Muszáj volt...

„Mondd csak, te normális vagy?”, „De nagy bajotok van!” és „Viktorkám, eszedbe ne jusson!” – ilyen, és ehhez hasonló mondatok hangzottak el, amikor meséltem különböző embereknek, hogy megyünk gokartozni Marcellal. Nem tudom, miért probléma ez. Gokartoztunk már esőben, hóban, éjszaka, hát akkor száraz pályán, de mínusz nyolc fokban miért ne? Mi van abban? Csak jól be kell öltözni, és nem lehet probléma. Így felvettem a melegítőnadrág alá még egy pizsamagatyát, a pulóverem alá meg három pólót. Ezek hivatották megalapozni a komfortérzetemet, már amennyire ilyen körülmények között ez lehetséges.



Mikor odaértünk, Pista bácsi előbányászta a gokartokat a garázsból. Nem nagyon használják őket mostanában, az egyiknek még fújni is kellett egy kis levegőt a kerekébe. Aztán beröffentette őket, hadd melegedjenek kicsit. Felvettük a bukósisakokat, amikor észrevettem, hogy Marcellen nincs kesztyű. Pista bácsi kérdezte, hogy ne adjon-e neki, de mondta, hogy nem kell... Persze.
Elindultunk. Tisztában voltunk vele, hogy a versenygumi – aminek az üzemi hőmérséklete olyan 60 foknál kezdődhet – ilyen hidegben kicsit ridegnek bizonyulhat az első pár körben a biztonságos körözgetéshez. Ez akkor tudatosult bennem igazán, amikor az első kanyart alig tudtam bevenni. Aztán a másodikat is csak nagy szerencsével, annyira tolta kifelé az elejét. Közben próbáltam melegíteni a gumikat, és a harmadik kanyarig annyira sikerült is, hogy az első kerekek már tapadtak annyira, hogy úgy megpördültem, ahogy kell. Ahogy gurultam hátrafelé, még a viszonylag hideg motor is lefulladt. Kiszálltam, berántottam a motort, visszapattantam, aztán mentem tovább. A következő kanyar sikerült, de utána megint megpördültem. Megint lefulladt. Hihetetlen. A hátsó gumik még mindig olyanok, mint ha műanyagból lennének. Ennélfogva csúsztak, mint a barom. El kellett telnie vagy hat körnek, mire legalább annyira megjött a tapadás, hogy félgázzal be mertem venni a kanyarokat. Marcell félúton megállt, mert muszáj volt kesztyűt vennie. Utána vagy negyed óráig melegítette a kezét, mire helyreállt benne a vérkeringés. Közben a sisak úgy párásodott, hogy ki kellett nyitni félig is, de ahhoz meg kicsit hideg volt. Amikor a végén kiszálltunk a gokartból, mindketten egyetértettünk abban, hogy egy menet most bőven elég volt.

Marcell és Hector, aki nagyra tudja nyitni a szemeit

Karácsony utáni szenvedés

Úgy voltam vele, hogy itt a nagy karácsonyi szabadságban majd lesz időm írni mindenféléről. Csakhogy az ilyen semmittevős időszakok rossz hatással vannak a kreativitásomra, és nem jön az ihlet sem, ha egész nap nem csinálok semmit. Fotózni elindultam többször is, de gyér eredménnyel. Valami nagyobb falat kellene, de azt meg nem akartam karácsonyra időzíteni, mert ez mégiscsak a szeretet ünnepe, és nem akartam egész napra lelépni itthonról.
Ma este portrézni szerettem volna, de megfelelő ember híján magamat kényszerültem fotózni. Nem is baj, mert kipróbáltam egy világítási technikát, amit fejben már régóta megterveztem, csak nem próbáltam még ki soha. Így nem kellett a fotóalanynak kiállnia a kísérletezgetés szakaszait. Igaz, hogy így lassabban haladtam, hogy a gép mögül mindig a gép elé ugráltam, de azért remélem, meglesz a gyümölcse.
Írtam pár poszttal ezelőtt, hogy felidézem majd a Vikiszava történetét a 300. bejegyzés alkalmából, de nem találom azt a mappát, amiben a régi újságok vannak, így ezt a projektet egyelőre jegelnem kell. Azért kíváncsi vagyok, hol lehet. Egy nagy, fekete iratrendező mappa nem tűnhet el csak úgy.

Viszont ha már értelmes dologról nem tudok írni, mutatok pár képet, amit karácsonykor készítettem. A fenti az első idei komolyabb havat illusztrálja. Nem esett sok, de még mindig nem olvadt el teljesen. Remélem, hamarosan jön majd utánpótlás is.



Az öcsém, Fefe karácsonykor nagyon kitett magáért ételdizájn terén. Készített például koktélokat, ráadásul a poharak szájára nagy szakértelemmel rögzített kristálycukor-szemeket egy kis citrom segítségével.



