Ahová a Mig lezuhant

Amikor a repülőbaleset után másnap a helyszínre látogattam, a terület lezárása miatt nem volt lehetőségem fotózni. Most, egy héttel később jóval nyugodtabb volt a környék. Embereknek nyoma sem volt, csak a kitört fák hevertek szerteszét.
A helyet, ahol a repülő megállt, körbekerítették, és most ilyenformán van lezárva. Gondolom azért, hogy a területet mostanában ne műveljék, és ne termesszenek ott semmit, ami később emberi, vagy más élőlény szervezetébe juthat. Biztos kifolyt ott sokminden, ami nem túl egészséges. Más ötletem nincs, hogy miért lehet még mindig bekerítve.

Végig felszántotta a földet, ahol végigcsúszott a repülő. Földi útja során nem kevés fát tört ki.

Az utat is tisztességesen elintézte, utána kivitt egy kerítést, hogy aztán ledarálja az út menti bozótost és fákat. Gondolkozhattak a háttérben látható tanya lakói...

Az út repülőtér felőli oldala. Érdekes, hogy még a jobboldalon látható, amúgy rugalmas szárú kisfa is nem csak elhajlott, hanem durván eltört.

Ha épp erre jár egy autó, szerencsétlenebbül járhatott volna, mint ha vonat gázolja el. Szerencsére senki nem sérült meg.

Itt pedig látható, hogy a repülőtér kifutópályájával nagyjából egy vonalban csúszott tovább a Mig. A háttérben lévő oszlop tetején világítanak a kifutópályát jelző fények.

Elnézést, megkínálhatlak méreggel?

A pénteki motorozós nap vége a szokásos esti pizzérialátogatás volt, és ezzel rögtön ellent is mondtam magamnak az előző postban vázoltakkal kapcsolatban, amikor azt ecseteltem, hogy annyi munkám volt, hogy szinte végig dolgoztam. Hát nem, péntek este tényleg bementem a 'zériába, de utána éjfélig nyomtam az ipart, esküszöm. Csak egy felháborító dologról szeretnék mesélni, ami kedvenc törzshelyünkön történt.
Szokás szerint beszélgettünk meg iszogattunk, amikor bejött három-négy egyforma ruhás, erősen hostess kinézetű lány. Már épp elkezdtünk örülni, hogy egyet fizet, kettőt kap pálinka akció lesz, vagy valami ilyesmi, amikor odalépett hozzánk az egyik lány, és megkérdezte, hogy dohányzik-e valaki közülünk. Épp mondtam volna, hogy masszívan elutasítjuk az ilyesmit, mikor Zoli kissé bátortalanul válaszolt, hogy ő dohányzik. Erre a csaj előkapott egy mappát, aminek belső oldalára egy arany Marlboro volt erősítve, és elkezdte ecsetelni a jó tulajdonságait, ami mondjuk kimerült annyiban, hogy selymes az íze, de ezt legalább háromféleképpen fogalmazta meg. Aztán hozzátette: jaj, elnézést, azt elfelejtettem mondani az elején, hogy a dohányzás súlyosan károsítja az egészséget. Utána megkérdezte Zolit, hogy milyen cigit szív, hogy erősségben hasonlót ajánlhasson.
Én meg csak néztem döbbenten, és kérdeztem a többiektől, hogy nem tilos véletlenül dohányterméket reklámozni? Mert tévében és újságokban már régóta, sőt, még a kereskedőknek szóló információs kiadványokban is szigorúan szabályozzák az ilyesmit. Tehát gyakorlatilag nincs olyan megjelenési forma, amelyen keresztül lehetne népszerűsíteni bármilyen dohányterméket. És ez alól kivétel lenne minden reklámforma legerősebbike, a direkt marketing? Újságba nem tehetik bele, de odamehetnek bárkihez személyesen reklámozni? Ez azért elég durva, nem? Jogi kiskapuról lenne szó? Előfordulhat. De akkor is, legalább a dohánygyárnak lehetne annyi jóízlése, hogy nem tesz ilyet. Ennyire rá van szorulva a Marlboro a pénzre? Bár én már nem csodálkozom semmin, azért az furcsa volt, hogy a hostess félvállról vette az egészségügyi tájékoztatást. Döbbenetes volt, és az is, hogy nem említett meg egyetlen dolgot sem, aminek segítségével a kiszemelt áldozat leszokhat a dohányzásról. Bár ebben az esetben nyilván nem ez volt a cél. Szemétládák.
Dohányzás-ellenes hirdetés. A felirat magyarul: „Bob, rákos vagyok.”

