2010. december 20.

2010. december 11.

Arrested by the police

Elnézést kérek, ritkán szoktam angol címeket adni, de van, hogy ez elkerülhetetlen. Például akkor, ha sokkal jobban hangzik, mint ha magyarul írtam volna. Mert az, hogy elkapott a helyi seriff, elég hülyén hangzik.



Hogy milyen körülmények között készült ez a kép, azt mindenkinek a fantáziájára bízom. Úgy valószínűleg sokkal izgalmasabb lesz a történet, mint a valós tények ismeretében, amik egyébként teljesen jelentéktelenek, hiszen csak egy közúti ellenőrzés volt, ráadásul nem is én vezettem.
Viszont azt a mondatot mindenképpen szeretném megörökíteni itt, amit Peti barátom (a képen ő játssza az engem lefogó rendőr szerepét) mondott, miután megnézte ezt a fotót:
Csak azt tudnám, hogy Viktor miért mosolyog úgy, mint egy '20-as évekbeli viaszkosvászon baba...

Hogy miért? Mert én fényképeztem, és tudom, hogy a fényképeken mosolyogni kell.

2010. december 9.

Kecskemét este

Régóta terveztem már egy esti fotósorozatot Kecskemét főteréről, csak hol az időjárás nem volt megfelelő hozzá, hol pedig nekem nem volt elég időm a projekt kivitelezésére. Tegnap viszont egyébként is volt dolgom a hírös városban, és mivel az csak három percet vett igénybe, vittem a fényképezőgépemet is. Azt hiszem, megérte.



Végigballagtam a kivilágított főtéren, hogy megkeressem az első állomást, ahol nekiállok fotózni. Olyan helyet néztem, ahol nem vagyok útban senkinek, sőt, nem is nagyon vagyok észrevehető. Azt ugyanis utálom, mikor ilyenkor az emberek jobban figyelnek rám, mint a környezetükben bármi másra. Igazából az lenne a legjobb, ha láthatatlanná tudnék válni. A lehetőségekhez képest próbálok is mindig erre törekedni.
Az egyik bódé tulajdonosa például pont elkezdett összepakolni, amikor elindultam onnan és észrevett. Mondta a feleségének, hogy még megvárja, amíg lefotózom őket, aztán indulhatnak haza.
- Ó, köszönöm, de már készítettem önökről vagy tíz képet — vetettem közbe az úriembernek.
- Tényleg? — kérdezett vissza meglepetten. — Nem is vettem észre.
- Ez az egésznek a lényege. — válaszoltam, és indultam tovább.



Pár méterrel arrébb már teljesen kihalt volt a főtérnek ez a része. Csak egy család járt arra. Apuka, anyuka és egy kisfiú egy lábbal hajtható kis műanyag motorral. Mivel hosszú záridővel készült a kép, a szülők alig látszanak, a kisfiú viszont pont arra a 3-4 másodpercre állt meg mozdulatlanul (ráadásul nézzék, milyen testhelyzetben), amíg a fotó készült. Nem akartam elhinni, hogy ekkora mákom van. Így legalább egy kis élet került erre a képre is.



Bezzeg a lángosos környékén nem kellett emberekre vadászni. Itt csak arra koncentráltam, hogy a lángoskészítő is látsszon a vásárlók között.



Hiába a nagylátószög, a kép sajnos abszolút nem adja vissza, milyen érzés áthaladni ez alatt az óriási, világító pókháló alatt. Fantasztikus!



A karácsonyfa és a T-Mobile bolt együtt örök kedvenceim ezen a helyen. Mondjuk a telefonos bolt helyett egy kávézó jobban hozná a hangulatot, de akkor már száz méteren belül tíz fölé emelkedne a kávézók száma.



Van itt minden, mint karácsonykor. A látvánnyal csak az illatok kelhetnek versenyre. Forralt bor, lángos, és gofri illatát hozza váltakozva az enyhe esti szellő.