Nomeg újra megörvendeztetett minket ezekkel a kis szendvicsfalatokkal. Most elárulom a receptjét is. Kell hozzá kenyér, sonka, sajt, fürjtojás, koktélparadicsom, hagymacsíra és majonéz. A kenyérfalatokat a sonkával és a sajttal meg kell pirítani kenyérsütőben úgy, hogy a sajt megolvadjon. Az olvadt sajt hivatott majd rögzíteni a fürjtojást (a Metroban lehet kapni), ami „fészek” hiányában bizony egyből legurulna. Esetleg az aljából le lehet vágni egy kicsit, hogy komolyabb talpa legyen, és biztosabban maradjon a helyén. A tojáska tetejére kerül majd a kivájt belű koktélparadicsom – ez lesz a gomba kalapja. Azért valamennyi hús maradhat benne, hogy értelme is legyen. A paradicsomra a giccs fokozása érdekében fogpiszkálóval helyezzenek el majonézpöttyöket. És hogy teljes legyen a kép, a falatkák köré hagymacsírát szórjanak, ami ebben a mesében a füvet hivatott megmintázni. Nagyon korrekt előétel, csak két fájó pontja van. Az egyik, hogy kábé fél óra, mire elkészül pár darab, a másik, hogy egyben alig fér bele az ember szájába, két falatra viszont nem érdemes bontani, mert úgy meg már nincs értelme.



Meg kell még említenem egy nagyon jópofa kis ajándékot, amit Fefétől kaptam. Egy egér, ami autó formájú, és világítanak a lámpái! Nem tűnik túl ergonómikusnak, de mivel én amúgy sem úgy fogom az egeret, ahogy kellene, nekem teljesen mindegy. Nagyon tetszik, hogy a sárvédőszélesítéseken tudom pihentetni az ujjamat. Nem is értem, hogy miért nem formázta még meg minden autógyártó a saját modelljeit egérként, mert remek ajándéktárgy lehetne.

Vége az évnek!

Hihetetlen, hogy ezt is sikerült megérnem! Vége van az évnek, legalábbis munka szempontjából. Igaz, hogy sok embernek jutott eszébe az utolsó pillanatban, hogy szeretnének naptárat rendelni, de ez már csak így szokott lenni. Én is általában a legvégére hagyom az ajándékok beszerzését. Idén nem stresszeltem annyit rajta, amikor megláttam valamit, ami jónak tűnt, azt megvettem, de tudatosan nem nagyon kerestem semmit. Egyébként meg sokkal jobb lenne mindenkinek karácsony után megvenni az ajándékot, mert azt tapasztaltam, hogy utána okosabb az ember, hogy mi is lett volna a megfelelő meglepetés. Eleve nem tartozok azok közé, akik kreatívak ajándékozás terén. Nincsenek tuti ötleteim már szeptemberben, hogy ki mit fog kapni tőlem. Mostanra viszont azt hiszem, megvan minden, amit szerettem volna.
Egyvalamivel vagyok még elmaradva, a képeslapok feladásával. Persze arra lusta vagyok, hogy postára menjek ez ügyben, cserébe viszont minden évben szoktam tervezni valami minimalista karácsonyi képeslapot. Úgyhogy ezt most megosztom önökkel is. Lopják el nyugodtan, és küldjék el azoknak, akik fontosak önöknek – ha eddig még nem juttatták el hasonló formában jókívánságaikat.
Ez úton kívánok boldog karácsonyt mindenkinek!

Kalandjaim a telemarketinges robotokkal

Engedjék meg, hogy most kidühöngjem magam. Köszönöm, akkor kezdeném is.
A címben szereplő jelenségről, a telemarketingről szeretnék beszélni. Szóval, nálunk a cégnél az esetek nagy részében én veszem fel a telefont. Emiatt naponta legalább egyszer beszélni kényszerülök olyan robotokkal is, akiket arra tanítottak be, hogy elutasításom ellenére ne tudjam a következő másodpercben lecsapni a kagylót, hacsak nem akarok kivételesen bunkó lenni. Ahogy nemet mondok, máris jön egy keresztkérdés, amit meg kell válaszolnom. Általában indokokat kérnek, hogy miért nem érdekel, amit kínálnak. Azért nevezem őket robotoknak, mert bár emberek, mégis agymosáson estek át, és nem is cselekedhetnek eltérően, mint amire beprogramozták őket. És egyre jobban gyűlölöm az ilyen robotokat, pontosabban a felbújtóikat.
Nem tudom, sejtik-e, miért nem akarok velük bunkó lenni? Nos azért, mert képesek lennének visszahívni és kérdőre vonni. Akkor meg több időt veszítek vele, mint ha elsőre sikerül meggyőznöm, hogy nem tudja áttörni masszív ellenállásomat. Ez nem könnyű feladat.
Pár napja a következőhöz hasonlóan zajlott egy ilyen beszélgetés a nőnemű robottal:

Robot: Jó napot kívánok, XY vagyok a XZ cég megbízásából, és a cég ügyvezetőjét keresném.
Én: Attól tartok, hogy nem tudom adni, mert épp nincs itt.
Robot: Akkor mikor kereshetem?
Én: Megkérdezhetném, hogy milyen ügyben keresi? Talán van itt más is, aki segíteni tudna önnek.
(Ha szerencsém van, ilyenkor nem utasít el, hogy ő csak az ügyvezetővel akar beszélni, szóval jó esetben az alábbiak szerint folytatódik a beszélgetés)
Robot: Nos, rendben van. Cégünk 8 éve foglalkozik az xyz tisztítószerek forgalmazásával és 12 éve vagyunk piacvezetők Európában. Ügyfeleink száma meghaladja a Föld lakosságának másfélszeresét... Amit önöknek ajánlunk, az egy nagyon kedvező...
Én (közbevágva): Elnézést, nem baj, ha nem érdekel? Azt hiszem, ki merem jelenteni, hogy nem tartunk igényt a szolgáltatásaikra.
Robot: Honnan tudja?
Én: Ó, én csak sejtem...
Robot: És megkérdezhetném, hogy miért nem?
Én: Most komolyan meg kell indokolnom?
Robot: Kedves uram, én is elmondtam önnek, amikor kérdezte, hogy milyen ügyben hívom, akkor legyen szíves válaszoljon.
Én: Na jó. Elhiszi, hogy van szappan meg más tisztítószer is a cégünknél? Jó kis Ultra Derm. Nem fog rábeszélni semmire, ezért azt javaslom, hogy takarítsunk meg magunknak egy kis időt, én dolgozok tovább, ön pedig hívja a következő számot a listán. Így mindketten jobban járunk.
Robot: (döbbent csend)
Én: Ne haragudjon, jó? Viszonthallásra!

