Egy pillanat története

Ez egy régebbi képem, a címe: Ahol jó enni... Egészen pontosan 2004 májusában készült Budapesten, a Nyugati téri McDonald's udvarán. Két budapesti barátom hívott fotózni, és közben elmentünk kajálni. Akkor még nem volt annyi eszem, hogy nem itt kéne enni, hanem mondjuk bárhol máshol, viszont akkor nem is készülhetett volna el ez a kép.
Az étterem udvara tele volt koldus madarakkal. Verebekkel meg galambokkal, akik kitartóan várakoztak, amíg valaki végre otthagyott az asztalon néhány krumplimorzsát, esetleg hamburgermaradékot. Elnézve ezt, megesett rajtuk a szívem — bár jól tudtam, hogy biztosan nem szenvednek hiányt élelemben —, elkezdtem nekik dobálni a sült krumplit. Egyre kisebb távolságokra dobáltam, hogy minél közelebb jöjjenek. Aztán amikor már elég közel kerültek, elővettem a fényképezőgépet. Kitaláltam a koncepciót: azt akarom elérni, hogy a tőlem 40 centire lévő krumplis dobozból vegye ki valamelyik madár a krumplit. Úgyhogy elkezdtem közvetlen a doboz elé dobálni a kaját, és tettem bele is, jól láthatóan, hogy tisztában legyenek vele, hogy ott is van még. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Vagy tíz percet várakoztam, még levegőt is alig mertem venni. A galamb pedig nem nagyon mert közelebb jönni. De mivel láttam rajta a szándékot, vártam. Már a közelebbi, de még nem a dobozban lévő krumplikat is csak úgy merte elvenni, hogy belecsippentett, és nem is vette a csőrébe, hanem csak hátrébb dobta, hogy ott aztán nyugodt körülmények között elfogyaszthassa. Aztán elfogyott, és már csak az maradt, ami a dobozban várta. Két percig nézett, és nem tudta eldönteni, hogy be merje-e dugni a fejét a dobozba, mert akkor ráadásul arra a kis időre még szem elől is téveszt engem, és megtámadhatom. El kellett döntenie, hogy kikapcsolja-e az ösztöneit, hogy megbízzon bennem egy szempillantásnyi időre. Mondom, mindezt 40 centire tőlem. Folyamatosan nézett, figyelte a mozdulataimat, amik amúgy nem nagyon voltak, mert csak vártam a pillanatot a géppel a kezemben. Két perc csak azzal telt, hogy egymásra hangolódjunk, és ki tudjuk találni, hogy mit fog csinálni a másik a következő másodpercben. Néztük egymást mozdulatlanul. Tudtam, hogy ha semmilyen külső körülmény nem szól közbe, 10 másodpercen belül ki fogja venni a krumplit. Ha nem veszi ki 10 másodpercen belül, akkor nem fogja merni, amíg itt vagyok. Nézett továbbra is. Aztán egy tizedmásodperc alatt kapta ki a dobozból a krumplit. Egy villanás volt az egész. Nekem pedig sikerült elkapnom a pillanatot, amire azóta is büszke vagyok. Nem azért, mert jó lett a kép, hanem hogy a várakozás meghozta a gyümölcsét, és minden pont úgy történt, ahogy vártam.
Ezért jó dolog várni valakire. Mert közben reménykedhetünk, hogy minden úgy történik majd, ahogy szeretnénk, még ha közben magunk sem reméljük. És ha úgy történik, attól a másodperctől kezdve egy kicsit szebb lesz a világ. Ezért jó várni. Semmi másért.

Be my Buddy

A világ egy nem is csekély része szerint a jövő maga a Facebook. Ezt tanítják is állítólag. És minél több ember hiszi ezt, annál inkább igazzá válik. A legtöbb olyan cég, amelyik komolyan veszi magát, és a fiatalabb, írástudó generáció a célcsoportja, jelen van a Facebookon, hogy ott is népszerűsítse magát; egyúttal jelezze: hé öreg, a farmerod (mobiltelefonod, autód, órád stb.) vagyok, legyünk barátok!
Ezért mostantól kísérleti jelleggel a Vikiszava is részese lesz ennek a hatalmas cirkusznak. Kérem, üdvözöljék és barátkozzanak vele! Ha látom az érdeklődés csíráját, akár exkluzív anyagok is felkerülhetnek oda. Vikiszava Fun Club a neve azon egyszerű oknál fogva, hogy Magyarországon jóval több a fun club, mint a fan club. Ez vicces, mert a rajongónak ugyan a fan felel meg, a fun viszont tényleg vicceset jelent. Azt hiszem, sok esetben jobb egy fun club, mint egy fan club. Ja, és a klub kizárólag c-vel...
Lájkolják!