Mini-Kecskemét óriás csillagokkal. Ne tudják meg, mit össze nem szenvedtem a félhomályban a fókuszálással. Ráadásul egész végig nem voltam biztos benne, hogy jól sikerült-e az a 20-30 kép, amit itt készítettem.



Kezdtem már kicsit soknak érezni a karácsonyi hangulatot, ezért hátat fordítottam a fényáradatnak, és megnéztem, mi van még a közelben. Az Arany János utca vegyes fényei marha jól néznek ki eső után.



A kép jobb szélén lévő Vincent-ben adják a legfinomabb sütiket, amit eddig életemben ettem. A kedvenc helyem Kecskeméten.



Vurstli.



Sétálóutca.



Amikor megállták a fényképezőgépet a háromlábú állványon, egy autós sem mert 3 km/óra sebességnél gyorsabban haladni ebben a parkolóban. Talán azt hitték, hogy valami idióta itt kezd el traffipaxozni, hogy 10 km/h sebességnél a megengedett sebesség 100%-os túllépése miatt megbüntesse 150 ezerre... Nem, elnézést, én csak a fények miatt...

2010. december 1.

Az ónos eső áldozata

*** Vigyázat! Rossz minőségű képek! ***

Bár az ország egyéb részeiben már leesett az első hó, itt az Alföld közepén tartotta magát az időjárás — eddig. December elseje van, és — mint ha csak erre a napra várt volna — Tél Tábornok beköszönt hozzánk. Hóeséssel kezdődött, aztán ónos esővel folytatódott az attrakció.
Szeretem az ilyesmit. Még akkor is, amikor a munka végén fél centi vastag jégpáncélt találtam az autómon. Széttörtem a jeget a kilincsnél, aztán kinyitottam az ajtót. A letörő darabok jelentős része az utastérben landolt. A nagyját kipakoltam, hogy ne az autóban váltson halmazállapotot, aztán beindítottam a motort, hogy előbb-utóbb majd elkezdjen fűteni az ablakok jégtelenítése végett. Ekkor döbbentem rá, hogy erre a folyamatra egy jégkaparóval én is nagymértékben rásegíthetek. Rég volt már tél, elszoktam ettől, na.



Oké, hol a jégkaparó? Húha, az AX-ben tudom, hol volt, de azt tavaly télen eladtam. Lehet, hogy benne maradt? Mindegy, valami kell. És ilyenkor áldom az eszemet, hogy annyi szemetet tartok az autóban, „valamire majdcsak jó lesz” jeligével. Igaz, most nem szemetet találtam, hanem a kis műanyag Ferrari F1-es autót, ami a hátsó kalaptartó állandó vendége volt eddig. Idegesített már egyébként, mert minden kanyarban ide-oda gurult, és közben nyikorgott. Sokáig azt hittem, hogy az autónak van valami baja, amíg rá nem jöttem, honnan származik a hang. A kezem viszont a vezetőülésből nem ér annyira hátra, hogy el tudtam volna venni a kalaptartóról...
Most viszont jó hasznát vettem az olasz versenyautónak. Az első vezetőszárnya ugyanis kiválóan alkalmasnak bizonyult a jég eltávolítására. Csodálkoztam is, hogy milyen jól bírja, mert bizony erővel kellett törni vele a jeget. Megtisztítottam az első szélvédőt, az oldalablakokat, és épp kezdtem örülni, hogy mennyire jó kis jégkaparót találtam, amikor bekövetkezett a tragédia. Sejthető volt ugyan, mégis rosszul esett, amikor a hátsó ablak megtisztítása közben egy nagyobb jégbuckán letört az első vezetőszárny.