Aztán letettem a telefont. Ezt a robotot sikerült meggyőzni, bár nem adta könnyen magát.
Ma könnyebb dolgom volt.

Robot: Jó napot kívánok! XY vagyok a XYZ cégtől, és az ügyvezetőt keresném.
Én: Ő sajnos nincs itt, de én nem tudok esetleg segíteni?
Robot: Nem tudom, hogy ön mennyire számít döntéshozónak.
Én: Jaj... Nem baj, ha nem kérjük a szolgáltatást? ... Tudom, hogy anélkül mondtam, hogy tudnám, hogy miről van szó... De igazából nem is érdekel.
Robot (csalódottan): Jó, akkor köszönöm...
Én: Én köszönöm!

Az ilyen robot ritka kincs, mert nem jut még eszébe reflexszerűen az a lecke, amit a bunkó visszautasítások ilyen fajtájára tanítottak neki. Nekem elég, ha 3 másodpercre elbizonytalanodik, elgyengül, mert akkor máris elköszönök tőle, és leteszem a telefont. Ez pedig az ilyen robotoknak a teljes megsemmisülést jelenti. Elfogadják, hogy nem tudnak felülkerekedni, ezért nem próbálkoznak többet. Legalábbis egy ideig.
Vannak olyanok is, akik emberibbek, és megértik rögtön az elején, hogy nem vagyok kíváncsi rájuk, aztán nem is erőlködnek.
Az előbb belenéztem egy ilyen telemarketinges oldalba. Azt tanítják nekik, hogy ha őszintén kíváncsiak arra, amit mondunk nekik, attól elgyengülünk. Mert mindenki szereti, ha odafigyelnek arra, amit mond. Most próbálom megtanulni én is, hogy ne gyengüljek el, mert ez a módszer tényleg hatásos. Hiába vagyok bunkó, ha megkérdezi, hogy miért, akkor muszáj elmondanom neki, és ezzel máris elvette a figyelmemet a munkától, amivel így nem tudok haladni.
Ráadásul még fejlődést is észre lehet rajtuk venni. Sokkal rafináltabbak, mint pár éve. Ma például az egyik el akarta kérni a főnököm mobilszámát. Mondtam, hogy inkább a vonalason hívja, ha nagyon akarja. Erre mit válaszol a ravasz róka?
- Nézze, megmondom őszintén, hogy megvolt nekem a főnöke telefonszáma, mert beszéltem már vele, csak elveszítettem. Megadná újra?
Ejha! Ember legyen a talpán, aki nem dől be az ilyen trükknek.
Egyébként apukám a példaképem ezen a téren, mert ő olyanokat tud mondani nekik, amitől megfekszenek. Hadd mondjam el azt, amin a legnagyobbat röhögtem:

Robot: Jó napot kívánok! XY vagyok az XYZ szeretetszolgálattól. Egy beteg kisfiú műtétjére gyűjtünk pénzt...
Apa: Az a baj, hogy sajnos mi is ilyen helyzetben vagyunk.
Robot: Ó, az ön családjában is van beteg kisfiú?
Apa: Nem, hanem mi is gyűjtjük a pénzt.

És apa ezt teljesen komolyan mondja, ráadásul egy másodperc gondolkodás nélkül. Neki reflexből jön, amiért nagyon irigylem.
Nekem azt hiszem, más módszerhez kell nyúlnom. Ez után, ha keresik a főnököt, egyszerűen azt mondom majd, hogy sajnos előzetes letartóztatásban van. Nem tudom, mikor lesz elérhető, de szeretnék már én is beszélni vele, mert 4 havi fizetésünkkel tartozik. Így talán nem akarnak majd minden áron eladni nekünk valami feleslegeset.
Csak nehogy igazi ügyfélnek mondjam majd...

Kecskemét karácsony előtt

Ma délután átmentem Kecskemétre, mert akadt egy apró elintéznivalóm. Utána meg – mivel időm annyi volt, mint a tenger –, elmentem a főtérre állvánnyal és fényképezőgéppel felszerelkezve, hogy karácsonyi hangulatokat fotózzak.



Ehelyett egyből egy ellentétre lettem figyelmes: a szeretet ünnepének jelképe a főtéren, és uszító hangulatú matrica a villanykarón. Annyira zavaró, mint amennyire a villanykaró ezen a képen.









