Vanda és Amira

Vanda hetek óta tervezgette már, hogy el kéne mennünk fotózni, de ezúttal úgy, hogy új kis kedvence, Amira is szerepeljen a képeken. Aki jó megfigyelő, már megállapíthatta, hogy Amira egy ló. Azt ne kérdezzék, hogy milyen, nekem fogalmam sincs. A lovakhoz csak annyit értek, amit még Móni tanított nekem gyerekkorunkban - a fehér lovat szürkének mondják, a szürkét deresnek, a barnát pejnek, a feketét azt hiszem feketének, de ez utóbbiban nem vagyok biztos.



Szóval ma délután kimentünk a tanyára, ahol Amira lakik. Vandus megtisztogatta, felnyergelte, aztán már indultunk is a fotózás helyszínére. Én autóval mentem utánuk, és megállapítottam, hogy maximum sebességük 40-50 km/óra körül volt.



Egy nagyon szép kis réthez értünk, ahol megcsináltuk a képeket.



Most bevallok valamit. Én félek a lovaktól. És amikor fotózás közben felém szaladt, bizony néha megijedtem, hogy vajon ki fog-e kerülni. De persze kikerült. A lovak okos állatok. Ebben bíztam végig. Meg abban, hogy nem gonoszak.



Itt azért már békésebbnek mutatkozott.





Igazi jó kis ellenfényes-lovas-virágos kép. Már csak egy narancssárga naplemente kellene az abszolút giccshez.



Ezt guggolva fotóztam, és közben attól féltem, hogy nem fog-e labdának nézni a ló.



Kicsit talán már sok is a virág.



Itt eszméltem rá, hogy milyen jó dolguk van a lovaknak, hogy szeretik a füvet. Gondoljanak csak bele, milyen jó lenne nekünk, embereknek, ha hamburgerrel meg pizzával lenne borítva a talaj, és bármikor lehajolhatnánk, hogy együnk egy kicsit.



Erre mondják, hogy benézett a ló az ablakon? A képen nem látszik, de 10 másodperccel előtte lelökött egy téglát a földre a párkányról. És úgy láttam rajta, hogy direkt csinálta.



A kép baloldalán felfedezhetnek a törpe lovak között egy kis legényt, Jancsikát. Nagyon aranyos kisfiú. Azt hiszem, hat éves, de olyan magabiztossággal közlekedik az állatok között, hogy hihetetlen. Mondjuk csak nekem, mert ő nyilván állatok között volt egész életében. Nagyon szerette volna, ha megnézzük, ahogy lovagol, úgyhogy utána mentünk ebbe az istállóba, aminek a végében álltak ezek a pici lovak.



Jancsika fel is ült az egyikre szülei heves tiltakozása ellenére. A ló pedig megindult vele, méghozzá elég gyorsan. Talán nem örült neki, hogy Jancsika ráült. Nem nagy az istálló, úgyhogy a ló a kép készítése után kábé egy másodperccel nagyot fékezett a fal előtt, Jancsika pedig repült tovább... Szegény. Megijedtünk egy kicsit, de egyből felugrott, hogy nincs semmi baj. Anyukája azért a gyors látlelet után nem vette komolyan, hogy tényleg nem fájt neki.
Szegény Jancsika hetek óta kérte már Vandát, hogy nézze meg, ahogy felül a kis lóra. Nem tudom, hogy ezért a három másodpercért érdemes volt-e. De egy biztos: ő továbbra sem fél a lovaktól. Én meg egyszer talán majd megbarátkozok velük.