Timi és Márk baba

Szombaton végre eljutottam Timihez a legjobb barátnői kíséretében, így elkészíthettem Márk babáról a régóta ígért képeket. Bár a fotózással nem sokat foglalkoztunk, de remélem, örömmel fogadják majd a termést.



Márk itt 15 napos, és olyan jó kisfiú volt, hogy várakozásommal ellentétben látogatásunk kétórás időtartama alatt szinte meg sem nyekkent, nem hogy sírt volna. Azt hiszem, ilyen egy maximális szeretettel körülvett, nyugodt baba. Jó egészséget kívánok neki és anyukájának!



Timi babás blogját továbbra is ajánlom mindenkinek.

Lassú elválás

Az út vége

Az üres gyógyszeresüveg

Hogyan csalódtam a katicabogarakban?

Katicabogár. Az utolsó rovar, amitől nem féltem, mégis csalódnom kellett benne. A csalódás pedig rossz dolog...
Amikor az ember még kisgyerek, nem igazán fél ezektől az állatoktól. Nem féltem én a szarvasbogártól sem. Lehettem vagy hároméves, amikor először találkoztam egy ilyennel. Eszti néninél voltunk anyukámmal, aki már akkor közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz, de attól függetlenül egész nap dolgozott a kertjében és közben főzött is. Anyukám segített neki valamit, én pedig addig elindultam felfedező útra abban a hatalmas kertben. Akkor találkoztam szarvasbogár bácsival. Másztam a földön, meg ugye ő is, és egyszer csak ott termett előttem. Egy ideig farkasszemet néztünk. Amikor meg akartam érinteni, ő megfogta az ujjam a szarvával. Esküszöm, így volt. Na, nekem ez olyan lelki megrázkódtatás volt, hogy egy bogár zaklatott, hogy sírva menekültem onnan.
A későbbiekben megtudtam, milyen az, amikor megcsíp a jó kis vöröshangya, a darázs meg az a gyors, százlábú akármi, ami már a Csákó Tomit is megcsípte, márpedig őt a legenda szerint csak a nagyon veszélyes állatok támadják meg. Úgyhogy azóta inkább távol tartom magam az olyan lényektől, amiknek négynél több lába van.
Kivételt képzett ez alól a nagyon aranyos katicabogár. Amikor találtam egyet, mindig megfogtam, és meghatódottan néztem, ahogyan mászott a kezemben. Hanem olyan nyolcéves korom körül duplán kellett csalódnom abban a bogárban, ami a legszebb volt, és amiben annyira megbíztam, hogy fel sem merült bennem, hogy bánthat. Az első atrocitás az volt, amikor a papáméknál találtam egyet, és szokás szerint hagytam, hogy a tenyeremben másszon. Na és mit gondolnak, mit csinált az a katica? Nem találnák ki. A kezembe kakilt. Akkor tanultam meg, hogy a bogarak is — és valószínűleg minden állat is — csinálnak ilyet. Rém kiábrándító volt. Aztán valahogy egy nyáron csíptek is, ha jól emlékszem. Akkor a mamám mondta, hogy ne fogjam meg őket, mert idén valahogy különösen agresszívek és megcsípnek. Persze nekem akkor már eszem ágában sem volt ilyesmit tenni...

Végezetül tekintsék meg extra lassításban (7000 kép/másodperc!), hogyan száll fel egy katicabogár.

A törött kerítésdeszka

Élni, nem lakni

Egy hete Tiszakécskén voltunk hétvégén a haverokkal. Szokásos hétvégi lazulás, semmi különös. Boroztunk, söröztünk, amikor valaki kitalálta, hogy sétáljunk le partra megnézni, hogy hol áll a Tisza. El is indultunk, de félúton nyilvánvalóvá vált, hogy percek vannak hátra egy jó kis nyári záporig. El is kezdtem aggódni, hogy mi lesz a fényképezőgépemmel, ha jön az eső. Aztán pont be tudtunk húzódni egy tető alá, amikor elkezdett úgy esni, mint ha dézsából öntenék. Elcsépelt kifejezés, de ez tényleg olyan volt. Én meg — azt hiszem részben a korábban elfogyasztott bor hatására — egyszer csak gondoltam egyet, és kisétáltam az esőre. Felnéztem, hogy lássam a lehulló cseppeket. Kispajtásaim akkor fényképeztek le a gépemmel, amit otthagytam valakinél. A gépem van olyan ügyes, hogy a legközelebbi lehulló esőcseppekre fókuszáljon, így mondhatjuk művészinek is a képet, nem kell minden áron kimondani, hogy rossz lett. Bár esztétikai szempontból nem hátrány, hogy nem látszik több belőlem.
De nem ez a vicces része a történetnek, hanem amikor elállt az eső, elindultunk haza, és találkoztunk egy idősebb nénivel, aki egyik kezében esernyőt tartott, a másik karjára pedig törölköző volt hajtva. Odajött hozzám, és aggódva megkérdezte, hogy nem láttunk-e egy fiatalembert meg egy kisfiút. Elmondta, hogy aggódik, hogy esetleg eláztak az esőben, azért hozta a törölközőt, hogy a kisfiú meg ne fázzon. Nyilvánvalóan túlreagálta az esetet, de elkezdtem nyugtatni.
— Ne tessék félni, biztosan nem áztak el. Sok hely van, ahová behúzódhattak, lehetett látni, hogy jön az eső, nem ázott itt el senki.
Mivel a néni egyre gyanúsabban kezdett méregetni, végignéztem magamon, és rájöttem, hogy nem lehetek túl hiteles ebben a témában úgy, hogy közben csöpög belőlem a víz. Úgyhogy folytattam.
— Ja, hogy én akkor miért áztam el teljesen? Azért, mert amikor a legjobban esett, hirtelen rájöttem, hogy én tulajdonképpen élni jöttem a Földre, nem lakni!
Ez volt az a pillanat, amikor a többiek egyszerre kezdték mondani, hogy „Jól van, Viktorka, ballagjunk tovább szépen.”
Tovább ballagtunk.
Remélem, a néni unokája tényleg nem ázott el, mert én majdnem megfáztam aznap.

Fehér gólya

Bogdán Márk tiszteletére fotóztam. Lehet, hogy pont ez a példány hozta, bár erről hivatalos megerősítés aligha várható.

Bogdán Márk Imre megszületett!

Az előbb kaptam egy sms-t. Egy régen várt sms-t. Timi küldte. Ijedtemben gyorsan beszkenneltem a telefonomat, mert nincs nálam fényképezőgép és nem vagyok a helyszínen. Kép nélkül viszont nem igazi a poszt. Az üzenetben ez áll:

Kedves mindenki! Értesítelek titeket, hogy feladtam a luxus albérletemet anyukámnál! Nagyon szerettem ott lakni, de mivel 3600 grammra és 51 cm-re nőttem, szűkös lett a hely. Így 2010. 07. 09-én 8 óra 42 perckor kiköltöztem! Üdv: Bogdán Márk Imre.

Márk, szevasz! Örülünk, hogy megérkeztél! Jó egészséget és sok boldogságot kívánunk neked és anyukádnak!

Részletekkel később jelentkezem.

Addig is akad olvasnivaló a témában Timi blogján.