Hello nyár!

Ma fogtam fel, hogy hét végén beköszönt a június. Kicsit hamarabb jött, mint vártam, de ez csak annak köszönhető, hogy viszonylag keveset tanulmányozom a naptárat. Őszintén szólva nem is tudom, mivel telt el a május. Különben ezért jó a blog, mert segít emlékezni. Oké, tudom, mostanában ez sem nagy segítség, mert keveset írok. Úgy látszik, időről időre jönnek ilyen hullámvölgyek.
Frusztrál, hogy akármerre nézek, csak pipacsokat látok, meg giccset. Szép a táj, hogy feléledt a természet. Dehát nem fotózhatok minden nap virágokat, mert hamarabb elpártolnának tőlem az olvasóim, mint Ron Dennis Fernando Alonsotól.
Könnyebb lenne a helyzet, ha minden hétvégén lehetőségem lenne elutazni valahova, vagy megint megszaporodnának az érdekes történések. De úgy látszik, most uborkaszezon van. Vagy csak én nem vagyok elég kreatív.
Ma délután elegem lett, és elindultam autózni. Vittem magammal a fényképezőgépet, hogy valami termést betakarítsak, amit aztán az olvasóim elé vethetek táplálék gyanánt. Nehogy azt higgyék, hogy találtam valamit egy újabb pipacsmezőn kívül! Legelt ott pár tehén, de rosszfelé álltak, a nap szemből sütött, olyan lent meg még nem járt, hogy normális legyen az ellenfény. Úgy éreztem, hogy a hegyekbe kéne mennem, hogy meglássak valami újat, mert engem ez a környezet már nem inspirál.
Aztán hazajöttem, bekapcsoltam a ventillátort... és mielőtt letettem volna a fényképezőgépet, hát lenyomtam azt, amit utolsó elkeseredésem után megláttam. Büszke nem vagyok rá, de ma ez termett.
Úgy túnik, hogy ez volt a mélypont.

Pipacsos giccsek

Ezen a hétvégén nem történt semmi olyan érdekes, amit fotóval is tudnék illusztrálni, úgyhogy hadd kedvezzek most a hölgyeknek pár pipacsos képpel.

Ezt az elsőt 1024×768 pixel méretben töltöttem fel, szóval normál háttérkép méretű, lehet használni, ha valakinek tetszik. Nagyobb képernyőfelbontás esetén külön kérésre e-mail cím megadása ellenében elküldöm a kívánt méretben.
A többi kisebb, de remélem mindenkinek tetszenek.

Adrenalinbomba

Ennél rosszabb napom soha ne legyen! Azért kívánom ezt magamnak, mert eleve remek dolog arra ébredni, hogy SEAT-ok tesztelésére invitálnak. Szerencsére épp ráértem, úgyhogy - miután Zolinál utántöltöttünk egy kis olajat az AX-be - indultam is Kecskemétre, a Brill Kft-be.

Ezen a héten ugyanis náluk állomásozik a SEAT Tesztivál, melynek keretében bárki kipróbálhatja a kínálat javát. Amikor Móni, az egyik Seat értékesítő megkérdezte, hogy melyikeket szeretném kipróbálni, persze a legnagyobb érdeklődést a 200 lóerős Leon FR iránt mutattam, de nyugalomra intett, és bölcsen azt tanácsolta, hogy azt hagyjam a végére. Előbb kipróbáltunk egy Altea Freetrack-et, ami ahhoz képest, hogy mekkora, meglepően virgoncul viselkedett az úton. Amellett, hogy állítólag sáros szántóföldön is csapattak már vele 90-100 körül. Utána egy sárga Leon Monstert próbáltunk, az 1,4-es TSI motorral, ami a turbófeltöltésnek köszönhetően 125 lóerős. Mit mondhatnék, együtt tudnék élni ezzel is.

Na de aztán elérkezett az idő, hogy beüljünk végre a piros autóba. Remélem nem lesz bajom belőle, ha elárulom, hogy nem csak egy körre vittem el, mert visszaérve rájöttem, hogy nem akarok kiszállni belőle. Rendesen féltékeny voltam, amikor mások is elvitték kipróbálni. Aztán Mónival (aki egyébként vallásos fanatizmust táplál a spanyol márka iránt) elmentünk megcsinálni a fotókat. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is jelen legyen és tanácsokkal lásson el, hogy kis kedvencét a legjobb szögekből fotózzam. Remélem, elégedett lesz az eredménnyel.

Amikor végeztünk, és indultunk vissza, Móni feltette a nagy kérdést:
- Na és megérintett a SEAT varázsa?
Ebben a pillanatban viszont megakadt benne a szó, mert közben kikanyarodtunk az útra, és hát muszáj volt lepadlóznom az autót, hogy ne törjem meg a forgalom lendületét. Miután egy lélegzetvételnyi időnek tűnő 7 másodperc alatt felgyorsultunk 100-ra, Móni meg is válaszolta magának a kérdést: úgy látom, igen.

Engem az az egy zavart, hogy egy rendes gyorsítás után egyből a fékre kellett lépnem, hogy azért ne lépjem túl 300 százalékkal a megengedett maximális sebességet. Jó lett volna versenypályán kipróbálni, mert közúton nem szeretek gyorsan menni.

A legjobbat nem is mondtam még. Az autóban DSG automata váltó volt, aminek kézi funkciója is van, és igen: akkor a kormány mögötti fülekkel lehet váltani, ahogy a Formula 1-ben szokás. Emellett rajtautomatikával is felvértezték a Leon FR-t, ami álló helyzetben ideális fordulatszámon tartja a motort, hogy aztán a piros lámpás indulásnál garantáltan otthagyja az ellenfeleket.

De a legeslegjobb: az autó rendesen szuszog gázelvételnél. Én nem értek hozzá, fogalmam sincs, hogy működik, annyira nem is érdekel, de ez szenzációs. Gondolom a turbó produkálja, de olyan hangot ad ki, mint ha egy felbőszült sárkány rejtőzne a motorháztető alatt. Simán el tudom képzelni, hogy közben füst jön az orrlyukán, és mindjárt tüzet is okád. De nem, ez csak a 2.0 literes TSI motor. Őrület, hogy milyen erős, komolyan. Hamar el lehet szállni vele, ha valaki nincs észnél.

Igazából kár is mesélnem, mert ezeket az érzéseket azért nemigen lehet szavakká butítani. Amikor kiszálltam a piros Leonból, és remegtem egy kicsit, meg nehezen jöttek a szavak, azt nem lehet csak így leírni. Egy lehetőség maradt annak, akit ez érdekel: próbálja ki az autókat! De lehetőleg minél gyorsabban, mert komoly esély van rá, hogy valaki lezúzza a pirosat. Versenypályára való az, nem utcára. Főleg, mikor az automata váltó sport üzemmódban hatezerig engedi pörögni, visszaváltásoknál meg érezhető, hogy annyi erővel féktávon simán meg lehetne táncoltatni a hátulját. Ráadásul az ABS is megenged akkor egy kis csúszást. Ááá, be is fejezem, komolyan. Hazafelé az AX olyan nyomorultul gyengének tűnt, mintha egy taligával közlekednék. Arra is rájöttem, hogy fék sincs benne egy komoly autóhoz képest. Kellett ez nekem?

Fáj a szívem.

Nem is kicsit.

Portrézós hétvége

Szombaton két nagyszabású fotózásom is volt, amiket azért is vártam különösen, mert végre elszántam magam, és nem kis pénzért vettem egy külső vakut a fényképezőgépemhez. Úgyhogy jöhetett az első próba.

Azért továbbra is annak a híve vagyok, hogy ha nem muszáj, nem használok vakut, még derítésre sem. Arra való a Nap, hogy az világítson, nekem pedig meg kell találnom a helyes irányt és beállításokat a fotózáshoz.
Az első képeken látható Nonót (a barátai így ismerik, úgyhogy én is így fogom hívni) most fotóztam először. Ilyenkor mindig félek egy kicsit, hogy mennyire lesz majd nehéz dolgom, mennyire tud természetes lenni, meg ilyenek. Ez esetben teljesen alaptalanul aggódtam, Nonót kábé ugyanolyan jó fotózni, mint Vandát, minden pillanatban teljesen természetes, öröm volt vele dolgozni. Habár nem munka ez...

Az eredeti elképzelések szerint pipacsos képeket szerettünk volna, pipacsot viszont nem nagyon találtunk, csak elszórva néhány szálat. Amikor viszont feladtuk a pipacskeresést, egy eldugott helyen olyan sűrű, és akkora területű pipacsmezőt találtunk, amekkorát soha nem láttam még életemben. Úgyhogy nem maradtak el a piros virágos képek sem.




Vivit ismerhetik már azok, akik régóta olvassák a Vikiszavát, és a memóriájuk is remek. Utoljára tavaly tavasszal készítettünk képeket, most pedig újra sort kerítettünk rá.

Jól nézzék meg: ez a kép már az új vakummal készült. Nem egy tipikus vakus kép, ugye? A villanófényt a fém borítású, agyongraffitizett buszmegálló plafonjára irányítottam, így sikerült Vivi arcát úgy megvilágítani, mint ha műteremben lenne. Egyértelműen ez a kép a kedvencem.

Ez is vakuval készült a legendás graffiti szívnél, ami már szintén ismerős lehet sokaknak. Ennél a képnél szintén a plafonra irányítottam a vaku fényét.

A két alsó már újra természetes fénynél készült. Nagyon hasznos hétvége volt, 800 képpel több tapasztalatom van szombat óta. Nonónak és Vivinek is köszönöm szépen!

Audi R8: The slowest car we've ever built

Szoktam néha mutatni reklámokat, amik kiemelkednek a többi közül. Ez is egy ilyen.

Timi Tigrise

Hadd kezdjem egy személyes dologgal: ez a 200. bejegyzés a Vikiszavában, amióta átköltöztem a blogger.com-ra még tavaly tavasszal. Megható pillanatok ezek nekem, köszönöm, hogy osztoznak velem benne.

De hogy a cikk témájáról is írjak: Timi új házikedvencet kapott. A Gyilkos nevű csivava mellé jó párosításnak tűnik az ezüst Opel Tigra. Egy rózsaszín kézitáska kell még, és meg is van a hamisítatlan Barbie-fíling. :)

Nem akarok sokat beszélni, tegyék meg helyettem a képek. Azért azt el kell ismernem, ahhoz képest, hogy majdnem másfél évtizede jelent meg, még ma sem hat elavultnak az autó. Az ezüst szín ráadásul remekül kiemeli a hátsó ablak különleges formáját. Nem vitás, a Tigra világos színekben tud igazán érvényesülni. Bár még padlizsánkékben is szép.




Bizonyos nézetekből felmerülhet, hogy túl nagy a feneke. De nem, teljesen arányos autó, csak a nagylátószög űzött csúfot belőle.


Ez pedig egy szimbolikus jelentésű, nem beállított kép. Timi a fotózáshoz a régiből az új autójához viszi kiskutyáját. A régi, KLM rendszámú (KLM= Kurva Lapos Mazda) piros gépet Vanda örökölte, aki most szerezte meg a jogosítványát. Vandusnak ezért gratulációm mellett gumifákat és vak rendőröket kívánok! Timinek pedig sok örömöt a kis Tigrishez!

Kötelező májusi képek

Végre itt az igazi tavasz! Virágok, kizöldült fák, kék ég, minden, ami kell. Most, hogy itt a hétvége is, Ágival felkerekedtünk, hogy csináljunk pár repcés képet. Ez aztán majdnem kudarcba fulladt, mert a tavalyi repcemezők helyén idén más növények voltak, de végül minden jóra fordult, és találtunk sárga virágokat is. Egyúttal viszont rájöttem, hogy egy zöld búzamező (bocsánat, ha ez a növény mégsem az) is remek környezetet tud biztosítani portrékhoz.

Boldog születésnapot, Tibi!

Pénteken egy viszonylag spontán szervezett bulin vettem részt a Kapás tanyán, bár nem maradhattam sokáig, úgyhogy ezért utólag is bocsi, srácok. Az ünnepelt (a képen az álló sor jobb szélén látható) Kapás Tibi most töltötte be 16. életévét. Még két év, és legálisan vehet piát. Gratulálok! :)

Kerti partik ideje jön

Szombaton elkezdődött a kerti sütögetések szezonja. Tomiék rezidenciáján gyűlt össze a brigád, hogy összedobjunk valamit. Feró volt a főszakács, a kaja pedig saslik, baconbe göngyölt fetasajt és tésztasaláta. Hú, még így leírni is jól esett, hát még megenni!

Kati segített az előkészületekben, ezen a képen épp a sütögetőhöz viszi a nyersanyagot.

Ferike itt még a tüzet csiholja, hiszen köztudottan a jó tűz alapozza meg a jó parazsat, amin aztán megsül a kaja.

