Bóbiták

A következő három képet Móninak ajánlom, aki nagyon szereti a bóbitát, és valamelyik nap megpróbált rám fújni egyet. Két másodperccel később tudatosult benne, hogy szembeszél esetén a terv visszafelé sülhet el. Ha legközelebb találkozunk, meg fogom nézni, hogy van-e még a hajában az apró, vitorlás magvakból. :)

Rendkívüli fényviszonyok

A szerdai gokartozás ugye azzal ért véget, hogy egyrészt bezárt a gokartpálya, másrészt meg elkezdett esni az eső. Az időjárás lassan olyanra fordult, hogy a legképtelenebb fényviszonyokat produkálta, amit valaha láttam. Hazafelé indultam, de muszáj volt továbbmennem ideális helyet keresve egy kis fotózásra. Kecskemét és Nagykőrös között előttem fenyegető, sötétszürke felhőzet tornyosult, az utat szegélyező repcetáblák sárga virágai pedig izzottak a hátam mögött lemenő nap fényében. Ez olyan szinten volt giccses látvány, hogy inkább meg sem álltam fotózni. Az ilyen látványra szoktam mondani, hogy inkább megpróbálom megjegyezni, mint hogy lefotózzam. A valóságban lenyűgöző, képen mégsem mond semmit, hacsak nem találunk valami plusz témát, ami értelmet ad az egésznek.
A lényeg, hogy mentem egy nagyobb kört itt a környéken, de csak giccset láttam, és az eső is szakadt. Szivárvány is volt, de a szivárványfotózásnál áll fenn a legnagyobb veszélye annak, hogy öncélú és semmitmondó lesz a kép. Inkább megpróbáltam átmenni alatta.



Ekkor hívott Zoli és Kati, hogy menjünk el sétálni egyet. Helyette viszont elmentem értük autóval, és kerültünk párat a városban. Legelőször azonban megálltam a központon, és megkértem, hogy adjanak pár percet, amíg megcsinálom életem képeit a városközpontról.
Apukám szerint sikerült, szerintem nem annyira. Illetve talán tényleg ezek a legjobb képeim a témában, de ez inkább szomorú, mert lehetnének sokkal jobbak is. A fények a naplemente és a felhők miatt egyszerre voltak hidegek és melegek, a gépet abszolút nem tudtam úgy beállítani, hogy a képek visszaadják az eredeti színeket. Talán ezek közelítik meg a legjobban, de még mindig nincs közük a valósághoz. Úgy gondolom, itt lehetetlen volt visszaadni az eredeti látványt. Az én tudásom legalábbis nem volt elég hozzá. Ennek ellenére nagyon élveztem ezt a pár rendkívüli percet, ami olyan hangulatot teremtett, amit soha nem fogok elfelejteni. Ha tovább tart egy kicsit, születhetett volna több kép. De a különleges pillanatoknak pont ez a varázsa: rövid ideig tartanak, nem lehet előre felkészülni rájuk és nagyon ritkák.

Most tudtam meg, mit jelenthet a gokartozás

Az a helyzet, hogy tegnap rájöttem, amit eddig is sejtettem, hogy mi a Csemő melletti gokartpályán csak bohóckodni szoktunk. Igaz, hogy múlt pénteken is direkt azért mentünk, mert esett az eső, és marha jó volt, de az mégiscsak bohóckodás.
Ezt a felismerést Slugi barátomnak köszönhetem, aki pár napja megkért, hogy menjek el és készítsek róla pár fotót, amint versenygokartjával rója a köröket a kecskeméti gokartpályán. Cserébe pedig felajánlotta, hogy kipróbálhatom a gépét. Gondolhatják, mekkora örömmel vállaltam a felkérést...



