Ott kezdődött, hogy néhány hete Vivi legjobb barátnője, Oti felhívott, és közölte, hogy december 11-én estére ne szervezzek semmit, ott kell lennem Vivi buliján. Oké, ebbe könnyen belementem. Aztán megtudtam, hogy fontos feladatom is lesz. Elintézni, hogy Vivi hazajöjjön Budapestről az adott napon, de úgy, hogy ne is haza menjen, hanem velem találkozzon, és csak este fél 8 után mehet haza.
Kicsit féltem a feladattól, mivel soha nem vettem még részt ilyesmiben. De viszonylag hamar kitaláltam a történetet, hogy aztán a buli előtti héten Otival — Vivi szavaival élve — lehazudjuk neki a csillagokat az égről a siker érdekében.
A sztori úgy szólt, hogy megbízást kaptam a kecskeméti T-Mobile üzlettől, hogy csináljak olyasmi képet, mint tavaly, csak látsszon rajta a főtéren lévő karácsonyfa is, és akkor azt küldenék el az ügyfeleiknek karácsonyi üdvözlőlapként.
Vivi teljesen meg is ette a történetet, és olyan szépen belement mindenbe, annyira nem problémázott semmin, mint ha tudta volna, hogy együtt kell működnie, hogy jól sikerüljön a meglepetése.
A nagy nap délutánján el is mentem érte. Azzal nem számoltam csak, hogy esni fog az eső, így nem tudunk fotózni. Ez kicsit keresztül húzta a számításaimat, mivel ezzel a legjelentősebb időhúzó elfoglaltság kútba esett. Beültünk hát sütizni addig, hogy hátha eláll az eső, mire végzünk. A dolgok viszont még rosszabbra fordultak, mikor Vivi apukája (aki nem tudott a meglepi-buliról) felhívta Vivit, hogy ugorjunk be a Malomba elintézni valamit. Ez csak azért volt rossz, mert miután elintéztük, még volt egy óránk, viszont fura lett volna megint beülni valahova. Persze én próbálkoztam. Mondtam Vivinek, hogy úgy meginnék valahol egy kávét, mire ő kedvesen felajánlotta, hogy menjünk el hozzájuk, majd ő főz nekem. Totál kétségbe esve válaszoltam: jó... hát akkor menjünk. Amíg az autómhoz sétáltunk, zakatolni kezdett az agyam, hogy mivel húzzam még az időt.
Ahogy beültünk, egy kínai étteremről kezdtem érdeklődni, ami egy közeli utcában volt, de valamikor az elmúlt években eltűnt és azóta sem találom. Azért a fél belvárost megkerülve elvittem arra Vivit, hátha tudja, miről beszélek. De persze az étterem nem volt ott most sem. Mutatott viszont egy másikat a közelben. Aztán véletlenül elnéztem néhány kereszteződést, ahol rosszfelé mentünk, egyre távolodva Viviék házától. Akkor már kezdte kérdezgetni, hogy miért nem hazafelé megyünk. Kínomban kitaláltam még, hogy mesélt nekem egyszer egy jó fagyizóról, és megmutathatná, hogy az merre van. De a hangsúlyából, amivel mondta, hogy az most zárva van, éreztem, hogy kezdi nem érteni a helyzetet.
Végső kétségbe esésemben kitaláltam, hogy én most feltétlenül be akarok menni a Tescoba kaviárt venni, de csak ő tudja megmutatni, hogy melyik az a fajta, amelyik finom.
Vivi erre kifakadt, hogy ne szórakozzak már, majd megmutatja később, de most menjünk haza, mert meg akar nézni egy műsort a tévében, megcsinálja nekem a kávét, és majd utána tescozunk. Ekkor még fél órával az Otival megbeszélt érkezési időpontunk előtt jártunk. Teljesen ideges voltam, amit Vivi észre is vett. Elkezdtem vezetés közben sms-t írni Otinak. „Haza akar menni, úton vagyunk.” — ennyi állt az üzenetben, majd rögtön fel is hívtam, mint ha csak egy haveromat hívnám. Oti csak hallgatta, hogy mit mondok: Hú, elfelejtettem, hogy mennem kell hozzád, de épp Kecskeméten vagyok a Hullám Vendéglőnél, nemsoká indulok haza. Ebből Oti tudta, hogy közel járunk, és csak annyit mondott, hogy lassan jöjjek. Szép lassan haladtunk Viviék felé. Akkor már azon gondolkoztam, hogy ha nincsenek is kész teljesen, a meglepetés attól még meglepetés lesz. Viszont Vivi elkezdte kérdezgetni, hogy mi bajom van, mert nem látott még ilyennek. Bevallom, tényleg ritka hülyének éreztem magam, mivel egész hazafelé úton nem tudtam neki egy értelmes mondatot mondani. Csak hebegtem mindig valamit arról, hogy épp miért mentem rossz felé az adott kereszteződésben.
Vivi teljesen kétségbe volt esve, hogy ő idegesített fel valamivel, amivel ezt váltotta ki belőlem. De ebben a pillanatban megérkeztünk hozzájuk, kiszálltunk, és ő észrevette, hogy a pincéjükben világít a villany. A kispajtások elfelejtették lekapcsolni. Na, mindennek vége — gondoltam —, de Vivi elintézte annyival, hogy véletlen úgy maradt. Amikor aztán belépett az ajtón, meghallotta a halk zenét, meglátta a rengeteg lufit, és a háttérben a félhomályban őt köszöntő barátait, akik információim szerint az ország öt különböző pontjáról érkeztek a bulira.
Sajnos nem igazán tudtam részletesen odafigyelni a reakciókra, mert magam is meg voltam illetődve. Egyrészt Vivi barátait — Oti kivételével — most láttam először, eddig csak hallottam róluk nagyon sokat. Próbáltam beazonosítani őket az addig hallottak alapján, miközben mindenkivel bemutatkoztunk egymásnak. Vivi az elején nem is tudta, hogy én is be voltam avatva, de aztán elmeséltük neki a történetet. Közben Otival megállapítottuk, hogy mindkettőnknek remeg a keze az átélt izgalmak miatt. Most ez így nem tűnik túl komolynak, de én tényleg nagyon izgultam, hogy minden jól sikerüljön, és igazi meglepetés legyen az egész buli.
Az is lett, még számomra is. Mindenki kitett magáért, voltak finom sütik, szendvicsek, pogácsa, Áron pedig — mint az este zenei házigazdája — komplett dj pultot hozott magával és bakelitről tolta a talpalávalót.
Innentől kezdve garantált volt a jó hangulat, és csak hajnal körül ért véget a mulatozás, miután már mindenki kezdett kidőlni. A legtöbben ott is aludtunk Vivinél, úgyhogy tényleg csak ledőltünk, mikor már nem bírtuk tovább.
Reggel aztán — helyesebben szólva délután fél 3-kor — épp ébredeztem, mikor bejött hozzám Vivi felmérni a helyzetet. Elkezdtünk gondolkodni, hogy hol lehetnek a többiek. Lassan realizáltuk, hogy valószínűleg már hazament mindenki.
Mielőtt én is hazaindultam volna, Vivi még megkért, hogy fényképezzem le a „Boldog névnapot!” feliratot is a falon. Sikerült rávennem, hogy ő is álljon bele a képbe, de egy pléddel azért cenzúrázta magát, mert eléggé fáradtnak látszott.
Azért remélem, nem bánja, hogy meghívott, hogy igyak meg gyorsan egy kávét, mielőtt megyek, de csak másnap háromkor távoztam tőle, miután olyan tízen felforgattuk a fél házukat.
Éljenek a barátok!
1 megjegyzés:
És éljenek a meglepetésbulik! :)
Megjegyzés küldése