Egy különleges jókívánság

„Remélem, ettől meggyógyulsz” tárggyal érkezett Gabi nevű olvasómtól az az e-mail, ami a fenti képet tartalmazza. Persze ez így elég értelmetlennek tűnhet. De ha elmondom, hogy Gabi az a hölgy, akinek ha torokgyulladásakor azt mondja az orvos, hogy piros a torka, akkor örül, mert a Ferrari is piros, már világosodhat a kép. Ő küldött képet Monzából is. Ezúttal csupán magából indult ki, és természetesnek vette, hogy ha egy összetört Mercedesről küld képet, az rám jó hatással lesz. Mondjuk mi tagadás, szeretem az ilyen képeket. Nem azért, mert örülök mások bajának, hanem csak mert szeretem tanulmányozni az összetört autókat. Ennek esett áldozatul egy csomó Matchboxom is még kis koromban.
Gabi ezt a képet a lakása ablakából készítette, miután hallotta a csattanást. Egy gyönyörű régi A8-as, meg egy piskótalámpás C-klasse találkozott, miután a Mercedes nem adta meg az elsőbbséget. Szerencsére nagyobb bajuk nem lett, de azért kár az Audiért.

Reggelim (részlet)

Ez itt a mai reggelim. Így nézett ki tegnap is, és tegnap előtt is. A hozzá mellékelt melegszendvicset (amit ágyba kaptam anyukámtól) nem fényképeztem le, azt benyomtam, amíg meleg volt. Ez az egy előnye van ennek a helyzetnek. Ha anyukám a közelben van, elég nyögnöm egyet, és máris érkezik a tea, frissen facsart narancslé, és hasonló finomságok. Persze a fene sem kívánja ilyenkor.
Bizony, beteg vagyok. Egészen a hét eleje óta. Annyira, hogy az ágyból is alig kelek fel. Lelkiismeretfurdalásom is volt már rendesen, hogy elhanyagolom a 'szavát. De ugye amikor az ember beteg, nem történik vele semmi olyan, amit érdemes lenne megosztani másokkal. Persze attól még kipattanhatott volna az agyamból valami, de úgy látszik, most ez sem megy.
Pedig múlt hétvégén még milyen szép volt minden. Katival meg Zolival elmentünk biciklizni (ezen most biztos sokan meglepődnek, de tényleg), és még fagyit is ettünk a jó időben. Sok olvasó feje felett nyilván most gyullad ki a képzeletbeli kis égő: hát persze, akkor fáztál meg!
Ugyan, dehogy! Egyrészt 19-20 fokban nem lehet megfázni, főleg pulóverben és úgy, hogy le sem izzadtunk. És nem lehet megfázni fagyitól sem. Legalábbis lázas biztos nem lesz tőle az ember utána 3-4 napon át. Ez kérem influenza a javából. Mindig akkor kapom el, amikor már arról szólnak a hírek, hogy kezd lecsengeni. Fekszem is vissza, hogy minél előbb meggyógyuljak.
A mostani böjtért cserébe hamarosan egy csomó képpel meg olvasnivalóval találkozhatnak majd Svédországról. Ha minden jól megy... Az orvosom minden esetre nem mondta, hogy tartós tejet már nem érdemes vennem.

Tudja valaki, hol van a Dag Hammarskjölds utca?

Március 9-én reggel 6-tól este 7-ig kell megjelennem a Dag Hammarskjölds utca 10-ben, ha le akarom adni a három igen szavazatomat. Vagy a három nemet. Úgysem mondom meg, mire fogok szavazni, ugyanis nem az a lényeg. Hanem, hogy megtaláljam a Dag Hammarskjölds utca 10-et Stockholmban. Szerencsére nem csak én fogom keresni, hanem Katival, Zolival, Milánnal és Fefével együtt próbálunk eltalálni oda.
Igen, megyünk Svédországba! És hogy miért? Fényképezni, sétálni és egy gyrostálat is akarunk enni (Milán lehet, hogy nem gyrost) valamelyik helyi töröknél. Alig várom már, hogy ott legyünk, és épp visszahelyezzem a rizst a tányéromba, amit az első falatnál véletlenül kilöktem a villával az asztalra.
Addig is, hadd idézzem fel a két évvel ezelőtti svédországi utazást azzal a képpel, ami egy kedves kis vidámparkban készült egy vicces hullámvasúton. Abban a pillanatban, amikor életemben a legjobban rettegtem.