Szerdán jött el a nagy nap. Szombattól kezdve naponta háromszor néztem az időjárás-jelentést, esőben ugyanis nem kerülhetett volna sor erre az egészre, és a hét közepére nem ígértek szép időt. Nagy mákunk volt, mert az eső csak este 6 órára érkezett meg, pont akkor, amikor amúgy is bezárt a pálya. De ne a végével kezdjem már, ugye?
Szóval Slugi belőtte a gokartot, és egyből azzal kezdte, hogy ha lemennek a motorosok a pályáról, akkor indulhatok is. Ez meglepett, mert azt hittem, előbb azt szeretné, ha fotóznék. Meg ekkor jöttem rá, hogy lelkileg nem is készültem én még fel erre. Bár pár perccel később rájöttem, nem is tudtam volna.
Rövid ismerkedés után már mehettem is ki a pályára, mert a motorosokat eltakarították, a helyükbe pedig bérgokartosok jöttek. Slugi búcsúzóul még felhívta a figyelmemet, hogy vigyázzak a többiekre, mert olyan lassúak lesznek hozzám képest, hogy észnél kell lennem, nehogy beléjük rohanjak. Elnézve, hogy a többiek a „gyenge” gokartokkal (amik így is jóval erősebbek, mint amihez szoktam) milyen gyorsan mennek, kezdtem gyanakodni, hogy itt valami eddig soha nem tapasztalt élményben lesz részem.
Kigurultam a célegyenesre és ráléptem a gázra. A gokart olyan elementáris erővel lőtt ki, amit eddig kerekeken guruló járműben még nem éreztem. Na jó, talán egyszer egy 911-es Porschéban. Meg felszálláskor a repülők tolnak még hasonlót a kifutópályán, de a repcsit ugye nem számítjuk kerekeken guruló járműnek.



Szóval úgy gyorsult, mint a barom. Egy ilyen versenygokart végsebessége 110-120 km/óra körül van állítólag, ami nem tűnik soknak, de ezt a sebességet olyan 3-4 másodperc alatt el is éri. Ráadásul amikor az ember öt centire ül a földtől egy olyan járműben, aminek legmagasabb pontja sem ér a térdéig, kicsit átértékelődik a sebességérzet. Meg egy gokartpályán nincs is nagyon hely magasabb sebességhez. Nekem sem volt sok időm, mert néhány pillanat múlva már véget is ért a hosszúnak tűnő egyenes, és jött az első kanyar. Akkor jöttem rá, hogy semmivel nem vagyok tisztában. Sem azzal, hogy mikor és hol kell fékezni, sem a pályával, sem a kanyarsebességekkel, és azzal sem, hogy a fenébe fogom a pályán tartani ezt a szörnyeteget. Az első kanyar bejáratánál fogalmam sem volt, hogy milyen a szöge, milyen sebességgel lehet bevenni. Úgyhogy próbáltam óvatosan menni, de azért azt sem akartam, hogy amatőrnek nézzenek engem, aki annyit vagánykodtam már gokartos történetekkel. Az első kanyar sikerült. A végén ráléptem a gázra, hogy kigyorsítsak, de a gokart hátulja abban a pillanatban olyat táncolt, hogy azt hittem, azonnal kirepülök a pályáról. Jézusom, pedig félig se nyomtam le a gázpedált! Jó lesz tényleg ésszel menni, amíg legalább egy kicsit tisztába jövök az erőviszonyokkal. Az ugyanis ennyi idő után is nyilvánvalóvá vált, hogy a gokart képességei bőven meghaladják az enyémet. Óvatosan próbáltam bevenni a következő kanyarokat is, de így is hihetetlen izgalmak közepette teljesítettem az első kört. Közben nézegettem hátrafelé is, mert az egyik bérgokartos eléggé közel volt már hozzám, és éreztem, hogy feltartom. Ekkor eszembe jutott, amit Slugi mondott, hogy vigyázzak velük, mert nekem ők akadályok lesznek a pályán. Ez akkor úgy tűnt, hogy fordítva van. Na, gondoltam magamban, rálépek jobban a gázra az egyenesekben, hogy elhúzzak egy kicsit tőlük. A célegyenesben kiderült, hogy a többi gokartossal körülbelül olyan viszonyban lehetek, mint egy Formula 1-es gép a biztonsági autóval. Amiatt már nem kellett aggódnom, hogy feltartom őket, ezért kezdtem a gyorsabb kanyarvételekre koncentrálni. Arról még mindig fogalmam sem volt, hogy hol kell fékezni, de nem is mertem volna a legvégső pillanatban rátaposni, mert szinte minden féktávon beriszált alattam a gokart. Azóta sincs róla feltételezésem sem, hogy mit csináltam rosszul, de nagyon bénán fékezhettem. Közben egyre gyorsabban mertem bevállalni a kanyarokat, és egyre jobban féltem, hogy mi lesz, ha egyszer nem sikerül. Nem akartam összetörni Slugi gépét, mert ez a gokart olyan tíz-tizenötször érhet többet, mint az én autóm. Amíg ezen agyaltam, kábé két kör alatt utolértem az előbb még engem ledúrni szándékozó bérgokart mezőnyt. A kanyarokban nem mertem melléjük menni egy esetleges ütközés elkerülése végett, az egyenesekben viszont úgy hagytam ott őket, mint ha álltak volna.



Kezdtem egyre felszabadultabban érezni magam. Bátrabban használtam a féket, csúsztattam a seggét a kigyorsításoknál, minden tök jó volt. Egészen addig, amíg az egyik rövid egyenes végén elrontottam a féktávot és a blokkoló hátsó kerekek miatt azonnal megpördültem. Szerencsére a pályán maradtam, csak pont az ideális íven, és szembe a forgalommal. A motor leállt, és hiába sikerült beindítanom az önindítóval, gázadásra mindig lefulladt. Elég tanácstalan voltam, de végül nyolcadszorra sikerült óvatosan elindulnom vele, nem fulladt le, vagyis mehettem tovább. Akkorra viszont eluralkodott bennem a tudat, hogy ez nekem egyszerűen túl gyors. Lassan nem tudnék menni vele, gyorsan meg félek, mert nem akarom, hogy bármi baja legyen, amikor a magas rázóköveken keresztül kicsúszok a fűre. Szépen visszavittem a gazdájának, aki nem értette, hogy miért álltam ki, és bíztatott, hogy menjek tovább. De az volt a helyzet, hogy az alatt a hat-hét kör alatt, amit megtettem, teljesen kiszáradtam, és eléggé remegtem is. Nem igazán találtam a szavakat, csak inni szerettem volna.
Miután kiszálltam, a gokart fedélzeti számítógépét vizsgálva Slugi megállapította, hogy a legjobb körömet 44 másodperc körül teljesítettem. Ez 6-7 másodperccel rosszabb, mint az ő aznapi legjobb köre. Iszonyatosan nagy időkülönbség még akkor is, ha ismeretlen volt a pálya és a gokart is. Úgy érzem, hogy a pálya megismerésével 2, a gokart kockáztatásával 1, az életem kockáztatásával további 1 másodpercet tudtam volna faragni az időből. De hogy a maradék 2-3 másodperc honnan a fenéből jöhet, arról elképzelésem sincs. Ráadásul hogy képes valaki erre hosszú távon úgy, hogy közben további versenyzők is vannak körülötte, néha csupán pár centi távolságra?
Komoly fizikai és pszichikai felkészülésre van itt szükség, nincs mese.



Kiszállás után úgy remegett a kezem, hogy egy jó negyed óráig teljesen alkalmatlan voltam fotózásra. Miután kicsit lenyugodtam, Sluginak sikerült rávennie Tomit – aki szintén kíváncsi volt, hogy mi lesz itt –, hogy próbálja ki ő is. Tomi eléggé idegenkedett az ötlettől, és látszott, hogy nemigen bízik a kis négykerekűben. Aztán csak ment pár kört, de ő nem nyomta neki.



Meg is előzték a bérgokartosok. A képen hátul a piros gép az, amire a 25-ös számú, 125 köbcentis (nem tudom, hány lóerős, majd megkérdezem) gokart szerintem egy kör alatt kettőt ráver, ha Slugi terelgeti.



Tomi után a gazdája pattant a kagylóülésbe, hogy nyomjon pár bemutató kört. Megjegyzem, a kanyarban olyan oldalerők lépnek fel, hogy miközben az ülés szabályosan átölel, még úgy is azt éreztem, hogy mindjárt kirepülők belőle. Slugi ezért bordavédőt is használ, mert komoly zúzódásokat szerezhetne a gyors kanyarokban. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komoly tapadást tud produkálni négy ilyen apró kerék.