Péntek délutáni mocizás

Az elmúlt napokban annyi munkám volt, hogy szinte megszakítás nélkül dolgoztam. Azért nem frissült a blog se, úgyhogy most van bepótolnivaló rendesen. Egyedül a pénteki nap volt az, amikor megengedtem magamnak annyi pihenést, hogy elmentem Tomi barátommal motorozni.
Igazából motorral nem is nagyon vittek még soha, leszámítva azt a két alkalmat, amikor tizenakárhány éve Tomi bátyja, Peti vitt egy kört Cagiva Mitojával, meg mikor még annál is régebben Tibi unokatesóm mögött ülhettem a kipufogó nélküli Rigán.
Ezért most nagyon vártam ezt az élményt. Én magam nem szeretnék motorozni, mert félek tőle. Maximum egy robogót szeretnék majd egyszer, ami azért viszi a 80-90-et. Az talán még nem olyan életveszélyes. Bár tulajdonképpen a Harley-zás sem számít annyira veszélyesnek, mint gyorsasági motorral száguldani. A Harley-sok a szabadság szeretetéért motoroznak - gondolom ezzel kívülállóként sem mondtam nagy butaságot. Nem száguldoznak, hanem csak átpöszörögnek a tájon, miközben a kipufogó hangjában és a természet egyszerű szépségeiben gyönyörködnek.

Az első kilométereken még kicsit aggódtam, hogy nem fogok-e leesni hátulról, meg hogy a fényképezőgépem mennyire bírja az oldaldobozban a heves rázkódást és rezonanciát. De kibírta, úgyhogy sikerült megörökíteni a tiszai magas vízállást is Tiszakécskénél. Azért hozzá kell tenni, hogy emlékszem én gyerekkoromból (ami nem is olyan régen volt) ennél sokkal magasabb vízállásra az évnek ebben a szakában.
Az út során háromszor álltunk meg. Először Cegléden egy benzinkúton, hogy megigyunk egy energiaitalt, mert állítólag ez a motorosoknál egy hivatalos szertartás.

A második megálló Tiszakécskén volt, ahol lementünk a Tiszapartra megnézni, hogy mi a helyzet. Tényleg magasan van, de még éppen nem lépett ki a medréből.
Végül Kecskeméten tankoltunk, mert közben a moci megitta az üzemanyagmennyiség felét. Tankolás közben Tomi beszélt anyukájával telefonon, aki kicsit megfeddte, amiért nem vitt haza szódát, úgyhogy onnantól már egyenes úton húztunk hazafelé.
Az útvonalon - amit Tomi kis körnek nevez - érintettük Mikebudát, Albertirsát, Ceglédbercelt, Ceglédet, Törtelt, Jászkarajenőt, Tiszakécskét, és végül Kecskeméten keresztül jöttünk haza. Nagy élmény volt, annyi szent.

Tényleg lezuhant...