Elnyomja az üzlet fénye a karácsonyfáét. A két lány is inkább a mobilokat nézegeti, mint hogy a díszkivilágításban gyönyörködnének. Amúgy én állítottam őket oda, de tényleg megnézték a kirakatot egy pillanatra, miután továbbmentek... csak azután megkértem őket, hogy nézegessék még egy kicsit. Persze talán hatásosabb lenne azt a benyomást keltenem, hogy kivártam a megfelelő pillanatot és szerencsém volt. De egyvalamit ne feledjenek: a megfelelő pillanatot meg is lehet rendezni, és a szerencsének is be lehet segíteni. Ez az élet minden területére igaz. A fotózásra meg pláne.







Ez az egyik kedvencem képem. A sátorban álló árusnak és a portékát nézegető vevőnek csak a sziluettje látszik. Bábok a karácsonyi forgatagban.



Ez pedig Gabi hintája akció közben. Most megint megfigyeltem, és rájöttem, hogy felmegy teljesen vízszintesig, sőt, még tovább is. Ami azt jelenti, hogy a benne ülők pár pillanatig átélik a szabadesés érzését. Gabi, szerinted hogy ebbe belegondoltam, mennyire bátorított fel, hogy felüljek rá?
Egyébként fotózás közben odajött hozzám egy kicsit illuminált fiatalember, és beszédbe elegyedett velem. Megmutattam neki pár képet, és megdicsért, hogy élethűbbek a képeim, mint a valóság. Jól esett, akármit is jelentsen ez.

Ezüstvasárnapi stressz

Nem tudom, önök hogy vannak vele, de én mindig későn fogom fel, hogy itt a karácsony. Valamelyik nap is úgy gondoltam, hogy majd 2-3 hét múlva elmegyek és megveszem az ajándékokat, amikor ráeszméltem, pontosabban felhívták rá a figyelmemet, hogy 2-3 hét múlva már régen túl leszünk a karácsonyon. A december nekem mindig a legrövidebbnek tűnő hónap.

Úgyhogy az ünnepek közelségére való tekintettel elhatároztam, hogy fogom magam, átmegyek Kecskemétre, és egy óra alatt megveszek mindenkinek mindent. Hívtam Ágit, hogy jöjjön velem, és tőle vártam, hogy majd motivációt és ötleteket ad a sikeres ajándékvásárláshoz. Amikor azonban megemlítette, hogy úgy érzi, üres kézzel fog hazatérni, éreztem, hogy nem úgy fognak összejönni a dolgok, ahogy elterveztem. Benéztünk pár boltba, de igazából sehol nem volt kedvem egy percnél többet eltölteni. Nekem nem jó érzés, hogy ilyenkor ki kell találni, hogy ki minek örülne a legjobban. Ráadásul egy konkrét ötletem volt, azt meg a pánik közepette elfelejtettem megvenni... Pedig még be is mentem abba az üzletbe, ahol a kinézett szajré található. Valahogy egyáltalán nem éreztem karácsonyi hangulatot. Pedig a Kecskeméten, a Malomban igazán megpróbáltak tenni ezért. Mondjuk nekem a showműsorok és a táncoslányok nem erősítik a szeretet ünnepének érzését.

Átadásra váró ajándékok, a Malom földszinti színpadának hátulján

Lehetett nyerni ajándékokat is, gondolom az embernek csak elég volt eladnia magát hozzá, pontosabban az adatait, amik sokat érnek marketingszempontból. Keltették is a hangulatot, népszerűsítették magukat a különböző cégek és üzletek, amennyire tudták. Valahogy mégsem hatott meg ez az egész. Meghittebb hangulatba kell kerülnöm a világgal, hogy megtaláljam azokat az ajándékokat, amiket keresek. Nem adom fel, pár nap múlva újra megpróbálom.

Akció! 11 ezer helyett 7 ezerért jobban megéri a kiscipő, ami 2-3 hónapig talán jó lesz a kisgyerek lábára. Ferrari rajongó apukák szívét célozták meg vele

300.

Jó napot! Most vettem csak észre, hogy ez lesz a háromszázadik bejegyzés, ami megjelenik a Vikiszava ezen formájában. Ennek tiszteletére a következő napokban visszatekintek majd a Vikiszava történetének érdekesebb részeire, és meglepetések is várhatóak, amennyiben lesz energiám és kellő támogatásom az ötlet megvalósításához. Addig viszont nem fecsegek ki előre semmit.



Helyette viszont mutatok pár képet, amiket Otival és Vivivel közös fotózásunkon készítettem még november végén. Angyalka, ördög és Mikulás – minden játszott ezen a vidám napon.

Mennyire durva ez a helyszín, nem? Majd egyszer írok erről is bővebben, mert nagyon szeretem. Kész csoda, hogy 2008-ban Kecskeméten még van olyan hely, ami úgy néz ki, mint az 1986-ban felrobbant csernobili atomerőmű melletti Pripjaty, amit azóta csak "a halott város"-ként emlegetnek.



Két helyes Mikulással viszont még ez a hely sem olyan gyászos.

Gabi és a hintamánia

Elég ritkán találkozok Gabival, de ma megállapítottam, hogy – ha a haja rövidebb is lett (és mennyivel jobb így!) – bizonyos dolgokban egyáltalán nem változik. Például a mai napig, ha olyan vidámparki eszközt lát, amin nekem egész biztosan felfordulna a gyomrom, ő olthatatlan vágyat érez, hogy azonnal felüljön rá.
Márpedig van most Kecskemét főterén egy óriási hinta. Nem nehéz megtalálni, elég ha a felőle érkező a sikolyok hangját követi az ember. Ilyenkor Gabi minden eszközzel megpróbál rávenni, hogy üljek fel vele. Sőt, azt is el akarja hitetni velem, hogy azért kell felülnöm vele, mert ő egyedül nem mer.
Most azt a kibúvót találtam, hogy azért nem ülök fel vele, mert inkább lefotózom, így szerencsére megúsztam a kalandot.



Hogy mennyire nem mer felülni egyedül, arról annyit, hogy mire kivettem a pár méterrel arrébb álló autómból a fényképezőgépet meg az állványt, ő már javában fent ült ezen a szörnyetegen, ami a földről, tisztes távolságból nézve is félelmetes.
Pár pillanatig megpróbáltam belegondolni, hogy milyen érzés lehet egy ilyen marha nagy hintán ülni, aztán rájöttem – soha nem akarom megtudni.

Tanyák

Ritka dolog, hogy december 6-án ennyire szép idő legyen, mint most, legalábbis a nap első felében. Ez, nameg a különlegesen szép felhőzet meg is hozta a kedvemet egy kis fotózáshoz. Úgy gondoltam, hogy kimegyek a városból, és elnézek valamelyik környező tanyavilág felé. Aztán a sors a Sóderos út felé vezérelt, ami minden évszakban tartogat valamilyen fotózásra érdemes különlegességet.



Nem lettek valami vidám képek, de most nem is ez volt a cél. Ha felhős az ég, akkor legyen nyomasztó és magányos a hangulat is. Remélem, sikerült átadni ebből valamit.

Fogmosás közben...

Fefe mindig nagyon ideges rám, amikor fogmosás közben kimegyek a fürdőszobából, és bármerre elindulok a házban. Pedig elárulom, hogy reggel is fogmosás közben szoktam lemenni beindítani az autómat, hogy melegedjen a motorja, míg elindulok. Beteg szokás? Van ennél betegebb is! Nemrég bukkantam rá Handras blogjára, amibe őszintén szólva nem olvastam még nagyon bele, de a nyitóképe az szenzációs! Bár látszik rajta, hogy nem normális körülmények között készült, hanem alapos előkészítés eredménye. Elég, ha csak a világítást nézzük. Zseniális! Főleg, ha megfigyelik az apró részleteket, például a tojásokon lévő mosolygó arcokat.
Nem hagyott nyugodni ez a kép, és tegnap, fogmosás közben azon morfondíroztam, hogy éjjel csak úgy, minden előkészület nélkül milyen önarcképet lehetne készíteni úgy, hogy a gépet a hűtőbe teszem. Hát ez lett az eredmény. Elég gyenge. De lehet, hogy próbálkozok majd még a témával. Csak itt már nagyon ki kellett köpnöm a fogkrémet...

Piros

Valamelyik hétvégén összeraktam végre a nagy piros hátteret, amiről régóta álmodtam. Abból a papírból van, ami a paradicsomos képhez is háttérnek szolgált. Egy nagy kartonra ragasztottunk rá apával négy darabot, így kellően nagy lett. Igaz, jelentős gondot okoz a tárolása, mert nem tudjuk hova tenni, de azért megérte.
Nonóval próbáltuk ki, szerintem nem lett rossz az eredmény. Azt hiszem, kéne nekem egy műterem...

Drasztikus változások

Egy ideje tervezgetem már, hogy átalakítom a Vikiszava kinézetét. De tudni kell rólam, hogy ritkán van kedvem olyan dolgokon változtatni, amik beváltak. Még ritkábban van kedvem bevált dolgokon drasztikusan változtatni. Most mégis megtettem, és remélem, hogy nem hiába. Bár egyelőre magam is idegennek érzem az új stílust, de a régi – azt hiszem –, rémesen unalmas volt. A szöveg alatti sötét alapszínt a képek kedvéért állítottam be, mert így jobban mutatnak. És talán olvasás közben sem folyik ki tőle az ember szeme. Sőt, talán még pihentetőbb is így.
A kinézeten biztosan lesznek még apró finomítások, mert nem állt még minden össze. Úgyhogy ha valami bénaságot tapasztalnak, azért elnézést kérek. Igyekszem minél hamarabb elérni a végleges állapotot.
Apró újdonság még, hogy a cikkek alatt lehet szavazni, hogy az aktuális téma tetszett-e vagy sem. Örülnék, ha minden poszt végén ráböknének valamelyik négyzetre, hogy tudjam, mi érdekli az olvasókat, és mi nem. Ezekből okulva aztán igyekszem majd olyan témákról írni, amiket a legérdekesebbnek találnak.
Az új Vikiszavával kapcsolatos véleményeiket, észrevételeiket bátran írják meg a poszt alatti fórumba. Rendkívül érdekel, hogy mit gondolnak, akár pozitív akár negatív. Bármilyen véleménynek örülök!

A legunalmasabb James Bond film

Csalódni rossz dolog. Főleg, ha az ember el se jut odáig, hogy csalódjon valamiben. Hogy miről beszélek? Ma este alaposan kibazilikáztunk magunkkal a haverokkal.
Délután bementem a Brillbe segíteni Seatos Móninak SEAT hirdetést készíteni. Ott találkoztam Tomi barátommal, és valahogy szóba került, hogy menjünk el moziba megnézni a Bond filmet. Tomi megnézte neten a moziműsort, és kiszúrtuk a 20.45-ös kezdési időpontot. Na, akkor este irány a kecskeméti Malom Center. Felhívtuk Zolit meg Katit, és szerencsére őket is sikerült rábeszélni a kalandra.
Annak rendje és módja szerint meg is érkeztünk a helyszínre húsz perccel kezdés előtt. Ballagnánk szépen a mozi felé, épp befordulunk a sarkon, hogy irányba kerüljünk, amikor a mozi előtt közvetlenül egy gipszkarton fal állta utunkat. Hoppá! A falon egy tábla valami ilyesmi szöveggel: „Itt hamarosan Malom mozi nyílik”. Elsőre el sem akartuk hinni, hogy ilyen megtörténhet. Hiszen még a neten is ott volt a műsor.
Akkor vettem észre egy arra járó biztonsági őrt, és megkérdeztem tőle, hogy tényleg zárva van-e a mozi. Mondta, hogy igen, mert átveszi a Malom az üzemeltetését, és addig, amíg rendeződnek a dolgok, bezárták. Ez hihetetlen – mondom – hát Szolnokról jöttünk el ide moziba, erre zárva van, pedig mennyire készültünk. Nem vígasztalt, amikor erre azt válaszolta az őr, hogy pedig még azt sem lehet tudni, hogy mikor nyit ki újra.

Hogy ne menjen kárba az idő, elmentünk enni a McDonald's-ba meg a szomszédos kínai étterembe. Én inkább a Mekire szavaztam, mert abban a kínai étteremben egyszer romlott franciasalátát adtak, és majdnem meghaltam tőle, ezért azóta is rögtön felfordul a gyomrom, ha megérzem az ottani kaják illatát. Bár most a mekcsiken sem esett sokkal jobban. Pocsék volt, száraz hússal és fonnyadt salátával. Kicsit rosszul is vagyok tőle. Nem eszem többé ilyet, úgy érzem. Az is lehet, hogy semmi köze a kajának hozzá, de tényleg rosszul vagyok. Na, ez lényegtelen, folytatom a történetet inkább. Tomi az emeletről elkezdte nézni, hogy lent áll-e az alsó szinten a +2-es Nissan Qashqai (az első autó, aminek képtelen vagyok megjegyezni a nevét, legalábbis betű szerint). Kicsit csalódott volt, mikor látta, hogy csak egy hagyományos kivitelt állítottak ki. Elvitték már a szörnyű Renault Koleost is, így csak egy Fiat Bravo jöhetett számításba, amivel lefotózhattam. Ráadásul ő kérte! Igaz, amikor a fényképezésre került sor, már nem figyelt rám, hanem a márkakereskedő szórólapját böngészte szorgalmasan. Vajon ez puszta érdeklődés, vagy már nevezhető szakmai ártalomnak?

Miután a Malom közepén lévő karácsonyfa alatt üzemelő játékvasút nem működött – vagyis nem volt módunk kisiklatásának megkísérlésére –, lassan úgy döntöttünk, hogy hazaindulunk. Amikor mentünk le a mélygarázsba, Tomi még felfigyelt két ismeretlen biztonsági őr párbeszédére, akik arról diskuráltak, hogy valakik állítólag Szolnokról jöttek át ide moziba, és mekkorát csalódtak. Hát ez tényleg borzasztó...

Novemberi eső egy Toyota Corolla bepárásodott ablakain át

Nem szeretem a hosszú képcímeket, de ezt most muszáj volt, mivel a jelenségről csak később mesélek, további képek kíséretében. Ilyen volt ez a mai nap.

Kellemes kis péntek este

Megint sikerült majdnem egy hetet kihagynom, amiért elnézést kérek. A héten annyi munkám volt, mint a fene, bár ez önmagában nem mentség. Viszont emiatt nem is történt velem semmi érdekes, sem olyat nem tapasztaltam, amiről írni lehetne.
Viszont most, hogy megérkezett a hétvége, hirtelen sokkal jobb kedvem lett. El is határoztam, hogy ha lehet, péntek este kiengedem a gőzt a barátaimmal. Így is lett. Először is felhívtam Vandát, hogy jöjjön ki velem a Tescoba némi italt beszerezni. Ő szerencsére egyből beleegyezett, de ebben közrejátszott az is, hogy el akart vagánykodni nekem az új, rózsaszín telefonjával. Én meg úgy tettem, mint ha nagyon érdekelne, és még tetszene is. Úgyhogy ő elégedett volt azzal, hogy irigykedtem a telefonjára, én meg örültem, hogy nem kellett egyedül mennem pálinkáért. Tiszta haszon. :)
Mire hazaértem, Fefe nagyon aranyos kis szendvicsfalatkákat készített. Azt hiszem, az iskolában tanulta a trükköt, hogyan lehet fürjtojás, bébiparadicsom és majonéz felhasználásával mini gombákat készíteni. Olyan nagy sikert aratott a barátok körében is, hogy alig akarták megenni, annyira tetszett nekik. Én nem zavartattam magam, benyomtam vagy hatot belőle. Finom volt.
Később Vanda hívott, hogy úton vannak a Mangoba, ahova megbeszéltük az esti bulit, csakhogy félúton észrevették Timivel (a nővérével), hogy két macskájuk – Tequila és Gizi – követi őket. Ezért inkább visszafordultak, hogy biztonságba helyezzék a cirmosokat. Úgyhogy a tervezettnél 15-20 perccel később értek hozzánk. Pedig nagyon várták már, hogy ideérjek, ugyanis tudták, hogy behűtött Asti Cinzanoval várom őket. Volt is öröm, mikor megérkeztek! :)
Ezután rövidesen elindultunk a Mangoba, ahol meglepve tapasztaltuk, hogy nem szednek belépőt a bulira. Mondjuk nem is volt sok értelme, mert rajtunk kívül alig voltak páran. Ennek ellenére nagyon jól éreztük magunkat. Az est fénypontja akkor következett, mikor Vanda és Timi rájöttek, hogy a bárszékekről könnyedén felléphetnek a pultra, és ott is tudnak táncolni.