Slugi iszonyatosan gyorsan ment, akkor lepődtem meg, amikor első próbálkozásra nem is tudtam követni a kanyarban a fényképezőgéppel.
Szerdán több dologra is rájöttem:

1. Nem tudok gokartozni.
2. A fényképezőgépem (és lehet, hogy én is) alkalmatlanok vagyunk gyorsan mozgó objektumok fotózására.
3. Más hobbit kellene keresnem.
4. De nem tehetem, mert Slugi azt mondta, hogy szól legközelebb is, ha kilátogat a pályára.

Előre félek. De sokkal jobban várom...!

Nem kell már sokat várni

Szeretnék mindenkit megkérni, hogy ne haragudjon rám, amiért mostanában látszólag leszarom a blogot. Ez nem így van, csak az írás, a fotózás, és ezek nyilvánosságra hozatala nálam mindig kedvkérdés. Mostanában meg nem nagyon volt kedvem. Fáradtság, rosszkedv, meg nyilván egy csomó más oka volt ennek, de megpróbálom összeszedni magam. Már csak azért is, mert egy csomó anyagom van, amit feltehetnék ide. Ígérem, még a héten jön is majd új poszt. Talán több is. Ha a fenti képet alaposan szemügyre veszik, ki is találhatják, miről fog szólni az egyik.
Kitartás!

Szerdán vagy csütörtökön kerül a helyére a kupola

Hétvégén sikerült információhoz jutnom a postapalota kupolájával kapcsolatban. Szombaton végeztek egy próbaemelést, melynek során az építmény ideális emelési pontját keresték. A 15,8 tonnás faszerkezetet az egyik munkás állítása szerint szerdán vagy csütörtökön (április 22-én vagy 23-án) fogják a helyére emelni.
Nagyon remélem, hogy ott lehetek és lefotózhatom.

Reklámháború

Érdekes, hogy vannak autógyárak, akik hagyományosan borzalmas, vagy épp ellenkezőleg, zseniális reklámokat készítenek. A hagyományosan borzalmasak közé tartozik például a Nissan, a zseniálisak közé pedig az Audi és a BMW. Utóbbi kettőről lesz most szó.
A rivális cégek közti PR-kakaskodás nem újkeletű dolog, számos példát láthattunk már erre, bár úgy érzem, az utóbbi 10-15 évben kezdett erősödni. Vagy csak nem tudok korábbi példákról.
Az egyik legutóbbi csata, ami a két német presztízsmárka között zajlott, Santa Monicában volt látható óriásplakátok formájában.



A piszkálódást az Audi kezdte egy A4-est hirdető plakáttal, amin az üzenet a sakkozók által használt mondással csak ennyi volt: Te jössz, BMW.



Ez nagyon magas labda lehetett a BMW reklámkészítőinek, mert rövid időn belül reagáltak az út másik felére kihelyezett másik plakáttal, amin az A4 ellenfele, a 3-as sorozat kupéváltozata látható, felette pedig egy még rövidebb és célratörőbb üzenet: sakk, matt.



Ha erre az Audi tud hasonlóan elegáns formában reagálni, akkor megemelem a kalapom a marketingeseik előtt. De azt hiszem, ebbe a vereségbe most jobb belenyugodni, és várni az új fricskával pár hetet.



A BMW egyébként nem könnyű ellenfél a reklámpiacon. Nézzék például az 5-ös sorozat egy korábbi hirdetését, amin az autó egy Jaguarral szemben parkol. Hogy mi ebben az érdekes? Nézzék a Jaguar emblémáját! Nem tudott farkasszemet nézni a BMW szúrós tekintetével.

Az ilyen hirdetéseknek van értelme. Szórakoztatóak, és bárkit nevetésre bírnak... kivéve talán az éppen kiszekált márka képviselőit.

Vanda és Amira

Vanda hetek óta tervezgette már, hogy el kéne mennünk fotózni, de ezúttal úgy, hogy új kis kedvence, Amira is szerepeljen a képeken. Aki jó megfigyelő, már megállapíthatta, hogy Amira egy ló. Azt ne kérdezzék, hogy milyen, nekem fogalmam sincs. A lovakhoz csak annyit értek, amit még Móni tanított nekem gyerekkorunkban - a fehér lovat szürkének mondják, a szürkét deresnek, a barnát pejnek, a feketét azt hiszem feketének, de ez utóbbiban nem vagyok biztos.



Szóval ma délután kimentünk a tanyára, ahol Amira lakik. Vandus megtisztogatta, felnyergelte, aztán már indultunk is a fotózás helyszínére. Én autóval mentem utánuk, és megállapítottam, hogy maximum sebességük 40-50 km/óra körül volt.



Egy nagyon szép kis réthez értünk, ahol megcsináltuk a képeket.



Most bevallok valamit. Én félek a lovaktól. És amikor fotózás közben felém szaladt, bizony néha megijedtem, hogy vajon ki fog-e kerülni. De persze kikerült. A lovak okos állatok. Ebben bíztam végig. Meg abban, hogy nem gonoszak.



Itt azért már békésebbnek mutatkozott.





Igazi jó kis ellenfényes-lovas-virágos kép. Már csak egy narancssárga naplemente kellene az abszolút giccshez.



Ezt guggolva fotóztam, és közben attól féltem, hogy nem fog-e labdának nézni a ló.



Kicsit talán már sok is a virág.



Itt eszméltem rá, hogy milyen jó dolguk van a lovaknak, hogy szeretik a füvet. Gondoljanak csak bele, milyen jó lenne nekünk, embereknek, ha hamburgerrel meg pizzával lenne borítva a talaj, és bármikor lehajolhatnánk, hogy együnk egy kicsit.



Erre mondják, hogy benézett a ló az ablakon? A képen nem látszik, de 10 másodperccel előtte lelökött egy téglát a földre a párkányról. És úgy láttam rajta, hogy direkt csinálta.



A kép baloldalán felfedezhetnek a törpe lovak között egy kis legényt, Jancsikát. Nagyon aranyos kisfiú. Azt hiszem, hat éves, de olyan magabiztossággal közlekedik az állatok között, hogy hihetetlen. Mondjuk csak nekem, mert ő nyilván állatok között volt egész életében. Nagyon szerette volna, ha megnézzük, ahogy lovagol, úgyhogy utána mentünk ebbe az istállóba, aminek a végében álltak ezek a pici lovak.



Jancsika fel is ült az egyikre szülei heves tiltakozása ellenére. A ló pedig megindult vele, méghozzá elég gyorsan. Talán nem örült neki, hogy Jancsika ráült. Nem nagy az istálló, úgyhogy a ló a kép készítése után kábé egy másodperccel nagyot fékezett a fal előtt, Jancsika pedig repült tovább... Szegény. Megijedtünk egy kicsit, de egyből felugrott, hogy nincs semmi baj. Anyukája azért a gyors látlelet után nem vette komolyan, hogy tényleg nem fájt neki.
Szegény Jancsika hetek óta kérte már Vandát, hogy nézze meg, ahogy felül a kis lóra. Nem tudom, hogy ezért a három másodpercért érdemes volt-e. De egy biztos: ő továbbra sem fél a lovaktól. Én meg egyszer talán majd megbarátkozok velük.

Nálunk is van már Spar

Április 1-jén Nagykőrösön nyitott új egységet a holland áruházlánc. Szép a bolt meg a környéke is, de ha az autóval érkezők nem figyelnek eléggé, több tízezres büntetéssel kerülhet többe a bevásárlás. Hogy miért?
Bővebben a Nagykőrös Fotóblogon.

Két kicsi angyal

Nagyon kedves ismerőseink jártak ma nálunk, és hozták magukkal két kislányukat, Borit és Lucát, akiket legalább két éve láttam utoljára. Persze nagyot nőttek azóta, de ugyanolyan tündériek, mint régebben.
Nekik is izgalmas délelőttjük volt: kaptak narancslevet esernyővel és a közelgő húsvét miatt még csokinyuszik is előbukkantak valahonnan...