Ilyen egy temető Svédországban

Ha már legutóbbi bejegyzésemben arról beszéltem, hogy vége a gyászos hangulatnak a blogon, akkor azok kedvéért, akik visszasírják a régit, most jöjjön egy kis temetkezés a világos háttéren.
A temető nem volt külön program számunkra, hiszen csak átvezetett rajta az utunk, viszont mindenképpen külön posztot érdemel.
Utólag belegondolva nem is tudom, hogy csak véletlenül tévedtünk be ide, vagy direkt, mert én csak mentem a többiekkel. Főleg utánuk, mert időről időre megálltam pár másodpercre fotózni, úgyhogy általában néhány méterről követtem őket.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy beértünk egy temetőbe. Nekem eddig szent meggyőződésem volt, hogy a nagykőrösi református temető az egyik legszebb a világon a maga kategóriájában. A nagy, öreg fák, és az a széles földút, ami kettészeli elég sajátos hangulatot adnak a régi temetőnek.
Most ezt kicsit átértékeltem.



Rögtön a bejárat után ez a kép fogadja az embert. Magyarországon azt hiszem, elképzelhetetlen, de egyébként nekem teljesen természetes, hogy a kapuban ott vannak a locsolók, gereblyék, meg a többi szerszám és kellék, amire szükség lehet, ha valaki kimegy rendbe tenni a szerettei sírját. Igen, az ott jobb alul pedig egy 220 voltos csatlakozó.



Kicsit odébb találtunk egy hátra akasztható Husqvarna levélfújót is, hogy a nehezebben elérhető helyekről ne gereblyével kelljen kikapirgálni a levelet. Bár lehet, hogy ezt a célszerszámot a négy munkás valamelyike használta, akik elektromos kisautókkal rohangáltak mindenfelé a temetőben, és takarítottak megállás nélkül.



Kis dísztó a temető közepén. Nagyon hangulatos, akárcsak az őszi színekben pompázó fák.



Íme az egyik temetőgondnok. Huszonéves lány egyébként, bár innen nem egyértelmű. Iskolapadban tudnám elképzelni, vagy valami banki ügyintézőként — akárhol, de nem itt. Ezzel a jó kis golfkocsival hordta a száraz leveleket.
El is képzeltük Zolival, hogy mi lenne, ha felvennének minket ide dolgozni. Első nap bemennénk valami irodába, ahol adnának láthatósági mellényt, egy új söprűt meg lapátot, valamint egy ilyen golfkocsi kulcsát. És annyit mondanának: vigyázzatok, mert a temetőben murvás utak vannak, ezek a kocsik meg hátsókerekesek...



Na, ez viszont már tényleg sok volt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kis körforgalom közepén lévő kertecske tele van cserepes virágokkal. De miért nem ültették el őket? Aztán egyszer csak arra jött egy idős néni, és teljes természetességgel elvett egyet, majd elindult vele egy távolabbi sírhoz. Akkor kezdtünk csak el nézni igazán, hogy hova kerültünk! Itt virágok vannak a temetőben, hogy mindenki vihessen belőle ahova szeretne? Úgy tűnik. Végül is teljesen mindegy, hogy az a virág itt van a kis kertben vagy valamelyik sírnál. Ugyanolyan szép marad.
Itt lettem biztos benne, hogy soha, de soha nem fogunk eljutni itt Magyarországon az életnek erre a szintjére.



Az az egy vigasztal, hogy Alingsåsban nincsenek Arany János sírversek.

Vége a gyásznak

Arra jutottam, hogy oké, hogy szeretem a fekete színt, de kezdett sok lenni belőle, ahogy elnézegettem a blogot. Főleg hosszabb szövegek voltak hajlamosak összefolyni a szemem előtt a fekete háttéren. Úgyhogy a mai napon komoly döntésre szántam el magam. Alapvetően nyúltam bele a Vikiszava színvilágába meg az eddigi kinézetébe. Az új még nincs teljesen kész, de alakítgatom majd, ahogy időm engedi. Főleg az új fejlécet kell megcsinálnom. Kérem, addig is viseljék el ezt az átmeneti változatot.
A dizájnváltozáshoz köze van a Svédországban beszívott levegőnek és az Audi A7-esnek is, melynek ízlés- és formavilága a legnagyobb hatást tette rám az utóbbi tíz évben. (Erről később írok is majd bővebben, ha lesz módom lefotózni a gyönyörűséget.) Az áttervezésnél — mint 14 éves korom óta mindig — most is „az előnyöket megtartani, a hátrányoktól elköszönni” jelszót tartottam szem előtt.
Az új kinézettel kapcsolatos véleményeket szívesen fogadok kommentek formájában.

Ilyen volt eddig

Lights in Alingsås

Íme, amit a legjobban vártam az egész svédországi utazásban. A Lights in Alingsås (Fények Alingsåsban) nevű rendezvénysorozat lényege: a kivilágított városrészek. Hopp, az előző bejegyzésben elfelejtettem mondani, hogy Alingsås (ejtsd: alingszósz) egy 35 ezres kisváros, de a lélekszámán kívül teljesen felesleges bármiben is összehasonlítani hasonló méretű magyar városokkal. És ezt nem rosszmájúságból vagy savanyú a szőlőségből mondom, hanem csupán mert így van. Egy egészen más világ. Mint ahogy Svédország maga is.
A svédek egyik szembetűnő tulajdonsága, hogy hétköznapjaik során is nagyra értékelik a megfelelő hangulatot, és ez az egész életterükre érvényes. Szóval a munkahelyüktől kezdve a lakásukig, és az azt összekötő útvonalon is mindenhol odafigyelnek az apró részletekre. Kis virágdíszek, hangulatvilágítások mindenhol, az üzletek ajtajában, a házak ablakaiban, az utcákon bárhol. A színek és anyagok harmóniájára is odafigyelnek, és ebben elég jók is. Függönyök nincsenek a házak ablakain, így szinte minden lakásba be lehet látni az utcáról is. Amit pedig lát az ember, ha benéz egy-egy ablakon, az eléggé hasonló ahhoz, mint amit egy Lakáskultúra magazin lapozgatása közben is láthat. Ezt most minden túlzás nélkül mondom. Nem azért, mert annyira bámészkodni akartunk, de kíváncsiságból mégiscsak megnéztük a házakat, és akkor már beláttunk a konyhákba, nappalikba is. Egy olyat sem láttam, ahol ne éltem volna szívesen. Sőt, a legtöbb olyan hangulatot árasztott, hogy úgy éreztem, ha életem végéig oda lennék bezárva, akkor sem lenne nagy bajom. Nagyjából olyan hangulat áradt minden lakásból, mint ami nálunk karácsonykor szokott lenni, amikor tényleg minden teljesen nyugodt és meghitt. De az a helyzet, hogy ezt ecsetelhetném még órákon keresztül, akkor is csak az érti meg teljesen, aki látta a szemével. Azért kezdtem mégis elmesélni mindezt, hogy nagyjából érzékeltessem, hogy a svédek (meg szerintem az összes észak-európai nép) máshogy értékeli a szépet, mint mi. Olyan, mint ha nekik létszükségletük lenne, hogy szép, de egyszerű és letisztult környezetben éljenek.
Minden bizonnyal ez az igényük hívta életre — ha jól tudom — nagyjából egy évtizede azt a hagyományt, hogy ősszel néhány héten keresztül megmutassák, mi az, amit ők hangulatnak neveznek.



A Lights in Alingsås nem úgy működik, hogy az egyes épületek lakói ötletszerűen kivilágítják a házukat. Néhány, a világ különböző részéről érkező művész — évről évre mások — tervezi meg a látványt, és áll elő érdekesebbnél érdekesebb, de minden esetben ízléses kompozíciókkal.
Itt kell elmondanom, hogy a mostani kreációk csalódást okoztak. A helyiek számára is. Legalábbis akivel beszéltünk, mindenkinek az volt az első kérdése, hogy legutóbb (négy éve) jobban tetszett, ugye?



Igen, tényleg jobban tetszett négy éve. Valahogy nagyobb szabású volt, és főleg látványosabb. Akkor még a városon átkanyargó patak is ki volt világítva sok helyen, ami mondjuk nyilván nem kevés pénzbe került. És pontosan a spórolással magyarázták elsősorban azt, hogy az idén szerényebb volt az egész. Lehet, hogy akkor inkább csak kétévente kéne megrendezni, de ne engedjenek a színvonalból, kérem!



Persze kevésnek ez sem mondható, mert így is lenyűgöző volt helyenként, de amikre a legjobban számítottam fotózás szempontjából — például a kivilágított vízesés — ezúttal nem volt benne a programban. Vagy csak nem jutottunk el mindenhova?



Azt kell mondanom, hogy ezek a képek nem adják át azt a szépséget, amilyen élőben volt. De azért így is egy fotós paradicsom ez a város ilyenkor. Még ha technikailag nem is egyszerű jó képet készíteni. Sokan például vakuval nyomták. Aki ért a témához, tudom, milyen arcot vág most...



Ez a színes fényekkel megfestett játszótér rendkívül látványos volt. A kisgyerekek meg voltak zavarodva érte. Egyébként csak nekem fura, hogy színesek az árnyékok is?



Szerintem ez a ház nem volt része a programnak, csak a lelkes lakók feldíszítették egy kicsit, raktak egy kis tüzet az udvarban, a gyerekek pedig kávét árultak a kertből egy koronáért. Az azt hiszem, harminc forint. Zolival persze egyből az jutott eszünkbe, hogy veszünk kávét, aztán fizetés után megkérdezzük a srácokat, hogy blokkot miért nem adtak, és hogy engedélyük van-e. Szóval komolyan mondom, én azt tartom az egyik legrosszabb dolognak ebben a világban, hogy ilyeneket nem lehet megcsinálni csak úgy, mert mindenhez kell a zengedély.



Egy családi ház diszkréten megvilágított bejárati ajtaja. Figyeljék meg a lépcső két oldalán elhelyezett virágokat. Na, ilyen majdnem minden ajtóban van, még a lakótelepeken is.



Baloldalon Kati és Zoli, a jobboldali templom lényege pedig nem a külső megvilágítás volt, hanem hogy belülről folyamatosan változó színű fénnyel voltak megvilágítva az ablakok. Lassan váltották egymást a színek, így lehetőségem volt a nekem legjobban tetsző állást megörökíteni.



Egy biciklis aluljáró a sok közül. Nekem szó szerint ez volt a mostani Lights in Alingsås fénypontja...



Az alagútban ugyanis folyamatosan változott a megvilágítás színe és mértéke is.



Alapvetően a kék és a piros dominált...



...de volt, amikor a piros fény teljesen eltűnt, és a helyére kék virágok rajzolódtak ki. Ez tényleg meseszép volt. Mindezt egy olyan alagútban, mint nálunk a Lyukashíd alatti biciklis alagút. Szerintem sok nagykőrösi sem ismeri. Mindegy is, az tele van szeméttel meg törött üveggel.



Csak egy átlagos utcarészlet.



Ez pedig a már említett kis patak. Most nem helyeztek el az alján színes reflektorokat, de azért nem hagyták sötétben most sem: fényfüzéreket húztak át felette. A környező fákat folyamatosan változó színű fénnyel világították meg alulról.



Itt látható a részletekre való odafigyelés. Belülről két különböző színű fénnyel világították meg eltérő szögekből az ablakot. A párkány elé pedig betették egy régi kerékpár makettjét, hogy az árnyéka rávetüljön a tejüveg ablakra.



Ez a ház pedig olyan volt messziről, mint egy óriás tetris. Az ablakokban a fény hol kialudt, hol felvillant, azt imitálva, mint ha mozognának a fények odabent. És persze mindig más színnel. Leírni nem lehet, lefotózni igen, de erről igazából egy videó lett volna igazán látványos.
Azt hiszem, legközelebb már egy olyan fényképezőgéppel kell ellátogatnom Alingsåsba, ami mozgóképet is tud rögzíteni...