A DJ helyesen reagálta le a szituációt, amikor egyből betette Joe Cocker örökzöld slágerét, a You Can Leave Your Hat On című számot. A lányok azonban nem dőltek be a trükknek, és visszafogottak maradtak. Már amennyire egy pulton táncolva ez lehetséges. Nem tudom, ekkor hány óra volt, de az biztos, hogy egyszer csak azt vettük észre, hogy szép lassan elszállingózott az a kevés ember is, aki ott volt rajtunk kívül. Így esett meg, hogy a végére négyen maradtunk, plusz a háromfős személyzet. Mi viszont addig maradtunk, amíg be nem zárták a helyet. Nagyon jól szórakoztunk, teljesen el is felejtettem, hogy mennyi dolgom volt a héten, amitől nem értem rá. Ezt a bejegyzést még gyorsan meg akartam írni, mielőtt lefekszem – meg mielőtt Vanda és Timi megfenyegetnek, hogy ne tegyek fel pulton táncolós képet. Ez utóbbi minőségéért elnézést kérek, sötétben nyomtam telefonnal. Viszont szerintem átadja a hangulatot... :)

Ken Block megmutatja, mire való egy Subaru

Sato San nevű kedves olvasóm küldte a chatboxra az alábbi videó linkjét. Szégyellem, de amikor a munkahelyemen először belenéztem, még nem ismertem fel, hogy mekkora géniusz is ez a srác valójában. Aztán itthon megnéztem rendesen, elejétől a végéig, feltekert hangerővel, ahogy kell. És csak akkor döbbentem le. Szenzációsak a kameraállások is – az egész egy művészeti alkotás, ahogy van. Ráadásul jó minőségben van fent a videó, ezért azt javaslom, hogy magán a Youtube-on nézzék meg (a videóra kattintva), válasszák ki a „watch in high quality” opciót, állítsák teljes képernyőméretre, aztán hadd menjen!

Csokifigyelő: Milka Caramel

Itt a Csokifigyelőben ritkán tesztelek táblás csokikat. Talán azért, mert annyiféle van, hogy nehéz köztük tájékozódni, no meg azért, mert a javát már ismerem. Ezért, ha táblás csoki kerül a kosaramba, annak nyomós oka van. Ez az ok pedig általában az újdonságok iránti érdeklődés szokott lenni.
Amikor megpillantottam a karamelltöltelékes Milkát, úgy éreztem, ki kell próbálnom, hogy olyan-e, mint amilyennek elképzelem, vagy tudnak jobbat.
Egyből lelövöm a poént: olyan, amilyennek elképzeltem. A csoki ugye alapvetően édes. És ha ehhez szintén édes tölteléket párosítsanak, az nekem általában már soknak bizonyul. A karamell pedig – mint tudjuk – szintén édes ízéről ismert. Húha, mi lesz ebből? Be tudom nyomni, vagy megmarad? Bevallom, nem féltem megkóstolni.
Ma reggel bontottam fel, és – talán annak is köze lehetett hozzá, hogy nem voltam még egészen magamnál, de tény, – ahogy letörtem belőle az első sort, egyből ráfolyt a karamelltöltelék az ujjamra, ezért majdnem el is ejtettem a csokit. Rosszul kezdődik... Ezért aztán alapos vizsgálatnak vetettem alá, hogy megállapítsam, hogyan folyhatott ki.

Ugyanis az én elképzelésem szerint úgy kellene készíteni az ilyesmit, hogy minden egyes kocka magába zárja a tölteléket, vagyis ez esetben a karamellkrém ne fusson végig folyamatosan az egész csokin. Mégpedig azért, hogy nyugodtan lehessen törni belőle. A Milkánál nem egészen így gondolták. Úgy sejtem, bonyolítaná (és ezáltal drágítaná) a gyártást az általam említett forma. Ezért javaslom mindenkinek, hogy óvatosan törjön belőle. Bár nagyon bénának kell lenni hozzá, hogy valaki a ruháját is megjelölje vele, de épp elég az, ha ragacsos lesz tőle a kezünk.
Megéri viszont kockáztatni, mert a Milka Caramel finom csoki. Bár szerintem egy kis ostyalap a közepén még jobbá tenné, de nem leszek telhetetlen. A belsejében lévő krém körülbelül olyan, mint amit a Mars csokiban is találunk. A karamell pedig finom és krémes, amilyennek lennie kell.
A csomagolása szép és praktikus, a hátulján egyszerűen szétnyitható.
Az, hogy valaki szereti-e, vagy nem, természetesen ízlés dolga. Én nem veszek belőle újra, mert túl édes. Inkább valami kekszes változatot próbálok ki legközelebb. Ettől függetlenül a Milka Caramel egy olyan csokoládé, amiben nem igazán találok kivetnivalót. Bár egy Milkától mi mást várna az ember?

Jön a hideg, most már tuti

Ősz van. A természet leveti színes ruháját, hogy aztán álomra szenderüljön néhány hónapra. Az ember még reménykedik némi jó időben, de a közelgő télnek van pár egészen biztos jele. Először a falevelek sárgulnak el, és hullanak alá egyre nagyobb számban. Egyre hűvösebbek a reggelek, lepárásodnak a szabadban parkoló autók. De van pár biztosabb is. Például amikor először hall az ember karácsonyi zenét a Tescoban, miközben észreveszi a 29 forintos csokimikulásokat. Ez éppen valamelyik nap esett meg velem, tehát már túl vagyok rajta. Kezdem felfogni, hogy nemsoká itt a karácsony. Jó ég! Önök felfogták, hogy november közepe van? Hogy telt el a nyár? Mi történt itt, hogy hirtelen tél lett?
Szomorú, mégis várakozással teli időszak ez. De ha most azt hiszik, ez a poszt tényleg erről fog szólni, és nem baromság lesz a vége... hát akkor félreismertek.
Valójában arról szeretnék írni, amikor Ágival elmentünk fotózni. Jó régen volt már, majdnem egy hónapja. És csak most jutottam el oda, hogy megírjam és megmutassam a képeket. Borzasztó, mennyire el vagyok maradva, de igyekszem behozni a lemaradást.

Szóval gondoltunk egyet, és kimentünk a Tőzeges tó melletti erdőbe, gondolván, hogy ott majd tudunk alkotni. Szenvedtem jó ideig, mert nem éreztem azt, hogy megvan a téma. Aztán épp indultunk volna haza, amikor megláttam ezeket a fehér bolyhos növényeket. Gyorsan bezavartam Ágit közéjük, mert éreztem, hogy megtaláltuk, amiért jöttünk, a fényviszonyok viszont rohamosan romlottak.
Arra csakhamar rájöttünk, hogy jó dolog lenne, ha Ági begyűjtene egy nagy marékkal azokból a fehér szöszökből, és szétfújná a világba. Vagyis felém, hogy jól nézzen ki a képeken.

És hát sikerült. Nem is kellett sokat próbálkozni, szinte egyből jó képek születtek.

Kicsit emlékeztet a Galambröptetés c. képemre, azon volt ennyi repülő objektum.

Ez már azután készült, hogy Ági szétfújt pár köbméter bolyhot. Látszik is az elégedett öröm az arcán.

Amikor befejeztük a fotózást, az autóhoz igyekezve észrevettünk egy nagy gombát az avarban. Mérges gomba lehetett, ezért elővigyázatosságból inkább szétvertem az állványom lábával. Csakhogy ettől eléggé gombás lett az állvány, és nem szerettem volna, ha rászárad. Úgyhogy a közeli, derékig érő gazban megpróbáltam letakarítani. Áginak ez tetszett, és gyorsan le is fényképezte az akciót, pedig én csak azért adtam oda neki a gépet, hogy megnézhesse az előzőleg készült képeket.

Aztán Ági észrevette, hogy egy számítógéphez tartozó egér lapul az autómban. Megkérdezte, hogy ez miért van itt, nekem pedig eszembe jutott az eredeti cél. Ó igen, azt az egeret azért tettem az autóba, hogy alkalomadtán majd egyszer utánakössem, és addig húzzam, amíg szét nem törik. Úgyhogy fogtam, és egyből az autó hátuljához mentem vele, hogy a vezetékét hozzáerősítsem a pótkereket tartó vashoz. Remek alkalmat láttam ugyanis arra, hogy most semmisítsem meg az egeret, amivel régen dolgoztam, csak a bal gombja elkezdett rakoncátlankodni, és emiatt meggyűlöltem.

Miután rögzítettem, útnak indultunk. A homokos úton ugyebár még nem sok gondja lehetett, de utána kikanyarodtunk a Pesti útra, és hazafelé vettük az irányt. Elégedetten hallgattam a hátulról érkező zörejeket, amik leginkább arra hasonlítottak, mint amikor egy egeret húzunk nagy sebességgel aszfalton. Igen ám, de rá kellett jönnöm valamire, amit addig nem tudtam. Egy ilyen egér 80 km/óra sebesség felett könnyű súlya miatt elemelkedik a talajtól, és egyre kevesebbszer ér a földhöz. Úgyhogy megálltunk megnézni, mi van vele. Azt hittem szétesett, és azért hallat kevesebbet magáról.

De nem, teljesen egyben maradt. Komoly karcolások keletkeztek rajta, és került rá pár csepp valami barnás folyadékból is. De ahhoz képest, amit vártam, semmi baja nem volt.
Utána persze tovább húztuk, alacsonyabb sebességgel, és jelentem, ahol össze volt csavarozva az alja a tetejével, ott sikeresen eltört, és emiatt darabokra hullott. Arról nem készítettem képeket, bár már sajnálom. Az egér még pihent pár hetet darabokban az autómban, aztán a kukába került. Nyugodjon békében!