Egy órával korábban még békésen szürcsöltük a forró csokit és a melange-ot a pizzériában, és gyerekkorunk legszebb karácsonyait idéztük fel. Vanda háttal ült az ablaknak, ezért nem vette észre, hogy közben mennyire elkezdett szakadni a hó. Én meg hallgattam, amit mesél, és nem volt időm felhívni a figyelmét erre a természeti jelenségre. Aztán egyszer mégiscsak megemlítettem neki.
— Vandus, nézz csak hátra!
— Úristen, de durva!
— El kéne menni szánkózni.
— Jóóóó!
És Vanda már hívta is telefonon anyukáját, hogy megvan-e még a szánkójuk. Megvolt.
Gyorsan hazaszaladtunk átöltözni valami szánkózáshoz alkalmasabb szerelésbe. Feró ideadta a síruháját, de a síszemüveget már túlzásnak tartotta. Én is. Egészen addig, amíg el nem indultunk. Igen erős hófúvás volt, ami a növekvő tempónál még jobban felerősödött. A hópelyhek iszonyatos mennyiségben csapódtak az arcomba, és csakhamar olyan hóréteg borította az orcámat, hogy akkor sem láttam, amikor ki mertem nyitni a szememet.
Pedig nem ártott figyelni, mert a göröngyös úton többször is majdnem felborultunk.
Aztán egyszer sikerült is leesnünk a szánkóról. Nem gond ez, hasonló helyzetben gyakran előfordul. A probléma az volt, hogy Vanda anyukája ezt nem vette észre, és tovább ment. Mi meg teljesen kétségbe estünk, hogy itt maradtunk a tajga közepén élelem és fedél nélkül. Szerencsére úgy két perc múlva minden jóra fordult, és tovább folytattuk utunkat a szánkón. Ekkor mondtam Vandának az első mondatban szereplő mondatot.
Közvetlenül ezután zöldalma ízt kezdtem érezni a számban, amit intenzív illat is kísért. Igen, kitalálták. Ablakmosó folyadék. A Skoda szélvédője mellett egy kicsi rám is került, de ez volt akkor a legkevesebb bajom. Ekkor már tényleg nem láttam semmit, csak a Superb pirosan pirító hátsó lámpáinak fényét. Az életemért kapaszkodtam.
Közben Vandával megbeszéltük, hogy talán kiöregedtünk már az ilyen mulatságokból, azért nem élvezzük. Nem tudom, én csak azt éreztem, hogy az egész arcom szilánkokra törve fog leesni a koponyámról, miután csontig átfagyott a bőröm.
Ugyanazon gondolkodtam, mint a repülőkön szoktam leszállás előtt: ha ezt túlélem, soha többé nem ülök fel ilyen szörnyetegre.
Aztán szerencsére hazaértünk Vandáékhoz, én pedig lehaltam a szánkóról. A szempillámon összegyűlt hó úgy megfagyott, hogy le sem tudtam szedni, ezért amíg le nem olvadt, kicsit nehezebb volt pislognom az extra súly miatt. De túléltem, és erre igazán büszke vagyok. Hogy mit élveztem ebben kisebb koromban, arról immár fogalmam sincs. Pedig őszintén mondom, egész úton ezen gondolkoztam. Mi a fenét élveztem én azon, hogy az életemért kapaszkodok egy autó után kötött szánkón? Régebben eszembe sem jutott volna, hogy összetörhetem magam, ha leesek, most meg végig ettől féltem. Azon felül, hogy komolyan azt gondoltam, hogy csontig fog fagyni a bőröm, ami utána darabokban törik majd le a koponyámról.
Nagyon remélem, hogy nem azért változott meg az ilyesfajta mókákhoz való hozzáállásom, mert megöregedtem. Biztosan nem. Legfeljebb felelősségteljesebben gondolkodok. Most egy ideig nem szeretnék szánkóra ülni. De azért jó volt ám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése