. Na, aztán az egyiknél mindenki azt mondta, hogy ez jó lesz, így letelepedtünk, hogy aztán rövidesen csalódás érjen bennünket. Először is, elég junior adagokat hoztak ki, ami nem lett volna olyan nagy baj, ha abból mindent meg lehet enni. De a Gréta és a Fefe spagettije állítólag épphogy súrolta az ehető szintet, és a Tomi is elégedetlenségének adott hangot a halsalátájával vagy mijével kapcsolatban. Én egyszerű csirkemell filét kértem, meg hozzá salátát, azzal nem volt semmi baj. Azt hiszem, egyedüliként voltam elégedett a kajával. És a buta életbe, a számla itt is borsos volt. De egy ilyen helyen meglehetősen naiv dolog reális árakat remélni.
Fő attrakcióként, fejenként 50 kunáért felmentünk a várfalra, ami körbekeríti ezt az egész helyet. Több mint egy óráig tartott, mire körbeértünk rajta, de legalább szép volt, és csináltam vagy 100 képet. Háztető- és mediterrán cserép-buziknak kötelező program!
Ez a kis túra elég fárasztó volt ahhoz, hogy senkinek ne legyenek már hasonló programötletei, így hazafelé vettük az irányt. Megőrülsz, ha megtudod, mennyi volt a parkolási díj óránként. 30 kuna! Az 1200 forint óránként, ha jól számolok, de ebben sohase bízz. Úgy látszik, a horvát szereti szétborsozni az árakat.
2006. július 18.
Az abszolút semmittevés napja
Csak azért kezdtem el írni, hogy most már ne hagyjak ki egy napot se. Semmit nem csináltunk, és semmi nem történt, ami említésre méltó lett volna. Úgyhogy most általánosságokról fogok írni.
Az első napokon azt hittük, hogy véletlen, de már biztos, hogy itt minden este elég erős szél támad, és kisebb megszakításokkal reggelig el sem áll. Néha olyan erős, hogy kezdünk félni, hogy elviszi a sörsátrat. Ma nap közben sem állt el, a tenger is igen erősen hullámzott, kicsit talán hűvösebb is volt pár fokkal egész nap. A szél felkavarta a tengert, ami ettől olyan hideg lett, hogy nem is nagyon mentünk be fürödni, csak percekre. Inkább a többi embert néztük a parton és röhögtünk rajtuk, ha valaki nevetséges volt. Nem szép szokás.
Beteg szomszédjaink minden reggel 8-kor ébresztik magukat, de ma állítólag 7-kor csipogott a telefon. Én még soha nem ébredtem fel rá, de sátorban élő társaimat zavarja a jelenség.
Hihetetlen, de szúnyogok is vannak itt. Meg bögöly legyek is, vagy mik. Elég sok csípést szereztünk be mindannyian. Most is jönnek rám folyamatosan a szúnyogok, amik egyébként mutánsok, legalábbis nem olyanok, mint otthon.
A kemping személyzete tök kedves, mindenki jó fej a maga módján, és a legtöbbször mindenki mosolyog.
Teknősök is vannak a kempingben, egy elkerített részen, az étterem mellett. Nagyon viccesek, vannak kis tekik is, amik kábé akkorák, mint egy paradicsom, csak persze laposabbak. A Katival már tervezgetjük, hogy létre kéne hozni otthon valami teknősfarmot. Ma egyébként sikerült beszerezni valami rissz-rossz dinnyét, aminek a felét megettük, a másik felét meg szétdarabolva odaadtuk a teknősöknek. Majd holnap megnézzük, hogy elpusztították-e. Salátát, paradicsomot meg sárgadinnyét láttunk eddig náluk, azt eszegették is szorgalmasan.
Lassan vége a nyaralásnak, több ok miatt is kezdünk aggódni. Az egyik, hogy még mindig semmi színünk nincs, pedig nem kevés időt töltöttünk a napon. Egyik nap még meg is égett egy kicsit a vállam. Ennek ellenére állítólag olyan fehérek vagyunk, mint a mentőautó. De azért lehet, hogy ez túlzás. Egyébként kevés dolgot utálok jobban annál, mint mikor hazaérve a nyaralásból, valaki megjegyzi, hogy nem is vagyok barna ahhoz képest…
Fokozottan kezdünk figyelni, hogy elpusztítsuk a kaja- és piakészleteinket, a felesleges ballaszt hazaszállításának elkerülése végett.
2006. július 19.
Az utolsó vacsora napja
Olyan hirtelen jött el a nyaralás vége, hogy én fel sem fogtam. Csak rendkívül meglepődtem, mikor a többiek mondták, hogy menjünk el vacsorázni Orebicbe, mivel holnap már pakolnunk kell. Ezt a bejegyzést most 20-án reggel írom, és most sem hiszem el, hogy ma már tényleg össze kell pakolni, mert holnap hajnalban indulunk haza. Az elején olyan hosszúnak tűnik a két hét, aztán meg elmúlik, mintha csupán három nap lett volna. Bár a nagy semmittevésben tényleg összefolynak a napok.
Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Végeztük a szokásos feladatainkat, vagyis ettünk, lementünk a partra, fürödtünk, napoztunk, visszajöttünk a partról, ettünk, aztán megint elölről. Ma viszont nem itthon vacsoráztunk, hanem elmentünk Orebicbe, arra a jól bevált helyre, ahol egyszer már ettünk – jó drágán – és ahol Mr. Bean az egyik pincér. Most nem ő szolgált ki minket, hanem egy nő. A kaja ismét kiváló volt szerintem, de a Fefe és a Tomi hiányolták a 300 kunás (1 kuna 40 forint) haltálról a kagylót, polipot, és egyéb sallangokat. Azért éhesek ők sem maradtak. Odafelé úton kenyeret kellett vennünk, visszafelé meg Fantát, hogy el tudjuk fogyasztani azt az üveg vodkát, amit véletlenül se akartunk hazacipelni, nyilván a súlyára való tekintettel.
2006. július 20.
A búcsú napja
Ez a reggel annyiban volt más, mint a többi, hogy tudtuk: utoljára éljük át azt, amit az elmúlt két héten minden nap. Egész nap a parton voltunk, délután meg összepakoltunk nagyjából. Felmerült, hogy induljunk haza már este, de ezt az ötletet aztán elvetettük. Régen besötétedett, mire mindent beraktunk az autóba. A sátrak, a székek, az asztal meg a hűtők még kint maradtak, hogy tudjunk az autóban aludni.
2006. július 21.
A hazatérés napja
Hajnali 4-kor keltünk, hogy elérjük a negyed 7-es kompot. Összeszedtük a maradék cuccot, és elindultunk. A kompkikötőbe érve megvettük a jegyeket, és mivel volt még egy óránk, elmentünk kaját meg innivalót venni az útra. Innentől pedig kezdetét vette az utazás, 30 fokos melegben. Az út megint eseménytelen volt, de szerencsére nem kellett dugóban rostokolnunk, egy kisebb balesetet leszámítva, de azzal csak kb 10 percet veszítettünk. A határon megint ki akarták nyittatni az autó hátulját a horvátok, de mire kiszálltam, hogy kinyissam, meggondolhatta magát a határőr, mert csak legyintett, hogy oké, mehetünk. Magyarországon még megálltunk egy McDonald’s-ban enni, aztán megállás nélkül jöttünk haza. Fél 9-kor érkeztünk meg Nagykőrösre.