Tűzben jártam

A mostani hétvége a fotós projekteké. Egy Nagykőrös és környéke építészeti szépségeiről (vagy valami hasonlóról) szóló kiadványhoz kell ezúttal képeket készítenem. Ennek keretében kellett Kőröstetétlenre látogatnom, hogy lefotózzam az Árpád-halmot. Ez önmagában persze nem olyan érdekes. Egyedül nem volt kedvem menni, úgyhogy elhívtam Ágit, mivel őt úgyis érdekli az építészet, meg legalább kirándulunk egyet a szép tavaszi időben. Odafelé már figyelmesek lettünk rá, hogy egy út közepén ülő részegtől párszáz méterre heves avarégetés folyik, ami a nagy szélben nem tűnt a legjobb ötletnek. Főleg, hogy elég nagy kiterjedésű volt már a tűz, embereket pedig sehol nem láttunk, akik felügyelték volna.

Mindegy, mi továbbmentünk lefotózni az Árpád halmot. Hazafelé viszont muszáj volt megállnunk, mert kezdett élesedni a helyzet. Volt olyan szakasz, ahol az útszéli tűzet majdnem az út közepéig befújta az erős szél. Mondtam is Áginak, hogy le ne húzza az ablakot, mert még belekap a hajába a tűz. Ami az alsó képen látszik, az csak kicsi volt ahhoz képest, amiről most beszélek, de azt nem sikerült lefotózni, mert igyekeztünk minél hamarabb áthaladni rajta.
Később megálltunk fényképezni, és akkor már muszáj volt bemennünk egy faiskolába is, aminek szintén égett az aljnövényezte jópár helyen. Nagyon jól nézett ki, csináltunk is pár képet, de siettünk, mert a nagy füst nem volt túl egészséges. Nem tudom, azóta mi történt a tűzzel, hogy ég-e már az erdő, de amilyen nagy területen emésztették a lángok a száraz avart, elég nagy összefogásra lesz (vagy lehetett) szükség a környékbeliek körében ahhoz, hogy eloltsák.

Ma este viszont nem tudok visszamenni a helyszínre, mert Zolival pillanatokon belül indulunk osztálytalálkozóra. Valószínűleg arról is beszámolok majd. Addig is hadd zárjam ezt a cikket saját kedvenc idézetemmel: „A tűz akkor jó, ha ég.”

Most már minden rendben lesz, vége van!

Fa asztallapon, alulról kopogom le, hogy a fogproblémám magától meggyógyult. Mármint nem magától - ha Ön fogorvos -, hanem úgy értem, hogy saját magától elmúlt. Tényleg. Néha még fájdogál egy kicsit, de az elenyésző ahhoz képest, amilyen a hét elején volt.
A természet mégis megoldotta a problémát. A fogam csinált magának helyet, amiért ugyan megszenvedtem, de mégis itt vagyok, túléltem. Egyúttal rájöttem, megtudtam, hogy a Cataflam mekkora találmánya az emberiségnek. Nem szoktam túl sűrűn gyógyszert szedni, csak ha tényleg nagyon beteg vagyok, ami szerencsére ritka. Akkor is beérem Algopyrinnel. Viszont a Cataflam... hihetetlenül hatásos. Amikor már az egész fejemben hasogatott a növekvő bölcsességfogam felől érkező fájdalom, és már tényleg nem bírtam, akkor bevettem egyet, és fél óra alatt teljesen megszűnt a fájdalom. Úgy 5-6 órára. Szenzációs. Kétségbe voltam esve, mikor már csak egy darab maradt, de az az egy még mindig megvan. A fájdalom lecsillapodott, elmúlt. Remélem, nem is kell már írnom erről többet.
Köszönöm azoknak, akik drukkoltak az életben maradásomért, és jó tanácsokkal láttak el!