Alingsås — a megérkezés

Érdekes, hogy az embereknek általában milyen kevés fogalmuk van Svédországról. Ha szóba kerül, sokan csak legyintenek, hogy miért megy oda bárki is, hiszen ott hideg van. És különben is, mi érdekes lehet ott? Akkor már inkább a spanyol tengerpart, nem?
Nézőpont kérdése. A spanyol tengerpart remek hely, ha valaki melegre, napfényre és tengerre vágyik. A tömeget már nem biztos, hogy szeretik, de ugye az éremnek mindig két oldala van.
Svédországot biztos, hogy nem a meleg és a pörgés miatt kedvelik. De egy akkora kiterjedésű országról, aminek északi és déli része között akkora a távolság, mint a déli része és Szicília között, meglehetős badarság azt gondolni, hogy ott a hidegen kívül semmi nincs.
Én most voltam harmadszor, és már első alkalommal beleszerettem. Alingsåsban, ebben a kedves kis városban pedig másodszor jártam. Először úgy kerültem oda, hogy Kati és Zoli hívtak, hogy menjek ki velük. Kati korábban majdnem egy évig dolgozott és tanult itt, így jól ismeri a környéket és megvoltak még azok a kapcsolatai, melyek lehetővé tették, hogy ingyen szállásunk legyen.
Ezúttal is Kati egykori mentora, Ulla intézte a szállásunkat — egy templomban. Ez önmagában is fantasztikus élmény, de haladjunk sorjában.



A repülőút szokás szerint élmény volt. Főleg úgy, hogy Zolival felszálláskor mindig kommentáljuk az eseményeket. „Igen, most szépen ráfordulunk a felszállópályára, egy pillanatra megállunk, de csak azért, hogy az utasok jobban érezzék, hogy milyet tol a repülő, amikor a pilóta ráengedi a kutlungot. Húúúú, hogy gyorsulunk! Próbálj meg előredőlni! Fú, szerintem a Peti Focusa nem tol ilyet.” Ezt az érzést valahogy nem tudjuk megunni.



Egyébként érdekes, hogy visszafelé úton a Wizzair-es stewardessek úgy beszélgettek a repülő hátsó részében, hogy mi is hallottuk. Szerencsére — mivel elég érdekes történeteket tudhattunk meg. Például azt, amikor egyiküknek eszébe jutott, hogy a saját, otthoni készítésű szendvicseit árulja a repülőn drága pénzért. Nem rossz buli, ugye? Igaz, hogy a kétórás repülőút végére teljesen összetörték bennünk a Wizzair-es (és nyilván az összes többi) légiutas-kísérőről és a légitársaságokról kialakított képet, de amíg tízezerért repülhetünk Svédországba és vissza, mindez nem zavar. Szendvicset meg úgysem veszünk, mert mi is tudunk készíteni otthon. Vagyis Kati...



Az első kép (az előző kettőt nem számolom, mert azok mobillal készültek): Kati kedvenc sütijeivel. A kanelbullar Svédország nemzeti süteménye, nem telhet el úgy nap, hogy ne egyenek belőle a szokásos délutáni (vagy bármikori) sütizések alkalmával. Fahéjas, a tetején cukordarabokkal. Meglátásom szerint az egész svéd gazdaságot ez mozgatja.



Mielőtt Alingsåsba mentünk volna, még szétnéztünk Göteborgban, hogy mi változott négy év óta. Nagyon semmi. Felbukkant viszont egy kis London Eye a színház mellett, és megszaporodott a bérelhető biciklik száma is.



Belefutottunk egy esküvői fotózásba is. Biztos jó képek lettek, legalábbis a helyszín tökéletes volt.



Galambok beszélgetnek Göteborg egyik parkjában.



A göteborgi „nyugati” pályaudvar. Innen indult a vonatunk Alingsåsba.



Nem ezzel mentünk, de ezt a fekete vonatot muszáj volt lefotóznom, annyira jól nézett ki. A többi külsőre jóval modernebb, közös vonásuk pedig, hogy mindegyiknek olyan alakú lámpái vannak, mint a Lamborghini Murciélagonak.



Egy perccel késtük le az épp induló vonatot, azért a csalódott arcok. De fél órát sem kellett várni a következőig...



...így legalább jutott időnk jegyeket venni az automatából.



Amíg vártunk a vonatra, beugrottunk a Pressbyrånba kávézni. Ez egy kis üzlet, ahol lehet újságokat, édességet, péksüteményeket, gyümölcsöt kapni. Továbbá van hot-dogos része és találhatók benne kávéautomaták is. Ez úgy működik, hogy az ember megcsinálja magának, tesz bele külön cukrot, tejet, ráteszi a kis műanyag tetőt, és a pénztárnál bemondásra fizeti ki. Persze nyilván csak a mi magyar agyunkban fordult meg, hogy egy pohárba akár 3 adag kávé is beleférne, és akkor hármat lehetne egy áráért megvenni. De mivel Svédországban nem az okoskodásról szól az élet, nem csaltunk. Mert minek?



