Erre ki lesz büszke?

Úgy hallottam, rendes politikai viták alakultak ki, hogy a nagykőrösi vasútállomás előtti tér felújítása kinek az érdeme, ki tett többet érte, ki aratja majd le a babérokat. EU-s pályázaton nyertünk rá pénzt, el is készült időre. Szerintem szép is lett a körülményekhez képest. Illetve szép lesz, ha minden olyan állapotba kerül, ahogyan azt elképzelték.
De a mai helyzetet látva felmerült bennem a kérdés: aki büszke erre, az most szégyenkezik is?



Tegnap arra kanyarodtam, hogy megnézzem, mi a helyzet a környéken. A december 19-ei átadóra sajnos elfelejtettem elmenni, pedig többen is terveztük, hogy megnézzük. Azt azonban még hat nap elteltével, december 25-én is látni, hogy jó buli lehetett.
A vasútállomás előtti tér a karácsonykor hozzánk látogatók, de akárcsak a hazaérkezők szemében is egyaránt gusztustalan.
Nem vagyok büszke rá, de megmutatom Önöknek Nagykőrös egyik új büszkeségét.



Szeretem ezt a várost. Ha fotózok valahol, és netán szemetet látok a földön, kiretusálom utólag, vagy ha előre látom, hogy az nehéz lenne, felveszem és kidobom egy kukába. Jó, ha nincs kuka, csak odébb rúgom. De az a helyzet, hogy itt annyi szemét van most, hogy nem tudtam másra koncentrálni. Hiába fotóztam volna a zöld kutat, a padokat vagy az új parkolót, mindenhol a szemét dominál. Partikellékek. Gondolom nem tévedek nagyot, ha a december 19-ei átadási ünnepség maradványaira tippelek.



Műanyag poharak, műanyag evőeszközök, nejlonzacskók és a havas-latyakos-esős idő miatt mára beazonosíthatatlanná vált papírszemetek mindenfelé. Képviselői jókívánságok is hevernek a földön szép számmal. Nyilván mindenkinek jobb lesz tőle a karácsonya, ha elolvassa. Még nem elég sáros ahhoz, hogy kivehetetlen legyen az írás.



A látvány döbbenetes. Ez komolyan úgy történt, hogy itt egy nagy ünnepség keretében átadták a teret, aztán mindenki szétdobálta a kezében lévő szemetet és ment tovább a dolgára? Így voltunk büszkék arra, hogy némi fejlődés történt Nagykőrösön?



Őszintén szólva nem hiszem, hogy ez történt. Az azért durva lenne. Valószínűbb, hogy nem várt érdeklődés kísérte az átadást, melynek során több hulladék keletkezett, mint amit a szemeteskukák be tudtak fogadni. Illetve még az is lehet, hogy mindegyik szemét kukába került, csak a közelmúltban viharossá élénkült szél kifújta onnan azokat, beterítve az egész környéket.



Nincs ezzel gond, kellemetlenebb dolgokat is okozott már a szél. Az viszont érdekes kérdés, hogy miért volt öt nap kevés ahhoz, hogy valaki rendet rakjon itt? Ha valamelyik szélsőséges (értsd: általánosságban még a nagy pártoknál is kevésbé népszerű) párt tagja lennék, most logóval ellátott kabátban kimennék, és a közben szemerkélni kezdett eső ellenére is összeszedném a szemetet. Egyedül sem tartana tovább egy óránál. Főleg, ha lenne egy seprűm és egy lapátom.



Az az igazság, hogy ha fotózgatás helyett inkább szemetet szedtem volna, nagyobb haszna lett volna a társadalomra tekintve. De úgy gondolom, erre meg kell lennie valahol a megfelelő embereknek. Talán senki nem bánná, ha karácsonykor nem nézne ki igénytelenebbül a vasútállomás környéke, mint egy évvel ezelőtt ugyanekkor. Ha már fejlődésről beszélünk...



Úgy látom, volt forralt bor is. A citromkarikát viszont biztosan nem a szél repítette ide. De ez legalább elbomlik.



Bárhová nézünk, szemét.



Pozitív észrevétel: a locsolókanna nincs odaláncolva a villanykaróhoz, mégsem vitte még el senki.



Pedig egy jó forralt bort megittam volna én is.



Boldog karácsonyt!



A téglák mögött ott egy összetört égő is. Mi keresnivalója ennek egy frissen átadott téren?



Siralmas a helyzet. Már csak ezért is kár, hogy nincs fehér karácsonyunk. A hótakaró beborítaná a szemetet, amit a jelek szerint nem fognak összeszedni.

Boldog karácsonyt!

Minden kedves barátomnak és olvasómnak boldog karácsonyt kívánok!

Esik a hó, szánkózni jó

„Nem baj, Napóleon katonáinak sokkal rosszabb lehetett az orosz télben” — mondtam Vandának, miközben anyukája a hatalmas Skodával húzott minket a lődombok felé vezető hepehupás földúton, mi pedig az életünkért kapaszkodtunk.



Egy órával korábban még békésen szürcsöltük a forró csokit és a melange-ot a pizzériában, és gyerekkorunk legszebb karácsonyait idéztük fel. Vanda háttal ült az ablaknak, ezért nem vette észre, hogy közben mennyire elkezdett szakadni a hó. Én meg hallgattam, amit mesél, és nem volt időm felhívni a figyelmét erre a természeti jelenségre. Aztán egyszer mégiscsak megemlítettem neki.
— Vandus, nézz csak hátra!
— Úristen, de durva!
— El kéne menni szánkózni.
— Jóóóó!
És Vanda már hívta is telefonon anyukáját, hogy megvan-e még a szánkójuk. Megvolt.



Gyorsan hazaszaladtunk átöltözni valami szánkózáshoz alkalmasabb szerelésbe. Feró ideadta a síruháját, de a síszemüveget már túlzásnak tartotta. Én is. Egészen addig, amíg el nem indultunk. Igen erős hófúvás volt, ami a növekvő tempónál még jobban felerősödött. A hópelyhek iszonyatos mennyiségben csapódtak az arcomba, és csakhamar olyan hóréteg borította az orcámat, hogy akkor sem láttam, amikor ki mertem nyitni a szememet.
Pedig nem ártott figyelni, mert a göröngyös úton többször is majdnem felborultunk.
Aztán egyszer sikerült is leesnünk a szánkóról. Nem gond ez, hasonló helyzetben gyakran előfordul. A probléma az volt, hogy Vanda anyukája ezt nem vette észre, és tovább ment. Mi meg teljesen kétségbe estünk, hogy itt maradtunk a tajga közepén élelem és fedél nélkül. Szerencsére úgy két perc múlva minden jóra fordult, és tovább folytattuk utunkat a szánkón. Ekkor mondtam Vandának az első mondatban szereplő mondatot.
Közvetlenül ezután zöldalma ízt kezdtem érezni a számban, amit intenzív illat is kísért. Igen, kitalálták. Ablakmosó folyadék. A Skoda szélvédője mellett egy kicsi rám is került, de ez volt akkor a legkevesebb bajom. Ekkor már tényleg nem láttam semmit, csak a Superb pirosan pirító hátsó lámpáinak fényét. Az életemért kapaszkodtam.
Közben Vandával megbeszéltük, hogy talán kiöregedtünk már az ilyen mulatságokból, azért nem élvezzük. Nem tudom, én csak azt éreztem, hogy az egész arcom szilánkokra törve fog leesni a koponyámról, miután csontig átfagyott a bőröm.
Ugyanazon gondolkodtam, mint a repülőkön szoktam leszállás előtt: ha ezt túlélem, soha többé nem ülök fel ilyen szörnyetegre.



Aztán szerencsére hazaértünk Vandáékhoz, én pedig lehaltam a szánkóról. A szempillámon összegyűlt hó úgy megfagyott, hogy le sem tudtam szedni, ezért amíg le nem olvadt, kicsit nehezebb volt pislognom az extra súly miatt. De túléltem, és erre igazán büszke vagyok. Hogy mit élveztem ebben kisebb koromban, arról immár fogalmam sincs. Pedig őszintén mondom, egész úton ezen gondolkoztam. Mi a fenét élveztem én azon, hogy az életemért kapaszkodok egy autó után kötött szánkón? Régebben eszembe sem jutott volna, hogy összetörhetem magam, ha leesek, most meg végig ettől féltem. Azon felül, hogy komolyan azt gondoltam, hogy csontig fog fagyni a bőröm, ami utána darabokban törik majd le a koponyámról.
Nagyon remélem, hogy nem azért változott meg az ilyesfajta mókákhoz való hozzáállásom, mert megöregedtem. Biztosan nem. Legfeljebb felelősségteljesebben gondolkodok. Most egy ideig nem szeretnék szánkóra ülni. De azért jó volt ám.

Vivi meglepetésbulija

Többheti agyalás és szervezés után tegnap végre lezajlott Vivi szupertitkos meglepetésbulija. Mármint Vivinek meglepetés, amúgy egész sokan tudtak róla. Erről fog szólni a mai történet.



Ott kezdődött, hogy néhány hete Vivi legjobb barátnője, Oti felhívott, és közölte, hogy december 11-én estére ne szervezzek semmit, ott kell lennem Vivi buliján. Oké, ebbe könnyen belementem. Aztán megtudtam, hogy fontos feladatom is lesz. Elintézni, hogy Vivi hazajöjjön Budapestről az adott napon, de úgy, hogy ne is haza menjen, hanem velem találkozzon, és csak este fél 8 után mehet haza.
Kicsit féltem a feladattól, mivel soha nem vettem még részt ilyesmiben. De viszonylag hamar kitaláltam a történetet, hogy aztán a buli előtti héten Otival — Vivi szavaival élve — lehazudjuk neki a csillagokat az égről a siker érdekében.
A sztori úgy szólt, hogy megbízást kaptam a kecskeméti T-Mobile üzlettől, hogy csináljak olyasmi képet, mint tavaly, csak látsszon rajta a főtéren lévő karácsonyfa is, és akkor azt küldenék el az ügyfeleiknek karácsonyi üdvözlőlapként.
Vivi teljesen meg is ette a történetet, és olyan szépen belement mindenbe, annyira nem problémázott semmin, mint ha tudta volna, hogy együtt kell működnie, hogy jól sikerüljön a meglepetése.



A nagy nap délutánján el is mentem érte. Azzal nem számoltam csak, hogy esni fog az eső, így nem tudunk fotózni. Ez kicsit keresztül húzta a számításaimat, mivel ezzel a legjelentősebb időhúzó elfoglaltság kútba esett. Beültünk hát sütizni addig, hogy hátha eláll az eső, mire végzünk. A dolgok viszont még rosszabbra fordultak, mikor Vivi apukája (aki nem tudott a meglepi-buliról) felhívta Vivit, hogy ugorjunk be a Malomba elintézni valamit. Ez csak azért volt rossz, mert miután elintéztük, még volt egy óránk, viszont fura lett volna megint beülni valahova. Persze én próbálkoztam. Mondtam Vivinek, hogy úgy meginnék valahol egy kávét, mire ő kedvesen felajánlotta, hogy menjünk el hozzájuk, majd ő főz nekem. Totál kétségbe esve válaszoltam: jó... hát akkor menjünk. Amíg az autómhoz sétáltunk, zakatolni kezdett az agyam, hogy mivel húzzam még az időt.



Ahogy beültünk, egy kínai étteremről kezdtem érdeklődni, ami egy közeli utcában volt, de valamikor az elmúlt években eltűnt és azóta sem találom. Azért a fél belvárost megkerülve elvittem arra Vivit, hátha tudja, miről beszélek. De persze az étterem nem volt ott most sem. Mutatott viszont egy másikat a közelben. Aztán véletlenül elnéztem néhány kereszteződést, ahol rosszfelé mentünk, egyre távolodva Viviék házától. Akkor már kezdte kérdezgetni, hogy miért nem hazafelé megyünk. Kínomban kitaláltam még, hogy mesélt nekem egyszer egy jó fagyizóról, és megmutathatná, hogy az merre van. De a hangsúlyából, amivel mondta, hogy az most zárva van, éreztem, hogy kezdi nem érteni a helyzetet.
Végső kétségbe esésemben kitaláltam, hogy én most feltétlenül be akarok menni a Tescoba kaviárt venni, de csak ő tudja megmutatni, hogy melyik az a fajta, amelyik finom.



Vivi erre kifakadt, hogy ne szórakozzak már, majd megmutatja később, de most menjünk haza, mert meg akar nézni egy műsort a tévében, megcsinálja nekem a kávét, és majd utána tescozunk. Ekkor még fél órával az Otival megbeszélt érkezési időpontunk előtt jártunk. Teljesen ideges voltam, amit Vivi észre is vett. Elkezdtem vezetés közben sms-t írni Otinak. „Haza akar menni, úton vagyunk.” — ennyi állt az üzenetben, majd rögtön fel is hívtam, mint ha csak egy haveromat hívnám. Oti csak hallgatta, hogy mit mondok: Hú, elfelejtettem, hogy mennem kell hozzád, de épp Kecskeméten vagyok a Hullám Vendéglőnél, nemsoká indulok haza. Ebből Oti tudta, hogy közel járunk, és csak annyit mondott, hogy lassan jöjjek. Szép lassan haladtunk Viviék felé. Akkor már azon gondolkoztam, hogy ha nincsenek is kész teljesen, a meglepetés attól még meglepetés lesz. Viszont Vivi elkezdte kérdezgetni, hogy mi bajom van, mert nem látott még ilyennek. Bevallom, tényleg ritka hülyének éreztem magam, mivel egész hazafelé úton nem tudtam neki egy értelmes mondatot mondani. Csak hebegtem mindig valamit arról, hogy épp miért mentem rossz felé az adott kereszteződésben.



Vivi teljesen kétségbe volt esve, hogy ő idegesített fel valamivel, amivel ezt váltotta ki belőlem. De ebben a pillanatban megérkeztünk hozzájuk, kiszálltunk, és ő észrevette, hogy a pincéjükben világít a villany. A kispajtások elfelejtették lekapcsolni. Na, mindennek vége — gondoltam —, de Vivi elintézte annyival, hogy véletlen úgy maradt. Amikor aztán belépett az ajtón, meghallotta a halk zenét, meglátta a rengeteg lufit, és a háttérben a félhomályban őt köszöntő barátait, akik információim szerint az ország öt különböző pontjáról érkeztek a bulira.



Sajnos nem igazán tudtam részletesen odafigyelni a reakciókra, mert magam is meg voltam illetődve. Egyrészt Vivi barátait — Oti kivételével — most láttam először, eddig csak hallottam róluk nagyon sokat. Próbáltam beazonosítani őket az addig hallottak alapján, miközben mindenkivel bemutatkoztunk egymásnak. Vivi az elején nem is tudta, hogy én is be voltam avatva, de aztán elmeséltük neki a történetet. Közben Otival megállapítottuk, hogy mindkettőnknek remeg a keze az átélt izgalmak miatt. Most ez így nem tűnik túl komolynak, de én tényleg nagyon izgultam, hogy minden jól sikerüljön, és igazi meglepetés legyen az egész buli.
Az is lett, még számomra is. Mindenki kitett magáért, voltak finom sütik, szendvicsek, pogácsa, Áron pedig — mint az este zenei házigazdája — komplett dj pultot hozott magával és bakelitről tolta a talpalávalót.
Innentől kezdve garantált volt a jó hangulat, és csak hajnal körül ért véget a mulatozás, miután már mindenki kezdett kidőlni. A legtöbben ott is aludtunk Vivinél, úgyhogy tényleg csak ledőltünk, mikor már nem bírtuk tovább.
Reggel aztán — helyesebben szólva délután fél 3-kor — épp ébredeztem, mikor bejött hozzám Vivi felmérni a helyzetet. Elkezdtünk gondolkodni, hogy hol lehetnek a többiek. Lassan realizáltuk, hogy valószínűleg már hazament mindenki.



Mielőtt én is hazaindultam volna, Vivi még megkért, hogy fényképezzem le a „Boldog névnapot!” feliratot is a falon. Sikerült rávennem, hogy ő is álljon bele a képbe, de egy pléddel azért cenzúrázta magát, mert eléggé fáradtnak látszott.
Azért remélem, nem bánja, hogy meghívott, hogy igyak meg gyorsan egy kávét, mielőtt megyek, de csak másnap háromkor távoztam tőle, miután olyan tízen felforgattuk a fél házukat.
Éljenek a barátok!