Sok boldogságot, Linda és Peti!

Ez az esküvő nem most volt már, hanem jópár hete, de talán van még, akit érdekel és nem látta. Linda és Peti nem idegeskedték túl az előkészületeket, nekem is csak két héttel a nagy nap előtt szóltak, hogy menjek fotózni. Szerencsére ráértem azon a hétvégén, és nagy élményben volt részem.



A polgári esküvőt pénteken tartották, szűk családi körben, laza hangulatban. A kedvenc képeim akkor születtek, amikor hülyeségből megemlítettem nekik, hogy belemehetnének a polgármesteri hivatal udvarában lévő szökőkútba. Ők pedig legnagyobb meglepetésemre meg is tették.



Pancsolás után mezítláb a szökőkút előtt.



Az egyházi szertartásra szombaton került sor. A legszebb, legmeghatóbb volt, amin valaha részt vettem, mivel Linda egyik barátnője, Vilcsi vezette a szertartást, így nagyon bensőséges, baráti hangulata volt. Ez pedig nem mondható el minden esküvőről.

Szeretem, amikor valaki nem veszi túlságosan komolyan a fotózást. Már olyan értelemben, hogy el tud lazulni és képes önmagát adni. Linda és Peti tökéletes alanynak bizonyultak. Nagyon jó hangulatban telt az esküvő utáni fényképezés.

A cigiszünet után elindultunk a vacsora helyszínére, de Peti még beugrott egy kisboltba cigiutánpótlásért.

Gondolom nem kell mondani, hogy az ilyen pillanatokat szeretem a legjobban. Úgy értem, olyan pillanatokban és olyan helyeken megörökíteni a vőlegényt és a menyasszonyt, ami eltér a megszokottól. A cigarettavásárlás remek alkalom volt, hogy a boltot kiürítve gyorsan készítsek pár képet. Vicces volt, ahogy a boltosok szaladtak kifelé a pult és a pénztár mögül, hogy ne zavarjanak minket. Linda kezébe került valahogy egy Playboy, így örökítettem meg őket. Bár Peti kezében jobb lett volna, de éljen a női egyenjogúság!

Az ifjú párnak ezúton is nagyon sok boldogságot kívánok!

Repülő objektumok

Kis korom óta érdekel, és mindeddig fogalmam sem volt arról, hogyan kell sárkányt eregetni. Zoli papája viszont köztudottan legendásan nagy „sárkányos” volt egykor. Logikus volt hát az unokájától ellesni, hogyan is működik ez.



Nevetségesen egyszerűnek tűnik. Szaladni kell vele, és felrepül. Kitalálhattam volna magamtól is.



Persze szél is kell ahhoz, hogy sikeres legyen a felszállás. Zoli itt a papája által 30 éve épített nagy sárkányt próbálja repülésre bírni. Pár másodpercig sikerült is, de nem volt elég erős szél. Ez egy nagy sárkány, kell neki a felhajtóerő.



A kis sárkány viszont úgy repült, hogy hihetetlen. Zoli professzionálisan csinálta. Bizonyítja ezt az is, hogy fél kézzel tartja a gurtnit vagy mit, amire feltekeri a cérnát.







Ilyen a papa 30 éves sárkánya közelebbről. Szép, hogy még mindig egyben van.
Miután átmentünk a vásártérre, ahol elvileg nagyobb hely volt, viszont immár totál szélcsend, és az ott ténykedő anyuka és lánya közölték velünk, hogy jobb, ha távozunk, mert mindjárt jönnek a biztonsági erők átvenni a hatalmat a holnapi vásár miatt, úgy döntöttünk, felhagyunk a sárkányreptetéssel. Jó hosszú mondat volt az előbbi, és nem tudom, hogy érthető-e. Nem is ez a lényeg, hanem hogy hazafelé úton repülőmodelleket pillantottunk meg az égen. Gyorsan a helyszínre is mentünk, hogy közelebbről megnézhessük őket.



Repülő és helikoptermodellekkel gyakoroltak néhányan egy közeli réten. Soha nem láttam még ilyeneket közelről, úgyhogy örültem, hogy legalább egy helikoptert megnézhettem a földön.



A pilótájától megtudtam, hogy mindössze 70 ezerbe került. Bár állítólag ez az alja a kínai gyártmányú helikoptereknek. Az irányítása nem egyszerű feladat, sokat kell gyakorolni a sima felszállást és a lebegést is. A képen a bal felső sarokban az nem piszok az objektíven, hanem a háttérben repülő másik helikopter.



Jól néz ki, nem? Nekem is kéne ilyen, de én nem itt röpködnék vele, hanem a városban azzal szórakoznék, hogy meglepetésszerűen leszállnék vele a pirosnál várakozó autók motorháztetejére.

Vissza a japánokhoz — avagy beragyogott a felkelő nap

Az egész történet tegnap este kezdődött, miközben barátaimmal a pizzériában beszélgettünk. Péntek esténként általában összeülünk ott, és megbeszéljük, hogy merre halad a világ. Már nem tudom, hogyan jött szóba, de Tomi egyszer csak azt mondta, hogy lenne számomra egy nagyon jó üzleti ajánlata. Ez már anélkül felkeltette az érdeklődésemet, hogy tudtam volna, miről is lesz szó. Tomi ugyanis nem szokott rossz üzleti ajánlatokat jónak nevezni.
Az ezt követő párbeszéd valahogy így hangzott:
- Na és mi lenne az a jó ajánlat?
- Kérlek szépen... egy 2001-es évjáratú... — ekkor tudtam meg, hogy autóról lesz szó — ...ezüst metál... ötajtós... Suzuki Swift.
Majd rögtön hozzátette — GLX. Dupla légzsák, távirányítós központi zár, elektromos ablakok és tükrök. Patika állapotban. Végig vezetett szervizkönyvvel, első tulajdonostól. Ráadásul a nagy blokkos, az egyhármas.
- Húha... — nem is tudtam hirtelen, mit mondjak vagy kérdezzek, de rövidesen eszembe jutott — és figyelj már... mi volt az előző gazdája foglalkozása?
- Hú... várj csak... azt hiszem, egy református lelkészé volt az autó. Vagy nyugdíjas fogorvosé? A lényeg, hogy csak vasárnaponként jártak vele a templomba.
A vége természetesen már csak a szokásos hülyeségünk. Mert ugye ki ne venne paptól, nyugdíjas tanártól vagy orvostól autót?
Abban állapodtunk meg, hogy másnap reggel elmegyek Tomihoz a Brillbe, hogy megnézzem a gépet. Zoli egyből jelezte, hogy jön ő is.



Másnap délelőtt 9-kor Tomi már türelmetlenül hívott, hogy ott van nála az ügyfél, vinné az autót ötszázért, már a pénz is az asztalon van. Értettem a célzást, felhívtam Zolit, hogy mikor indulhatunk. Sikeresen oda is értünk valamivel 11 óra előtt. Tomi sejtelmes mosollyal mutatott az asztalon heverő szervizkönyvre, és a két gyári kulcsra a hozzájuk tartozó távirányítóval. Mellette kinyitva egy használt autós újság a Suzukiknál, csak hogy lássam, egyébként mennyiért kínálják ezeket.
Kimentünk, hogy közelebbről is megnézzük a négykerekűt. Beültem, megállapítottam, hogy valóban patika állapotú, ahogy Tomi fogalmazott. Kiszálltam, visszamentem az irodába, és mondtam, hogy kell. Valaki megkérdezte, hogy legalább beindítottam-e már. Hoppá, tényleg. Mentünk vele egy kört Zolival, aki a rövid próbaút végén azt mondta — Viktor, ha neked nem kell, én megveszem. Nekem ez többet ért minden szakvéleménynél. Zolinak van már néhány Swiftje, ismeri őket, mint a tenyerét.
Elkezdtük a papírmunkát, majd a kötelező közös fotózás következett. Bár Tomi javasolta, hogy azt majd inkább az átadásnál, de Zoli már hozta is a fényképezőgépet, hogy megörökítsen bennünket.



A hivatalos nyilatkozatom ehhez a képhez annyi:
Köszönöm a Citroën eddigi támogatását. Boldog vagyok, hogy együtt tölthettük az elmúlt két évet, és örömmel emlékszem az együtt elért sikerekre. Az új színem az ezüst lesz. Szerettem a pirosat is, csak kövérített. A Suzukira a motorsportban elért számos sikere, legendás megbízhatósága és gazdaságossága miatt esett a választásom. Meg azért, mert Tomi mélyen a piaci ár alatt kínálta.
Engem pedig ezzel mindig meg lehet győzni.



Hazafelé úton hárman ültünk elöl a Toyota kisbuszunkban: Fefe, Zoli meg én. Út közben ahány Swiftet láttak, annyiszor kiáltottak fel — „Nézd Viktor, olyan autód lesz!” vagy „Hú, azt nézd, de gyönyörű!”. Zoli párszor azt is megkérdezte — „Majd gyorsulunk?”.
Tudom, hogy néhányan csalódottak lesznek, mert valami eredetibb autót képzeltek el nekem. Én nem érzem ezt rossz döntésnek. Sőt, ha a szívet totálisan kihagyjuk a döntéshozatalból, és csak az eszünkkel gondolkodunk, a Swiftnél jobb választásunk aligha akad, ha megfizethető árú autót keresünk. Alig várom már, hogy elfelejtsem, hol kell kinyitni a motorháztetőt, és ne kelljen kéthetente olajat öntenem a motorba.

Vivi