Itt meg már sörrel locsolja a félig megsült saslikot, amin én erősen csodálkoztam (főleg, mert nem szeretem a folyékony kenyeret), de utólag biztosan mondhatom, hogy nem lett rosszabb tőle.

Muszáj volt csinálnom egy ilyen portrét, amin Fefe épp a saslikokat igazgatja egy speciális fogóval.

Itt már majdnem kész a kaja. Találják meg a képen a levegőben lévő sörcseppeket, azoktól gőzőlt az étel ilyen látványosan az ellenfényben.
Talán mondanom sem kell, hogy többen betegre ettük magunkat, miután elkészült. Még sok ilyet, Feró!

Kár, hogy a régi jó dolgokból nem maradt semmi

Ismerik a chips reklámot, amiben a címben szereplő mondatot sóhajtja el az öregúr? Kevés reklámot utálok annál jobban. Viszont ez jutott eszembe, amikor elkezdtem írni ezt a posztot.

Szerdán kérdezte Zoli, hogy van-e kedvem elmenni vele megnézni a Miskolc-rali prológját. Nekem meg persze, hogy volt. A prológ a raliversenyek nyitó szakasza, amit általában olyan helyen rendeznek meg, ami forgalmasabb helyen van, hogy több érdeklődő láthassa. Ennek az eseménynek ezúttal a Miskolc Speedway adott otthont, ami egy használaton kívüli focipálya körüli salakos oválpályát takar. Ideális helyszín ralizáshoz, de főleg salakmotor-versenyeket szoktak itt rendezni.
A nagy porolás elkerülése végett a pályát bizonyos időközönként elegyengették és fellocsolták, persze így is kaptak a nézők a jóból. A fényképezőgépem olyan koszos, sáros lett a végére, hogy már komolyan sajnáltam szegényt.
A fellocsolás után induló versenyzők viccesen sokat csúszkáltak. Különösen azért, mert az összes szakasz aszfaltozott lesz a versenyen, ezért erre a prológra - aminek eredménye nem is számít bele a versenybe - senki nem hozott ilyen pályára való gumit.

Az egész viadalból egyébként a Historic kategória indulói, a régi raliautók tetszettek legjobban. Nem olyan steril, számítógép tervezte és vezérelte autók, mint a maiak, hanem igazi, hamisítatlan gépek, amik felett valóban uralkodni kellett. Mint például ez az úgynevezett „kutyacsont” Escort, ami nevét a lámpáit és hűtőrácsát körbefoglaló keretről kapta. És ami az egyik legszebb raliautó, amit valaha építettek.

Nem kevésbé szép a 911-es Porsche sem, aminek mai utódaival már nem raliznak, mert nagyon elmentek a pályaversenyek irányba. Az első generációk viszont szép sikereket értek a versenyzésnek ebben az ágában is.

Rajtol a Porsche: fel is szántotta a salakot

Hoppá, ez meg micsoda? Igen, egy Trabant, méghozzá a ma már ritka, P50-es változat, ami a még ma is túl sok példányban futó 601-es elődje volt. Nem is ment rosszul. Úgy drifteltek vele a kanyarokban, mint a Ladákkal.

Rajtol a Trabi: ő sem kímélte a pályát

Ez az Opel (és az első képen látható fehér testvére) abszolút közönségkedvenc volt, amint a képeken is látszik. Hogy miért? Mert úgy mentek, mint a barom. Őrjöngtek az emberek, mikor a pályára léptek, hogy aztán elhaladásuk után mindenki köhögve nyelje a port, miközben megpróbál elfordulni a repülő salakdaraboktól. Persze, akit ez zavar, ne járjon raliversenyre.

Ha könönségkedvencekről beszélünk, meg kell említeni a quadosokat is, akik az autókkal ellentétben nem páros versenyt mutattak be a pálya két ellentétes oldaláról indulva, hanem hárman-hárman vágtak neki az összecsapásnak. Rendkívül látványos volt, de ijesztően életveszélyesnek tűnt. Szerencsére megúszták.
Az igazi verseny ma kezdődött a Miskolc körüli gyorsasági szakaszokon. A prológot az utolsóként induló helyi kedvenc, Spitzmüller nyerte Mitsubishi Lancerrel, úgyhogy a belépésnél kapott ajándék csillagszórók és öngyújtók jó szolgálatot tettek a verseny végén, amit tűzijáték zárt.