Fruzsina kisasszony

Hogy ne csak panasz jusson a mai napra (no meg, hogy a lemaradásomat is pótoljam), engedjék meg, hogy mutassak két képet, amiket ma készítettem a munkahelyemen Norbi munkatársam kislányáról, akiről a pár napja már láthattak képeket. Utána nagyon sokan mondták nekem, hogy milyen aranyos volt, így remélem ezek a képek is előcsalnak majd mindenkiből egy kis mosolyt.

Amikor nem minden tuti

Elnézést, hogy mostanában kicsit szótlan vagyok. Ennek két oka van. Az egyik, hogy elég sok a munkám. Van, aki ilyenkor azt mondja, hogy hála istennek, és tulajdonképpen igaza is van. Csakhogy emiatt nem marad már energiám a blogolásra. A másik, fájóbb pont, hogy nő a bölcsességfogam, és ez elég kellemetlen érzést okoz. Aki olvasta a tavalyi cikkemet ami szintén fogászati jellegű volt, az tudhatja, hogy mit jelent ez nekem. A kínok kínját. Nem is a fájdalom, hanem a félelem a fogorvostól, és a félelem az ismeretlentől az, ami elrettent.
Most egész jól elvagyok napi 3 Cataflammal. Reggel, délben, este egy szem, és abszolút nem érzem, ahogy a félig kinőtt fog épp trancsírozza szét az ínyemet, helyet követelve magának. Amúgy meg csak annyira fáj, mint ahogy az fájna, ha az ember át tudná harapni a saját ínyét.
Persze már hallom is ahogy kórusban mondják, kedves olvasók: fogorvos.
A fogorvos bizony már tavaly jelezte nekem, hogy ezzel a fogammal gondok lehetnek majd, mert talán nem lesz elég helye, és akkor - szó szerint idézem - ki kell vésni. Ez annyira megnyugtatott, hogy csak azt tudtam válaszolni a doktor úrnak: ha problémám lesz a bölcsességfogammal, tudom, mit kell tennem. Felmegyek valami jó magas épület tetejére, és a mélybe vetem magam. Ha a természet ilyen tökéletlen, hogy az ember leghátsó foga esetenként nem tud kinőni, mert nincs helye, és ez ilyen fájdalommal jár, akkor engem az emberi létforma oly mértékben kiábrándít, hogy nem látom értelmét a folytatásnak. Na, azért ne aggódjanak, illetve ne reménykedjenek - az életösztön ilyenkor azért mindig közbeszól. Ma már felderengett bennem, hogy esetleg önszántamból elmegyek mégegyszer fogorvoshoz. De aztán eszembe jutott, hogy mi várna ott rám.
Három variációt tudok elképzelni:
- a fogorvos kivési (bele se merek gondolni, hogy mehet ez, ha tényleg van ilyen)
- műtéti úton kioperálják a bölcsességfogamat
- nem operálják ki, csak egy kicsit metszenek az ínyemen, hogy legyen helye a fognak
Az utóbbi változatot tartanám a legvalószínűbbnek és a legelfogadhatóbbnak.
Viszont, ha belegondolok, a fogam épp most csinálja magának a helyet. Nem tudom elképzelni, hogy 70 éves koromban még mindig fájjon. Viszont ha 70 évesen (már ha megérem) nem fog fájni (ha lesz még fogam), akkor nem fog fájni 1 év múlva sem. Akkor pedig pár napon belül el kell, hogy múljon. Ugye?
Félek, miért is tagadjam. Ráadásul már csak 1 darab Cataflam tabletta áll rendelkezésemre. Hogy utána mi lesz? Hamarosan megtudják. Csak önöknek legalább nem fog fájni.