Bizonyára mindannyian hallottak róla, hogy április 17-én, csütörtökön lezuhant egy Mig 29-es vadászrepülő Kecskeméten. Ez persze még nem kerülne fel a blogra valamilyen személyes kötődés nélkül.
Úgy kezdődött, hogy csütörtökön dél körül át kellett mennem Kecskemétre, és közben láttam a gyakorlatozó repülőt. Magasra szállt, hogy aztán zuhanórepülésben ereszkedjen alá a közelben lévő kifutópálya felé. Engem mindig lenyűgöz az ilyen látvány, és most is nagy hatással volt rám. De ilyenkor eszembe jut az a visszatérő álmom is, amelyikben repülőzúgást hallva felnézek az égre, és látom az egyre süllyedő, füstölő repülőt, ami pár másodperc múlva a földbe csapódik. Akkor elkezdek rohanni a fényképezőgépemért, hogy elsőként készíthessek képeket a szerencsétlenségről. Itt általában végetér az álom.
Amikor Kecskemétről visszaértem, mondtam a kolegáimnak, hogy láttam egy vadászrepülőt, és az volt az érzésem, hogy mindjárt lezuhan. Néztem, hogy a távolban felcsap-e valami füstfelhő, de nem. Aztán hazamentem, és pár óra múlva hívott az egyik munkatársam, hogy „Viktor, tényleg lezuhant a repülőd!”. Nem akartam elhinni, hogy majdnem valóra vált az álmom. Ugyan nem láttam, de nem baj, mert fényképezőgép sem volt nálam.
Másnap Gyöngyivel elmentünk megnézni a nyomokat. Láttuk is, de arra esély sem volt, hogy le lehessen fotózni, mert sárga szalaggal le volt zárva a terület, és körben úgy négyméterenként gépfegyveres katonák álltak. Mindössze a gép farkát lehetett látni, de akkor már sok autó meg egyéb felszerelések vették körül, amik takarták a lényeget. Mivel nem akartam, hogy elzavarjanak, inkább meg se próbáltam bekéredzkedni a lezárt helyszínre.
Tegnap viszont egy barátom által ideiglenesen a birtokomba jutott egy kábé 5×7 centis fémdarab, mely állítólag a lezuhant Mig 29-es részét képezte egykor. Az 1 mm vékony fémlap olyan szilárd, hogy emberi erővel lehetetlen elhajlítani, de szerintem kalapáccsal vagy nagy satuval sem tudnék kárt tenni benne. Ennek ellenére jól megfigyelhetők rajta a súrlódásnyomok, és az is, hogy csúszás közben kétszer is elfordult a földön. Ennek a nyoma látható a repülőtér melletti úton is, amelyiken átcsúszott. Durva.

Boldog szülinapot, Zoli!

Nagy nap ez a mai, Zoli barátom 25 éves lett! Az ünneplés később jön, addig viszont elmondom, hogy mi volt ma. Ahhoz viszont előbb vissza kell kanyarodnom a tegnapi naphoz. Az előző posztból kihagytam, hogy amikor visszamentem Zolihoz kifizetni az új lámpákat, az örömbe egy kis üröm is vegyült, mert menet közben a jobb első index kiesett a helyéről. Pontosabban nem esett ki, mert tartották a vezetékek. Eltört valami rögzítő pöcök, ami a helyén tartotta. Mivel ez az elem már korábban is el volt törve, meg az index is be volt repedve több helyen, úgy döntöttem, hogy abból is veszek újat mindkét oldalra, hogy a régiek ne útálkodjanak ott az új fényszórók mellett. Az irányjelzőknek darabja 1300 forint volt, szóval nem akkora érvágás.
A lényeg, hogy az új indexek ma jöttek meg, úgyhogy munka után mentem is a szervizbe. Út közben még vettem ajándékot Zolinak, akinek ugye különleges a mai nap, hiszen épp negyed évszázada látta meg a napvilágot.

