Hello influenza!

A napi betevőm

 Van az életben néhány olyan dolog, ami mindig a legrosszabbkor jön. És a fenébe is, megint nem tudtam elkerülni, hogy ne egy ordas nagy közhellyel kezdjem a posztot. De akárhogy is nézzük, a betegségek olyanok, hogy soha nem várjuk őket.
Pont egy-két napja jutott eszembe, hogy milyen régen voltam beteg. Ilyenkor hajlamos vagyok azt hinni, hogy én vagyok Bruce Willis A sebezhetetlen című filmből, aki miután elkezd töprengeni, rájön, hogy nem is volt beteg soha. És nem is lesz. Ilyenkor komolyan azt hiszem, hogy ha fejben eldöntöm, hogy nem betegszem meg soha többé, akkor az valóban úgy is lesz. Csak hát félek, hogy a biológia ennél picit bonyolultabb. Bár azt is mondhatnák, hogy rosszul csináltam a fejben eldöntést, mert nem a betegség elkerülésére kellett volna gondolnom, hanem az egészség megmaradására. Mivel ugye a betegség negatív, az egészség pedig pozitív gondolat. Hát itt baltázhattam el, a francba is.
Tény, hogy tegnap délelőtt elkezdtem érezni a torkomban azt a furcsa, kaparó érzést. Jajj, ne - gondoltam magamban -, majd megráztam a fejemet. Még kiskölök koromban jöttem rá, hogy ha érzek valamit, de még nem tudom eldönteni, hogy beteg leszek-e, akkor megrázom a fejemet, és ha fáj ettől, akkor örülhetek, mert másnap biztos nem kell suliba menni. Most viszont nem örülök. Egyrészt, mert attól még dolgozni kell, hogy beteg vagyok, másrészt meg lenne jobb dolgom is, mint feküdni egész nap. Főleg, hogy jön a 4 napos hétvége, és elég komoly terveim voltak, vannak ennek eltöltésére.
De ha már ez van, és nem tudtam elkerülni az influenzát, elhatároztam, hogy minél előbb túlesek rajta. Először mindig a népi gyógyászat eszközeihez szoktam fordulni, kisegítve egy-egy vény nélküli gyógyszerrel, mint amilyen az Aspirin +C. Szóval tegnap előkerült a fokhagyma, a méz és a tea ipari mennyiségben. Annyi fokhagymát ettem, hogy felkészültem rá, hogy még ma sem megyek 2 méternél közelebb ahhoz, akivel beszélgetek. Nem tudom, hogy ez hosszú távon hatásos lenne-e, de mivel két napot adtam magamnak a gyógyulásra, nem akartam kihagyni az orvos meglátogatását sem, hadd írjon fel néhány ezer forintnyi gyógyszert. Ezért ma reggel első dolgom volt elmenni az SZTK-ba. Na, ez mindig egy élmény. Felballagtam a lépcsőn azzal az érzéssel, hogy súlyos beteg vagyok, aki sürgős ellátásra szorul. Ahogy felértem, örömmel konstatáltam, hogy senki nem várakozik az ajtó előtt. Három másodpercnyi
boldogság után rájöttem, hogy az én orvosom picit arrébb rendel, a másik szárnyban. Egészen pontosan abban az irányban, ahonnan legalább huszonnyolcféle köhögés, krahácsolás hangja szűrődött felém. Naná, hogy mind oda várt. Ilyenkor aztán mindig rájövök, hogy én tulajdonképpen sehol nem vagyok a betegségversenyben a többiekhez képest, akik remegnek, szinte megfulladnak a köhögéstől, és olyan reménytelen arcot vágnak, mint én, amikor fogorvoshoz kellett mennem. Leültem, és elkezdtem a telefonomon olvasni a napi sajtót. De valahogy nem tudtam koncentrálni, mert a körülöttem lévő emberek elvonták a figyelmemet. Mindig ez van. Például akármennyire nem figyelek rájuk, akkor sem tudja elkerülni a figyelmemet az a tény, hogy ha valaki elköhögi magát, minimum három másik is köhögni fog másodperceken belül. Aztán néhány perc csend, majd újra jön a köhögéshullám. Ilyenkor muszáj elkezdenem ennek az okain gondolkozni. Persze ehhez meg kell figyelnem az embereket is, akikről a percek múlásával egyre több információ derül ki. Például megtudtam, hogy a munkás ruhás fiatalember, aki gondosan
odafigyelt rá, hogy a rendelő küszöbétől soha ne kerüljön 30 centinél messzebbre, azért toporgott ott annyira, mert már 7 óra óta várakozott ott egy idősebb hölgy társaságában, aki viszont már tegnap délután óta várt a sorára, csak éjszakára hazament aludni.
Az óra ekkor fél 9-et mutatott, a rendelés pedig elméletileg fél órája kezdődött, de valószínű, hogy a doki késett egy kicsit. Rövidesen megérkezett egy másik idősebb hölgy is, aki rutinosan megkérdezte, hogy ki az utolsó, majd miután valaki jelentkezett, megjegyezte, hogy „akkor én ön után jövök”. Ekkor hasított belém a tudat, hogy nekem fogalmam sincs, hogy ki után jövök, és ennyi erővel akár öten is bemehetnek még előttem olyanok, akik utánam jöttek. Kicsit megijedtem ettől, mert a helyzet minden érdekessége ellenére azért nem volt sok kedvem ott ülni. De aztán tovább figyeltem az embereket, és rájöttem, hogy így vagy úgy, de mindegyik arról beszél, hogy mennyi dolga van, milyen régóta vár, mennyit kell még várni, és hogy milyen pofátlanok azok, akik előre bekéredzkednek gyógyszer felíratás ürügyén. Szóval arra jutottam, hogy mivel mindenki ezzel foglalkozik, ezért valószínűleg rajtam kívül mindenki más pontosan tudja, hogy ki után ki következik. Vagyis amikor én kerülök sorra, de mégsem vetem oda magam a padokon keresztül dupla szaltóval az ajtóba, amint kijön az előttem lévő, akkor valószínűleg általános meglepettség és döbbenet ül majd a társaságra. És akármennyire tolonganának, valószínűleg valaki meg fogja jegyezni, hogy „most nem a fiatalember következik?”. Nekem ezt kell majd észrevennem, és akkor tudom, hogy rajtam a sor. Vártam hát, hogy mi lesz. Eltelt öt perc, eltelt tíz perc, teljesen belefeledkeztem már mindenbe, amikor megütötte a fülemet az a mondat, amire vártam „Azt hiszem, most a fiatalember jön, és majd utána következek én, aztán jöhet maga.” Felkaptam a fejem, és láttam, hogy két néni beszélget erről. És mivel felém néztek, rájöttem, hogy a fiatalember én vagyok. Megkérdeztem: - igen, tényleg én jövök?
- Igen, mert én 8 óra 18 perckor érkeztem, a hölgy pedig 21-kor, de maga már itt volt előttem.
Nem gondoltam, hogy ennyire rutinosak, pedig tényleg muszáj, mert csak így lehet életben maradni ebben a világban. Főleg egy orvosi rendelő előtt várakozva.
Innentől kezdve minden egy szempillantás alatt történt. Viszont két kellemes meglepetés is maradt a végére. A doki szerint a hosszú hétvégére rendbe jöhetek, a „kanalas orvosság” íze pedig finomabb lett, mint amikor babaként utoljára kiöklendeztem.