A bab és a parti is jól sikerült

Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, hogy a csilis bab fantasztikus lett. Finom, és jó csípős, ahogy kell. A darált hús talán kicsit sok lett bele, de ezzel lehet, hogy nem mindenki értene egyet. A receptet majd elkérem a Ferótól, és közzéteszem, hogy ha valakinek megjött hozzá az étvágya, elkészíthesse. Bár szerintem aki meg tudja ezt főzni, annak nem kell elmondanom, hogy készül a csilis bab. Nekem fogalmam sincs róla. Bab biztos kell bele, annyi szent.

A két szakács az utolsó kavarások idején

Babparti!

:: Start: 19.30 | End: ? | Enter: 0 HUF ::

Már érzem a finom illatokat, amik a konyha felől érkeznek. Az első hivatalos Babparti előkészületei folynak ezekben a pillanatokban. Kati és Ferike a séfek, én pedig az ötletgazda szerepkörében díszelgek ezen az estén. Az én agyamból pattant ki ugyanis, hogy ma este csilis bab legyen a vacsora. Azt pedig most találtam ki, hogy ebből hagyományt kéne csinálni.

Úgyhogy ez most az I. Babparti. A részletekről később még lehet, hogy beszámolok. Viszontlátásra!

Üdvözöljük együtt Ladár Leventét!

Az alábbi cikket Ladár Lajos barátom küldte, illetve a kisfia, Levente, amit ugyan kicsit furcsállok, de az anyag exkluzivitása és hírértéke miatt nem szeretnék kételkedni. Külön öröm, hogy Levi rendszeres tudósítást ígért. Várjuk szeretettel!

Sziasztok, Ladár Levente Lajos vagyok, szüleim Váradi Tímea és Ladár Lajos. 2008 január 14-én, 18:38-kor születtem Budapesten, az I. számú Női Klinikán. Súlyom szerint nem szumónak készültem, 1980 grammal láttam meg a napvilágot és a 35 hét alatt, amit anyuval együtt töltöttem, 46 cm-re nőttem. Első hetemet még inkubátorban töltöttem, utána egy közelebbi kórházba, Soroksár mellé kerültem. Szerencsére minden rendben van velem, a kórházi itt/ottlétet igazából a világhoz való alkalmazkodás és súlygyarapodás miatt volt javasolt.
Apuék január 31-én hoztak haza, szépen berendezett gyereksarok és gondoskó szülők vártak... és nagyszülők. A kezdetleges súly „elmaradásom” miatt aggódóknak bebizonyítottam, hogy tudok enni és hízni. 25 nap alatt 550 grammot híztam, ujjacskáim már kezdenek hurkásodni.
Köszönöm a Vikiszavának a lehetőséget, hogy bemutatkozhattam és ígérem, hogy rendszeresen hallatni fogok magamról.

Télből a nyárba

Néha furcsa dolgokat kérnek tőlem az emberek. Olyanokat, amiket nem szívesen teszek meg, mert eleve hülyeségnek tartom. Például névjegykártyát, teljesen ízléstelen színkombinációkkal. Az ilyeneket nem szeretem, mert elveszi a kedvem a munkától, mivel nem lelem örömömet benne.
Aztán előfordul néha olyan kérés is, ami nem hülyeség, csak lehetetlen. Múlt héten kaptam a feladatot, hogy hétvégén össze kéne hozni valami olyasmi képet, amin van nyári virágos rét, gyönyörű zöld környezet, napsütés, ebben az idillben pedig egy kislány, a fején virágkoszorúval. Egy prospektus elejére kerülne, ami virágos kistérségünket hivatott népszerűsíteni. Szép terv, de februárban honnan vegyek virágos rétet és nyári hangulatot? Lázas (na jó, ez túlzás) készülődés vette kezdetét. Kislány hamar akadt, Norbi kollegám Fruzsi nevű kislánya személyében, aki nem is olyan kicsi lány, mert nemrég kezdte az óvodát. Virágkoszorút készített egy virágkötő. A fotózásra kijelölt napon még a nap is szépen sütött. Már csak a nyári rét hiányzott, dehát ezen nem is idegeskedtünk sokat, mert télen képtelenség harsogó zöld környezetet találni.

Norbiék kertje viszont a körülményekhez képest ideálisnak tűnt. A fű zöld, a kertben pedig egy nagy fenyőfa áll, aminek ugye nagy előnye, hogy örökzöld - vagyis télen is olyan, mint nyáron. Oké, megvan a háttér. Közben előkerültek olyan hangulatfokozó alkatrészek is, mint az alma és a körte, csak hogy a napsütéses tavaszközeli hangulatba egy kis őszt is csempésszünk, hogy aztán nyárnak hasson. Lassan összeállt a kép, amit Fruzsi bátyja, az ötéves Szabi tett teljessé. De a hangulat csak nem akart nyárias lenni. Biztos, hogy nem volt több 5 foknál, úgyhogy minden stábtag fázott rendesen. Egyedül a gyerekek nem panaszkodtak a hidegre, de persze arra senki sem gondolt, hogy majd kabát nélkül fotózzuk őket a nyári hangulat kedvéért. Apróbb problémát jelentett még, hogy Fruzsinak nem igazán tetszett a virágkoszorú, legalábbis attól a pillanattól kezdve, hogy a fejére tették. Szerencsére azért sikerült néhány pillanatot elkapni, amikor a fején volt. Egyszer úgy három másodpercre még el is mosolyodott, miután levette a fejéről a koszorút. Ráadásul ezt a pillanatot is sikerült megörökíteni. A téglás előteret a Norbi által épített pirítóhely fala adta, ez remekül bevált, ráadásul szépen el lehetett rajta helyezni a gyümölcsöket is.

Próbálkoztunk sokféle beállítással, készült vagy háromszáz kép. A tervet nem sikerült teljesíteni, de ezt nem is vártam. Maradok konzervatív felfogású: nyári képet nyáron lehet készíteni. Ráadásul kisgyerkekkel dolgozni nagyon nehéz. Hiába aranyosak, itt nagyon nagy szerencse is kell egy-egy jó képhez. Fruzsira és Szabira igazán nem is lehetett panasz, de akkor sem értem, hogy születnek olyan remek reklámfotók kisgyerekekről, amiket itt-ott lehet látni. Vagyis nagyjából értem, hogy készülnek, de vajon mennyi szenvedés árán? Ajj, nagyon sok tanulnivalóm van még.

Mi is történt ma? Ja, találkoztam a világ legkisebb emberével!

Be kell valljam, épp kezdtem kétségbe esni, hogy mostanában semmilyen normális hírrel nem tudok szolgálni hűséges olvasóimnak. Jön a hétvége, mégsem történik semmi különös. Délelőtt viszont elmentem sétálni, és a kultúrház előtt érdekes dologra lettem figyelmes: egy régi Audiból egy hölgy szállt ki, nagy plakáttal a kezében, amit utána egy villanykaróra erősített. A plakát a Jégcirkuszt hirdette, ami jövő vasárnap tart nálunk előadást.
Milyen nagyszerű dolog, hogy hozzánk is eljön egy ilyen rendezvény – gondoltam magamban, de nem volt időm ezen agyalni, mert utána rögtön sokkot kaptam. Az Audit nézve ugyanis észrevettem, hogy a volánja mögött nem más ül, mint Pityu. Az a Pityu aki a Jégcirkusz főszereplője, és egyben igazgatója is. És az a Pityu, akit a világ legkisebb embereként tartanak számon.
Miután a hölgy rögzítette a plakátot, ült is be az autóba, és haladtak tovább. Innentől kezdve viszont tudtam, hogy addig nem fogok megnyugodni, amíg meg nem találom őket. Szerencsére bő tíz perc múlva újra felbukkant az Audi egy kicsit arrébb, és akkor hiénaként rávetettem magam a témára.
A hölgy, akiről később megtudtam, hogy Pityu felesége, egy újabb plakátot helyezett ki éppen, amikor odamentem hozzá, hogy szeretnék írni róluk. Barátságos volt, egyből szólt a férjének, aki mondta, hogy üljek be mellé az autóba beszélgetni. Neki ugyanis ma az autó volt a munkahelye. Lassan poroszkáltak a városban, ő vezetett, a felesége pedig a hirdetéseket pakolta ki. Negyed óra erejéig én is velük utaztam az anyósülésen, és míg a cirkuszigazgató úr a plakátok számára legideálisabb villanykarókat kereste éles szemmel, én közben faggattam a cirkuszról, az életéről és a kisemberségről. Bár érdekes volt, mert az elején nem is ez került szóba, hanem csak általánosságban beszélgettünk a cirkuszokról. Eltekintve attól, hogy alig magasabb, mint az autója kereke, meglehetősen jól vezet, egy pillanatra sem volt félelemérzetem mellette. Főleg, miután elmondta, hogy tavaly a kiskunlacházi repülőtéren megdöntötte a maratoni autózás világrekordját: 34 órát vezetett egyhuzamban, nyolcóránként 15 perces pihenőkkel. Na, az nem semmi – mondtam, mire büszkén mesélte, hogy emellett még három másik területen is csúcstartó. Egyrészt a mérete miatt ugye, hiszen mindössze 65 centi magas. Ő a világ legkisebb cirkuszigazgatója is, és rekorder abban is, hogy soha hasonló méretű ember nem teljesítette még a Skóciában rendszeresen megrendezésre kerülő Highland Games-t. Nekem ez elsőre nem sokat mondott, de megtudtam, hogy szerepel a játékok között kalapácsvetés is, és a legnehezebb feladat talán az, amikor egy kb 5,5 méter hosszú, és 70 kilo körüli felállított facölöpöt kell az embernek a háta mögé dobnia. Itt esett le igazán az állam. Egy óvodás csoportban elveszne a gyerekek között, de igazi sportember. Mi fel sem tudjuk fogni, hogy mennyire más az élete, de ebbe is beavatott. „Gondoljon csak bele, ami magának egy lépés, az nekem három. Eszerint legalább százhúsz év gyaloglás van a lábaimban, mert most vagyok 45 éves. És még egy példa: ön simán beült az autóba, de nekem minden beszálláskor fel kell másznom ide.” Na igen, ő nem beül, hanem előbb fellép a küszöbre, ami majdnem a derekáig ér, utána megtámaszkodik az ülésen, belekapaszkodik a kormányba, felhúzza magát, fellép az ülés lapjára, és úgy tud a speciálisan neki készített, háttámlával ellátott, magasított kis ülésbe ülni. A váltóbotot is jelentősen meghosszabbították, hogy elérje, úgyhogy az autózás az említett procedúráktól eltekintve nem jelent gondot neki.

Amikor kérdeztem, hogy a hétköznapi dolgok – például boltba járás – milyen nehézségekkel jár, azt felelte, hogy soha nem gond, hogy nem éri el a kilincset, mert az emberek nagyon segítőkészek vele, és tulajdonképpen olyan érzése van, mint ha börtönben lenne, mert folyamatosan nyitják előtte, és csukják utána az ajtókat.
Jó kedélyű ember, sok vicces beszólással tarkította beszélgetésünket. Ahhoz képest, hogy nem ismerem, eléggé megkedveltem ilyen rövid idő alatt is. Persze miért lenne ő más azért, mert 65 centi „magasra” nőtt, és 22 kilót nyom.
- Tényleg, ezek szerint Ön nem is tud benyomni egy egész pizzát? – kérdeztem.
- Nem szeretem a pizzát – hangzott a rövid válasz.
- Jó, de ha szeretné, mennyit tudna megenni belőle?
- Egy szeletnek a felét – válaszolta a hátsó ülésen utazó felesége.
- És hány tojásból készít neki rántottát? – kérdeztem a hölgyet, aki egyébként teljesen átlagos méretű.
- Egy tojás elég – ezt viszont már Pityu válaszolta nevetve. Majd hozzátette, hogy ha nagyon éhes, akkor azért képes elpusztítani egy egész rántott szeletet is. Összességében bármilyen ételből fél adag elég neki. De az ételt, amit megeszik, le is dolgozza rendesen, esténként még lenyom ötszáz fekvőtámaszt.