A Tescoban találtam egy nagyon remek kis Ferrari távirányítós autót, ami kisebb, mint egy gyufásdoboz, de tudtommal úgy megy, mint a disznó, és nagyon direkt a kormányzása. Ezt sajnos nem tudtuk kipróbálni, mert elemet nem adtak hozzá, én meg elfelejtettem venni. De már az is komoly problémát okozott, hogy egyáltalán szétszedjük a dobozt, ami a távirányítót és a töltőt rejtette magában. Autószerelőt kellett hívni, hogy működőképessé tegye a kis irányítós autót. Autószerelőt, értik? Szerencsére András talált olyan csavarhúzót a műhelyben, amivel megoldotta a problémát. Már csak hat ceruzaelem kellett, hogy ki is lehessen próbálni. Ebből négy az autó töltőjébe kell, kettő pedig a távirányítóba. Hat helyett négyet találtunk, de ekkor eszembe jutott a remek ötlet, hogy előbb töltsük fel valamennyire az autó akksiját, aztán át lehet tenni az irányítóba két elemet. Pár perc várakozás után sikerült is a terv - bár csak részben: a kis Ferrari úgy két centit haladt előre, és párszor még meg tudta mozdítani az első kerekeit a kormányzás hatására. Nyilván tovább kellett volna tölteni, erre azonban nem volt már idő.
Közben az Tibi, aki tegnap a fényszórókat is beszerelte, helyére tette az új indexeket. Mi ebből a Ferrari életrekeltési kísérlete közben teljesen kimaradtunk, így nem tudtam megörökíteni a nagy pillanatot, csak az utána következő csendéletet. Ezen a képen már teljesen új első fénykibocsátó berendezésekkel felvértezve látható a kis Citroën (amit szitroennek kell ejteni, tudták?).

Büszke tekintet: a francia kisautó optimistán néz új szemeivel a jövőbe, miközben a háttérben egy levegőbe emelt 166-os Alfa nem tűnik ilyen vidámnak

Elnézést, ha már sok az autóból, de miután kiálltam a műhelyből, megpillantottam ezeket a sárga tulipánokat, és muszáj volt belekomponálnom őket a képbe. Ja, hogy ezek a virágok nem is sárgák? De azok, csak aztán úgy döntöttem, hogy pirosban jobban mutatnának. Éljen a Photoshop, éljenek a színek!

Újra látok!

Valamelyik este el kellett ugranom valahova, és a kis Citroën helyett anyukám Primerájával mentem. Akkor tűnt fel, hogy a Nissannak mennyivel jobban világít a lámpája. Először azt hittem, hogy rajta van a reflektor, de mikor rájöttem, hogy nem, letisztult bennem a kép, hogy akkor nyilván az AX-nek pislákol igen halványan a fényszórója. Mondjuk ezt már korábban is éreztem, de inkább azoknak volt feltűnő, akik másik autó után ültek a kis gépszörnybe. Valamelyik nap tettem egy próbát, hogy mennyire gyenge a lámpám kívülről. Kecskemétről sötétben végig reflektorral jöttem, de senki nem villogott, hogy öreg, elvakítasz! Ekkor realizálódott bennem, hogy talán tenni kéne valamit.
Rendesen pirítanak az új lámpák

Ellátogattam hát autószerelőmhöz, Zolihoz, akivel már régebben is megállapítottuk, hogy a fényszórók nincsenek túl jó állapotban, de akkor még nem éreztem át annyira ezt a problémát. Először felvetődött, hogy valami bontott alkatrészt kellene szerezni, de erről később lemondtunk. Mégpedig azért, mert az AX-ben bilux izzók világítottak - amit Tibi, a Horváth Autó egyik szakembere (mellesleg volt AX tulajdonos) furcsállt, mert szerinte nem az a gyári izzótípus -, és helyettük H4-eseket szerettünk volna beszerelni a jobb hatásfok érdekében. Szerencsére Zoli tudott olyan lámpákat rendelni, amibe H4-es izzó való, és tegnap meg is hozták őket. El is vittem a Citroënt Zolihoz, ahol ma sikerült megcsinálniuk, így fél napi távollét után viszontláthattam a kis négykerekűmet. Ja, ha valakit érdekel, szereléssel meg mindennel együtt 13.500 forinba került, ami szerintem nem sok ahhoz képest, hogy nagyjából hatszor világít jobban, mint a régi. Vagy mondhatnám úgy is, hogy a tompított kábé háromszor erősebben és messzebbre világít, mint a régivel a reflektor, és mivel jól beállították, nem is vakítja a szembejövőket. És a fénye fehérebb, mint a régié. Nagy élmény ám újra látni éjszaka!

Kik ezek a huligánok?