Mint mondottam, a szállásunk egy templomban volt. Na, ne olyan templomot képzeljenek el, mint amilyenek itthon vannak — ez egy teljesen modern épület, és külsőre nem is utal rá különösebben semmi, hogy ez egy vallási épület lenne. Bár talán a mellette lévő harangláb azért sejtet valamit.
A lényeg, hogy ennek is van olyan része, ahol egy csomó szék van, meg orgona, Jézusos kép, szószék és ami kell. Viszont található még benne egy csomó külön helység: társalgó, óvodai részleg tök jó kisautókkal, iroda, konyha, étkező, fürdőszobák és még szauna is. Így teljes, nem? Négy éve nem mertük, most viszont beizzítottuk a szaunát is, csak azért, hogy ha valaki megkérdezné esetleg, hogy „Szaunáztál már templomban?”, akkor igennel felelhessünk.



Ó, és biliárdoztunk is templomban. Ahol a múltkor a matracaink voltak, most egy biliárdasztalt találtunk. Örültünk is neki, játszottunk egy csomót.



Talán a biliárdasztalért cserébe, vendéglátóinknak most valahogy nem sikerült matracokat szerezniük. Így az eredetileg is ott található ülőgarnitúrán tudtunk aludni. Elsőre kicsit ijesztőnek, pontosabban keskenynek tűnt, de végül is jót tudtunk aludni ezen is. Főleg ingyen.



Zolival azon tanakodtunk, hogy ez a két lámpa miért világított éjjel-nappal a szobánkhoz vezető folyosó elején (az egész templomban folyamatosan világított vagy 50 lámpa akkor is, amikor senki nem volt ott). Viszont annyira jól nézett ki így ez az amúgy sötét sarok, hogy muszáj volt készítenem itt magamról egy megvilágosodós képet.
Miután végeztem a bohóckodással, elindultunk megnézni azt, amire a leginkább kíváncsiak voltunk: a Lights in Alignsås elnevezésű rendezvényt, ami tulajdonképpen arról szól, hogy meglehetősen kreatívan kivilágítják a város egyes részeit. Négy éve teljesen lenyűgözött ez az egész. A mostaniról viszont csak a következő bejegyzésben fogok írni, nehogy túl sok legyen ez így egyszerre.

Karcolás nélkül megúszta a Suzi a Baranya Kupát

Bocsánatkéréssel kell kezdenem a meglehetősen avas információ miatt, de Zoli és Peti sikeresen abszolválták a Baranya Kupát.
Az időjárás az első nap még kegyes volt a versenyzőkhöz, nem esett az eső, másnapra viszont rendesen megnyíltak az égi csatornák. Zoliék pont előtte vettek vadi új slick gumikat, de az időjárásra tekintettel mintát kellett vágatniuk rajta, hogy egyáltalán úton tudjanak maradni vele. Az abroncsok így messze nem voltak ideálisak, ennek fényében kitűnő eredménynek számít már az is, hogy megpördülés nélkül végigmentek, ráadásul kategóriájuk negyedik helyén végeztek.
Lehet, hogy egy nap részletesen is beszámolok majd a versenyről, de ne vegyenek rá mérget.

Irány Svédország!

Már megint eljött ez a nap. Nem harangoztam be előre, de kár is lett volna. Csak egy négynapos kiruccanásról beszélünk, tehát szót sem érdemel. Kis kézipoggyásszal, egy cipővel, egy nadrággal, két pulcsival. Nem teljesen az a mennyiségű felszerelés, amit mondjuk anyukám bepakolt volna, de én már 28 és fél éves nagyfiú vagyok, megoldottam egyedül. Életemben először.
Viszek fényképezőgépet, de a táskája már nem fért be a kis bőröndbe. Az olcsó repülőjegy hátrányai. De nem baj, mert van egy kölcsönkapott miniállványom is. Jó szolgálatot fog teljesíteni az éjszakai fotózások során. A rendezvény, amire megyünk, ugyanis diszkréten csak Lights in Alingsås névre hallgat. Vagyis fényekről szól. Fényekről az éjszakában. Csak annyit mondok, hogy messze a legszebb dolog, amit életemben láttam.
Remélem, hamarosan meg is mutathatom. Kedden jövünk haza.
Viszlát!