Kulisszatitok: nem egyeztek bele, hogy közös kép készüljön róluk, de a felesége csizmája látható a háttérben az autó mögött

Ruhát, cipőt csináltatnia kell, mert a gyerekméret, ami jó lenne rá, az általában nem elég széles, vagy másképp nem passzol, hiszen mivel artista, szélesek a vállai, és erőteljesebb alkatú, mint egy óvodás. A cipőmérete 27-es.
Arra a kérdésre, hogy tényleg ő-e a világ legkisebb embere, azt válaszolta, hogy nem tudja, de nem is érdekli. Az biztos, hogy ő a világ legkisebb univerzális embere – ezt a kifejezést szereti. Megszerel bármit, ért az autókhoz, késdobáló, artista, és persze saját találmányú jégcirkuszát igazgatja. Ilyen pedig biztos, hogy nincs még egy a világon.

Szerkesztői megjegyzés: az élmény fokozása érdekében a képeket a szokásosnál nagyobb méretben tettem fel. Rákattintva lehet kinagyítani őket, ha valaki esetleg nem tudná.

A legjobb autós reklámok

Aki az előző autós reklámos posztban nem értette a második reklám lényegét - amiben a gyalogosoknak szánt lámpa egy másodpercre váltott zöldre - nézze meg ezeket.
Üdvözöljük Sant' Agata Bolognese-ben, a Lamborghini otthonában - mindössze ennyi olvasható az összes hirdetésen. Hogy ilyen kevés információ egy-egy remek képpel kiegészítve mégis többet mond, mint bármennyi ömlengés, azt mindenki láthatja, aki egy kicsit is fogékony az ilyesmire. És bizonyíték erre a számos művészeti díj is, melyet ezek a reklámok elnyertek.

Békés reggel a kávézó teraszán - füldugóval


Itt a kislányok is szupersportautókkal játszanak


Távcsövek a gyalogátkelőnél, hogy a gyorsan haladó autók ne érkezzenek olyan váratlanul


Ez az a hely, ahol az ágaskodó paripa maximum a húsbolt emblémája lehet
Micsoda elegáns csipkelődés Modena irányába!
És azt tudják, hogy a Lamborghini sportautók a Ferrari iránti gyűlöletből születtek? Akit bővebben érdekel, olvassa el a Totalcar erről szóló cikkét.

A tavasz hírnöke

Örök optimista olvasóimnak, akik komolyan elhiszik, hogy vége van a télnek, és mostantól már csak a tavasz vár ránk. Ma délután fotóztam a Csákó rezidencia előtt.

Két autós reklám...

...melyekhez nem kell külön kommentár.

Egy hasznos délelőtt a Juhász fivérekkel és emocionális gépjárművekkel

Hadd kezdjem egy nagyszerű hírrel. Örömmel jelentem be, hogy a Brill Kft. mától a Vikiszava hivatalos támogatója. Juhász Péterrel, a Brill Kft. Seat szalonjának vezetőjével ma ültünk asztalhoz megbeszélni a végleges részleteket, és sikeres megállapodást kötöttünk.
Persze, ha már ott voltam, készítettem is néhány képet ezekről a gyönyörű, latinos vérmérsékletű autókról. Húha, ez már marketingduma?

Nem, a Seatok azért szépek, mert Walter da Silva és munkatársai jól tudnak rajzolni. Sőt, a Seat mostanában vesz majd új irányt. A jövő Seatjai még karakteresebbek lesznek, és talán az egyenformát sem erőltetik majd annyira. Még idén megismerhetjük az Audi A4-es méretű négyajtós modellt, aminek egyelőre a neve sem ismert, és hamarosan érkezik az új Ibiza is. Mindkét új modelltől sokat várnak a Seatnál, elsősorban persze az eladások emelkedését.

Amikor beértünk a kecskeméti Seat szalonba, Tomi megmutatta új irodáját, ami nagyon komoly, mégse csináltam róla egy normális képet sem. Pedig le akartam fényképezni, ahogy épp a Vikiszavát olvassa, de nem voltak megfelelőek a fényviszonyok. Oké, fogjuk erre. Igazából lusta is voltam, inkább az autókat akartam fotózni.