Főleg arra lennék kíváncsi, hogy ki az idióta, kopaszodó egyén ezen a térfigyelő kamera által készített képen, akit este 10 óra felé úgy vakítanak a fények, hogy napszemüveget kényszerül viselni. És mit keresnek olyan közel az úttesthez, ahol járda a környéken sincs? Vajon miben sántikálnak?
Elmondom. A három huligán mi voltunk: Kati, Zoli és én. Szokásos esti sétánkat teljesítettük, aminek állandó programja a helyi Tesco meglátogatása. Az áruházban egyszer csak felfigyeltünk az egyik volt osztálytársunkra, aki rendőrként teljesített szolgálatot. Épp a 299 forintos akciós napszemüvegeket nézegette, és ezt a mókát mi sem hagyhattuk ki. Csakhamar találtam is egy olyan, de olyan menő darabot, hogy rögtön elhatároztam, hogy ezért bizony ki fogom adni egy liter benzin árát. Így is lett, csak hazafelé nem tudtam hova tenni, ezért felnyomtam a fejemre, mint a vagányok.

A központhoz közeledve elkezdtem mesélni Zolinak erről a webkameráról, amit nemrég állítottak forgalomba, és amiről félpercenként felnyomnak egy képet az internetre is. Javasoltam, hogy örökíttessük meg magunkat, és álljunk be az út túloldalán lévő virágládák közül balról a harmadikhoz. Előtte megfigyeltem, hogy az az a hely, ahová a jó kompozíció érdekében el kéne helyezkedni. Át is ballagtunk az úton, közben Zoli bíztatott, hogy vegyem fel a napszemüveget. Persze nem kellett kétszer mondani. Felvettem, és nézzék csak meg, milyen jó kis ufo-fejem lett tőle ezen a gyér felbontású képen. Olcsó játék, mi?

Végre igazi post!

Jöjjön most egy igazi bejegyzés, ráadásul azt hiszem, az első, ami nem is csak egy témát dolgoz fel, hanem mindjárt kettőt! Hoppá!

A történet ott kezdődik, hogy ma Zoli és Fefe valahogy arra az elhatározásra jutottak, hogy agrárkodnak egy kicsit, és elültetnek Tomiék tava mellett két pampafű bokrot. Velük tartottam én is, de nem segíteni ám, hanem csak megörökíteni, ahogy tesznek bolygónk jövőjéért.
Azt még tegnap megbeszéltük, hogy ha jó idő lesz ma, akkor csinálunk pár képet a Suzukiról, ami egész télen pihent, csak most vette elő Zoli, és le is festette a megkopott festésű műanyag alkatrészeket mentőautó-pirosra.
Hogy összekössük a kellemest a hasznossal, két autóval mentünk. Feró vezette a Primerát, én meg beültem hátra, hogy menet közbeni felvételeket is készítsek Zoli Suzijáról. A városon kívül intettem Zolinak, hogy jöjjön be mellénk, mint ha előzni akarna, és közben nyomtam a fényképezőgépet, ahogy tudtam. Néha vissza kellett húzódnia, mert jöttek szemből, de ez volt a legkisebb probléma. Rá kellett jönnöm, hogy rossz úton szinte lehetetlen ilyen felvételeket készíteni, mert a gép megtartása is komoly feladat. Úgyhogy a fenti kép elkészüléséhez inkább szerencse kellett, mint tudás. Nem, mintha kisebbíteni akarnám az érdemeimet. Oké, van benne fotosopp is, na.

A tóhoz érve rövid tanácskozás kezdődött, hogy hova ültessük az egyes számú bokrot. Végül megállapodtunk, hogy a homokos plázs bal szélére, a vízhez egész közel ültetjük. Vagyis ültetik, mert én csak fotóztam. A bal képen még az gödörásás folyamata látható, a jobboldalin pedig az elégedett srácok munkájuk gyümölcse előtt, ami még alig különböztethető meg a körülötte lévő ősgyeptől.

