„Mereven, fapofával nézz előre” - mondja Tomi, és közben mutatja is, hogy kell csinálni. Meg kellett kérdeznem tőle, hogy szerinte hogy viselkedjünk, mert a piros lámpánál már kezd kínos lenni, hogy mindenki minket néz. Telefonok kerülnek elő a zsebekből, és azzal fényképeznek, videóznak az emberek. Ilyen helyzetben nehezemre esik tudomást sem venni a külvilágról, és nem észrevenni az éppen állukat a földről felszedő bámészkodókat, akik földbe gyökerezett lábbal nézik, ahogy az 1957-es Chevy méltóságteljesen elindul, ahogyan zöldre vált a lámpa.Mi pedig, a négy kis suttyó gyerek (Tomi, Popi, Fefe, én) úgy teszünk az autóból kikönyökölve, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna egy maholnap ötvenéves, kitűnően helyrehozott Chevrolet Bel Air-rel kocsikázni a városban.
Nehéz mindehhez hétköznapi fejet vágni, és nem meghallani az utcáról időnként felénk kiáltó ismerősöktől, hogy „Álljatok már meg! Gyertek ide!”. Nem, nem. Bocsi srácok, de leszünk olyan tetvek, hogy nem állunk meg nektek megmutatni az autót, hiszen bármikor hívhat a tulaj, hogy vissza kell vinni a kocsit, addig meg hadd vagánykodjunk már még egy kicsit, hiszen olyan jó érzés. Persze nem csak azért jó érzés, mert a kocsmából épp kiballagó etnikai kisebbség szemének felcsillanásából is láttam, hogy ettől a perctől kezdve új életcélja van, hanem azért, mert egyszerűen jó dolog egy ilyen autóban utazni. Valahogy ebből az utastérből minden szebbnek tűnik. Még a szocreál lakótelep is szép háttér a kék Bel Air-hez. A mögöttünk haladó rokon, bocsánat, inkább mostohadédunoka Matiz utasainak már nem jár az utcán sétáló emberek mosolyából, de mi csak jókedvű és érdeklődő embereket látunk mindenfelé. Micsoda felüdülés a tudat, hogy örömet szereztünk valakinek csak azzal, hogy elautóztunk mellette. Fantasztikus, nem?
Pedig ötven éve Amerikában ez csak a hétköznapi kispolgár autója volt. Nem luxusautó, csak éppen annyi, amennyi kell a feelinghez. 5,7 literes motor, nem tudom, hány lóerős, de nyilván épp elég. Aki ilyen autóval száguldozni akar, az különben is hülye. A motor épp annyira erős, hogy gond nélkül mozgassa a méretes jószágot a kétsebességes automata váltón keresztül. Ebben a példányban nemrég cserélték az eredeti váltót háromsebességesre, így nyilván jobban megy valamivel. De a Chevyvel lassan menni a legjobb. Élvezni, ahogy ring a hatalmas karosszéria, és úgy siklik, mint egy nagy hajó.
Más is hajót idéz a kocsin, ekkora kormányt utoljára a kompon láttam, amikor hazafelé jöttünk Horvátországból. Az utastérről sajnos nincsenek képek. Jó lett volna pár órát fotózásra szánni, de sajnos nem volt rá lehetőség. De amilyen stílusos az autó kívülről, ugyanolyan belülről is. Mindenhol mesterien megmunkált részletek, érdekes formák, amik ugyan biztonsági szempontból nem túl előnyösek. Az emberi faj veszélyeztetését azonban nem rónám fel egy olyan kocsinak, aminek háromszemélyes, egybefüggő első kanapéján valószínűleg több élet fogant az autós mozikban, mint amennyi kihunyt a közutakon.
Az ötvenes évek Amerikájában ilyen autókkal szaladgáltak a hétköznapi emberek. Akkoriban az autógyártásban még nem az volt az elsődleges szempont, hogy egy alkatrész se bírjon ki többet, mint a másik, és az autó pár év múlva széthulljon, hogy újat kelljen venni helyette. El tudom képzelni, hogy amikor a mérnökök és dizájnerek összeültek bő öt évtizeddel ezelőtt, az volt a fő céljuk, hogy örömet szerezzenek azoknak az embereknek, akik majdan megveszik a terméküket. A mai autókkal kapcsolatban abszolút naivság lenne ilyet még feltételezni is.
De mire ezt végiggondolom, sajnos véget is ér az álom, és megállunk a házunk előtt. Tominak vissza kell vinnie az autót, mert elvileg csak egy körre vitte el, de már vagy két órája hajtja.
Nehéz is önként lemondani róla, nekem mégse kéne ilyen autó. Nem tudnék viselkedni benne, és nem tudnék együtt élni azzal a tudattal, hogy az emberek, akik kívülről néznek, a mosoly álarca mögött szívből utálnak. Azért még mosollyal az arcomon nézem, ahogy a nagy Chevrolet kiúszik az utcánkból. Bemegyek, bezárom magam mögött a kaput és az előbbi élményeket. Illetve nem: még egyszer mosoly szökik az arcomra, amikor már csak a hangot hallom, amint a Tomi nagy gázzal kikanyarodik a főútra.