Például Peti Leon Monsterét, ami kicsit koszos volt, de így is nagyon szép.

Hadd mutassam be Juhász Pétert, a Vikiszava jótevőjét és rendszeres olvasóját. Ő látta meg először a lehetőséget, és fektette bizalmát a 'szavába. Egyébként a régi, papíralapú újságomnak is a Brill Kft. volt az egyik első és legfontosabb támogatója.
Ez itt a kistestvérem, aki szerintem épp azon agyal, hogy A4 kabrió kéne neki inkább, vagy az új A5-ös.

Ez az A5-ös, ami fenyegetően néz rám hátulról LED-es lámpasorával. Mellette az új A4-es, ami a képeken is döbbenetesen szép, de az életben méginkább.

Egy fontos pillanat. Juhász Tamás elhelyezi aláírását egy adásvételi szerződésen. Ha minden igaz, ez lesz életében a második autó, amit ő adott el. Gratulálok, Tomi! Remélem egyszer én is vehetek majd tőled egy új Leont, fehér színben, barna bőrrel, gyári napfénytetővel.

Jó csoki, rossz kóli

Melyikkel kezdjem, melyik a botrányosabb? Az, hogy a pizzériában Tomi negyed órán belül két poharat tört el, majd észrevettük, hogy két éve lejárt szavatosságú kólát hoztak ki, vagy hogy anyukám több mint két szatyornyi csokit hozott Kölnből, a csokikiállításról? A mai nap hírei következnek.

Haladjunk időrendi sorrendben. Anyukám tegnap (vagyis már tegnap előtt, mert ezt éjjel 1-kor írom) hazaért Kölnből, ahol nemzetközi csokikiállításon vett részt. Ahogy ilyenkor tenni szokta, most is tekintélyes mennyiségű, több mint két szatyor csokival tért vissza onnan. Kérem, ne utáljanak ezért.
A gyártók ilyenkor minta gyanánt ingyen osztogatják kis kiszerelésű édességeiket. Talán nem kell mondanom, hogy ez milyen paradicsomi helyzet a Csokifigyelő rovat részére. Ígérem, az érdekesebbekről külön is beszámolok majd. Például a dubaiból származó különlegességről, amihez foghatót soha nem ettem még. Írni fogok róla, csak előbb ki kell derítenem, hogy mi is az igazából. Felhívnám a figyelmet, hogy a képen látható csokoládék csak töredékét képzik a teljes mennyiségnek. Mégegyszer kérem, ne utáljanak.

A második, amit érdemes megemlíteni, hogy a mai szokásos pénteki pizzériai összejövetelünk nem volt mentes botrányos felhangoktól. Azzal kezdődött, hogy Tomi véletlenül összetört egy pezsgőspoharat, amikor meglökte, és nekicsapódott a mellette álló söröskorsónak.

Persze ez még nem volt baj, kértünk másikat, és minden ment tovább a maga útján. Hanem egy bő negyed óra múlva Tomi heves gesztikulálása közben meglökte az új pezsgőspoharat is, ami eldőlt és szintén összetört. Miután másodszor is megállapítottuk, hogy mezítláb itt már nem nagyon kell járkálni, a felszolgáló lány elvitte a romokat. Nem sokkal ezután - már nem tudom, hogyan -, észrevettük, hogy Gréta kólájának szavatossága 2006-ban lejárt.
Zoli a szavatossági idő lejártát vizsgálja

Gréta ennek tudatában már nem tudta jó szívvel elfogyasztani a legendás üdítőt. Ezt szóvá is tettük a felszolgáló lánynak, aki cserébe ezt a tételt nem számolta fel. Mondjuk ez volt a mi kérésünk is. Persze nincs nekünk semmi bajunk a pizzériával. Bárhol megeshet, hogy véletlenül egy elkallódott kólát visznek ki a vendégnek. Csak hát nem kéne.