Ferike meglocsolja a frissen ültetett bokrokat. Először a baloldalit, aztán a plázs jobb szélére ültetett másikat is. Olyan ez az első locsolás, mint egy épület alapkőletétele. Komoly dolognak tűnik, de igazából nem sokban határozza meg a növény jövőjét. Nyárra azért remélem komoly bokrok fejlődnek majd belőlük, mert látványuk hozzájárulna a mediterrán életérzéshez a vízparton.

Feró és Zoli azzal a címmel tervezik feltenni iwiw-re ezt a képet, hogy „Hullaásás után”. Igazi tréfamesterek. Figyeljék meg viszont, hogy Fefe épp eldob egy ládát, amit én a kép készítésekor észre sem vettem, úgyhogy csupán a véletlen műve, hogy a láda a levegőben van.

Ezeket a képeket pedig már a Vásártéren készítettük. Elnézést, ha néhány kicsit erőltetett, de állítólag ez kell az embereknek.

Fotózás közben találkoztunk néhány kedves emberrel. Fiatal srác, a barátnője (aki épp vezetni tanult egy Swift Sedannal), meg egy apuka. Ahogy a lány elindult a Suzival, a srác meg az apuka odajöttek, és elkezdtek okos kérdéseket feltenni Zolinak a Suzukijáról. Nem is próbálva leplezni szakértelmét, a srác első kérdése rögtön ez volt: ezres vagy egyhármas? Nem akartunk, de erre mindhárman egyből elkezdtünk röhögni. (Bár nem tudom, lehet, hogy valaki elkezdene tuningolni ezres Suzit is.)

Egyhármas GTI, 140 lóerős - válaszolta Zoli. Húúú! - képedt el egyszerre apuka és fia is.
- És mennyit fogyaszt? - szólt a következő kérdés.
- Húsz liter körül. - válaszolta Zoli, majd hozzátette - persze attól függ, hogy versenykörülmények között, vagy normál használatnál. Normál használatnak ritkán van kitéve az autó.

Aki utálja a Suzukikat, most utálja még jobban! Minket meg tartsanak nagyképűnek, amiért ilyen kis szutyok autót komolynak gondolunk.
Erről jut eszembe: láttam ma az egyik szomszéd gyerek tuning-Ladáját. Szépen felszerelt az aljára hat darab sárfogó lapot, vagy nem is tudom, mik azok. A raliautókon szokott olyan lenni a kerekek mögött, meg középen is. Látványosnak látványos, de ha belegondolna, hogy egy tankolással akár 100 kilométerrel is többet meg tudna tenni, ha azok nem növelnék ott extrém mértékben a légellenállást, azért biztos leszerelné őket.

Azoknak, akik szeretik a tavaszt

Klári mama

Valamelyik nap eszembe jutott egy gyerekkori gaztettem, ami remélem, hogy mára már feledésbe merült az érintettek részéről, és nem haragszanak rám nagyon. Én igencsak féltem utána az esetleges retorzióktól, úgyhogy mondhatom azt is, hogy megbántam, bár a mai napig nagyokat röhögünk rajta, bárkinek elmesélem.
Szóval, a történet úgy kezdődött, hogy lehettem vagy tizenkét éves, és amikor a szüleim néha elmentek egy-egy baráti összejövetelre, előszeretettel múlattam az időt telefontréfákkal. Ez a legtöbb esetben nem volt komoly dolog, maximum idegesítő gyerekcsíny. Egyszer azonban sikerült egy olyan idős nénit felhívnom, akinek mondhattam akármit, meg volt győződve róla, hogy Klára nevű kis unokájával beszélget. Amikor elmondtam neki, hogy nem Klári vagyok, hanem egy telefonbetyár, akkor is csak azt hajtogatta: nem tudsz becsapni, tudom, hogy te vagy az, Klárika.
Miután minden próbálkozásom ellenére nem sikerült bebizonyítanom, hogy csak szórakozásból hívtam fel, úgy döntöttem, belemegyek a játékba: „Jól van mama, látom nem tudtalak becsapni, tényleg én vagyok az”.
Elkezdett kérdezősködni mindenféléről, főleg persze a családdal kapcsolatban. Ki hogy van, jól megy-e az iskola, satöbbi. Kiderült, hogy nem túl sokszor beszélnek egymással, volt hát bepótolnivaló bőven. Ez a körülmény – mármint hogy ritkán beszéltek egymással – kedvezett nekem, mert így kisebb volt a lebukás esélye, másrészt pedig a beszélgetéseinkből szép lassan összeraktam én is a kirakóst, hogy ki hova tartozik, és bepillantást nyerhettem egy másik család életébe. Kiderült, hogy a családja messze lakik, valami másik városban, ezért ritkán látják egymást. Mivel szimpatikus volt a néni, normálisan beszélgettem vele. De néha-néha muszáj volt olyanokat mesélnem neki, hogy a falióra leesett a földre és ripityára tört, amikor a dédpapától örökölt értékes időmérő szerkezet hogyléte felől érdeklődött. Összességében mégis vigyáztam arra, hogy ne szökjön túl magasra a vérnyomása.
Érdemes tudni, hogy amikor idegen számokat hívogattam, azt nem teljesen vakon végeztem, hanem előre kitalált számokat tárcsáztam. Így lehet, hogy sikerült megjegyeznem Klári mama (később így neveztem el az idős hölgyet) telefonszámát, és jól fel is írtam magamnak. Ezt követően két-háromhetente felhívtam pár percre, amikor unatkoztam. A nénit egyre jobban megszerettem, a családja viszont egyre unszimpatikusabbá vált, mert úgy éreztem, hogy elhanyagolják a mamát – csak rajtam keresztül értesült ugyanis a „hírekről”, hogy kivel mi történt.
Amikor húsvét előtt pár nappal beszéltünk, és kérdezte, hogy megyünk-e hozzá vasárnap locsolkodni, előbújt belőlem a kisördög.
- Úgy volt, hogy megyünk, ugye?
- Igen, persze. Mint minden évben.
- Ó igen... - mondtam, majd pár másodperc alatt ki is találtam, hogy mi legyen. - Jó is, hogy említed, mert kiderült, hogy nem tudunk menni vasárnap, mivel apának közbejött valami, úgyhogy csak hétfőn jutunk el hozzád.
- Tényleg?
- Igen, majd szólok is nekik, hogy már veled is megbeszéltem. Nem baj, ha hétfőn megyünk, ugye?
- Nem baj Klárikám, csak gyertek. Akkor viszont nem is főzök, csak hétfőre, addig kitart még a pörkölt, amit tegnap készítettem.
- Jól van, mama, elég lesz hétfőre készülnöd.
- És mit ennél, Klárikám? Mit süssön neked a nagyi?
- Palacsintát! De csak kakaósat!
Ezzel el is köszöntünk egymástól. Bennem pedig realizálódott, hogy nagyot fog nézni a család, ha vasárnap megérkeznek a nagymamához. Vajon mennyi időt vesz majd igénybe, mire összerakják a történetet? Mennyire hisznek majd Klárikának, aki azt fogja mondani, hogy semmit nem tud az egészről? És a nagymama mit fog mesélni a viszonylag rendszeres telefonbeszélgetésekről? Rájön majd, hogy nem is tört össze az antik falióra? Úristen, mennyi mesélnivalójuk lesz egymásnak.
Pár nap múlva viszont már nem is gondoltam erre a történetre, mikor megint felhívtam Klári mamát – ekkor kábé ötödik-hatodik alkalommal.
- Halló! – szóltak bele.
- Szia nagyi, Klárika vagyok! – üdvözöltem kedvesen.
Erre olyan cifra és maratoni káromkodás-sorozatot üvöltöttek a kagylóba a túloldalon, hogy sok szót én magam sem ismertem még. Csakhamar rájöttem, hogy húsvét vasárnap van, és valószínűleg Klárika apukájához van szerencsém. Amikor azt ordította, hogy értesítik a rendőrséget, és kinyomozzák, hogy ki telefonálgatott, lecsaptam a telefont, és felszaladtam a szobámba. Nagyon megijedtem, bár nem tudtam, hogy van-e lehetőség a visszanyomozásra. Azt viszont soha nem felejtem el, hogy utána több héten át mindig összeszorult a gyomrom, ha valaki becsöngetett hozzánk, mert féltem, hogy a zsaruk jöttek. Azóta nem szórakoztam senkivel telefonon.

Stockholm este

Az előbb beszéltem Gabival telefonon. Vele tudattam először, hogy mi lesz a mai post témája, amire azt reagálta, hogy az épületek senkit nem érdekelnek, emberekről írjak. Sajnos ennek ellenére emberek nem lesznek ma, csak épületek.

Ezt egy bevásárlóközpontban található étterem ablakából fotóztam. A hely különlegessége, hogy az út pont alatta megy át, így viszonylag szokatlan nézőpontból fotózhattam hosszú záridős, fénycsíkos képeket. A furcsa tükröződések felül a bevásárlóközpont belső fényeinek köszönhetőek, de ettől csak nagyvárosibb lett az összhatás. Legalábbis én ezt magyarázom bele.

Ilyen egy templom Svédországban. Általában nem olyan konzervatív helyek, mint nálunk. Sem kinézetre, sem felfogásban. Bár nem mondhatom magam szakértőnek, mert még csak egyszer voltam Svédországban templomban. Akkor húsz percig orgonajátékot hallgattunk. A pap öt percet beszélt, utána egy jelképes adomány leperkálása után mindenki ment reggelizni a templom emeletén található társalgóba. A kajaválaszték meglehetősen gazdag volt, sokféle felvágotton és sajton kívül levest is tartalmazott. Kicsit más, mint nálunk, nem?

Tipikus stockholm-külvárosi látkép. Ezen a környéken sok számítástechnikai cég települt le, azért is van itt sok irodaépület. A kép bal szélén az oszlopokon fekvő pályán pedig a metró halad, ami a kép elkészítése után kábé nyolc másodperccel száguldott el, és meglehetősen bosszús voltam, hogy nem tudtam lefényképezni.

Még egy kis Svédország

Sok képet szeretnék még mutatni Stockholmról, de nem akartam hetekig svéd napokat tartani. Sokmindent ki is hagytam emiatt, de így legalább vannak konzerv anyagaim gyérebb ihletettségű napokra, mint amilyenek a mostaniak. Elég sok dolgom lenne, és ilyenkor blokkol az agyam kreativitásért felelős része: nem tudok írni, nincs kedvem fotózni, és nem találom a helyemet. Rossz érzés ez, de szerencsére mindig vége van egyszer. Nem is mentegetőzni akarok, még ha ezt most tényleg annak is szántam.

Inkább mutatok egy képet, amit a híres Skeppsholmsbron hídon készítettem estefelé, amikor visszaérkeztünk Stockholmba a nagy hajóval. Az Andy Warhol kiállításra tartottunk, és már majdnem leszakadt a lábunk a sok sétától. Én legalábbis már alig tudtam ballagni. A híd nevét sem tudtam ám, én ilyeneket nem jegyeztem meg. Milánt kérdeztem meg az előbb, és ő guglizta ki nekem, mert én arra is képtelen voltam. Szerencse, hogy vannak ilyen tehetséges fiatalok, akik ki tudják használni az internetben rejlő lehetőségeket.
A Skeppsholmsbron híd, amelynek korlátain elszórva ilyen koronák helyezkednek el, a Skeppsholmen szigetre vezet. Amit erről tudni érdemes, azt a Wikipediából loptam ide:
Skeppsholmen (svédül: Hajós-sziget) Stockholm egyik szigete. Blasieholmennel és Kastellholmennel hidak kötik össze. Stratégiailag fontos helyen, a Balti-tenger bejáratánál fekszik, hagyományosan nagyon sok katonai létesítményt építettek rá. Manapság elvesztette katonai jelentőségét. A szigeten van az Östasiatiska Muséet (kelet-ázsiai múzeum) és a Nordregio területfejlesztési kutatóintézet központja is. A szigeten évente megrendezett stockholmi jazz fesztivál nagy népszerűségnek örvend.