Leszakadt, de a jégkásás felületen megtapadt és szomorúan csúszott egyre lejjebb a fontos aerodinamikai elem. Egyből láttam, hogy teljesen élethű módon történt a baleset, és a szárny pont ott engedte el a karosszériát, ahol az életben is szokta akadállyal való találkozás esetén. Persze, nyilván a felfüggesztési pontnál, nincs ebben semmi rendkívüli.
Csak az vigasztal, hogy a Ferrari orra (bár drasztikusan kisebb felülettel) továbbra is remekül alkalmas jégkaparásra.

Mitől ónos az ónos eső?

Akit érdekel, hogy miért nevezzük ónosnak ezt a csapadékformát, alább elolvashatja a National Geographic idevonatkozó cikkét. Csak a helyesírási hibákat javítottam benne, mert azok — ilyen magazinhoz méltatlan módon — voltak benne gazdagon.
Télen gyakran előfordul, hogy a felső és alsó hideg légréteg közé nulla foknál magasabb hőmérsékletű légréteg szorul. Ilyenkor a felső rétegben keletkezett hó a középső rétegben esőcseppé olvad, majd az alsó fagyos légrétegben jégdaraként vagy ónos esőként érkezik a csapadék, attól függően, hogy a részecskéknek volt-e elég idejük jéggé fagyni.
Az ónos eső olyan víz, amely folyékony halmazállapotú és 0 Celsiusnál alacsonyabb hőmérsékletű (túlhűlt víz). Ahhoz, hogy a víz szilárd halmazállapotú legyen, nem elég a fagypont alatti hőmérséklet: hétköznapi esetben a hűlő víz „hibák” mentén, például szennyeződéseken, vagy az edény falánál, határfelületen kezd kristályosodni.
Az ónos eső a földet éréskor válik szilárd halmazállapotúvá, a halmazállapot-változást az ütközés indítja el, és igen gyorsan, robbanásszerűen lezajlik, megfigyelhető, hogy gyakran még el sem tud simulni a földön, minden csepp helyén kis dombocska keletkezik.
Az ónos vagy ólmos eső a magyar nyelv egyik sajátos kifejezése, amelyet már a legelső magyar nyelvű meteorológiai tankönyv (Berde Áron Kolozsvárott 1847-ben kiadott Légtüneménytana) is használ. A germán és a latin nyelvekben „fagyott”, „darás” vagy „túlhűtött esőnek” nevezik.
Az ón, illetve ónos szavunk ősi, finnugor eredetű, s egy 1138-ból származó írásos emlékben fordul elő először. Feltehetően az ősi onu, olnu szóból alakult át.
Az ólom újabb keletű szó, 1490-től szerepel oklevelekben, de a kettő jelentése csak a XIX. században különült el egymástól. Ettől kezdve jelöli az ólom az úgynevezett fekete ónt, az ón pedig az akkor még fehér ónnak nevezett fémet.
Az ónos és az ólmos jelzőt is régóta használjuk. Három olyan jelentésük van, amelyek indokolják az ónos/ólmos eső elnevezést. Egyrészt a szín, másrészt a tárgyak fémmel való befuttatása, harmadrészt e fémek nagy fajsúlya. Mindhárom jelentés jól tükröződik az ónos eső, ónos szitálás vagy az ónos idő kifejezésekben.

2010. november 22.

Utcarészletek Alingsåsból

Mostanában sajnos képtelen vagyok hosszabb, összeszedett írásokat összehozni, ezért úgy döntöttem, csak elkezdem behajigálni ide a képeket. Rendszerezni szerettem volna őket valamilyen módon, de ezekre most csak azt tudom mondani, hogy mindegyik utcarészlet, és mindegyik tipikusan svéd.



Kezdjük mindjárt ezzel. Érthetetlen módon Alingsås utcái tele vannak eldobált, gazdátlanná vált biciklikkel. Ez a példány ottlétünk teljes ideje alatt itt hevert árván, félig bedőlve a bokorba, ami egyébként egy kertes ház kerítéseként funkcionált. Látszólag annyi baja volt, hogy a hátsó kereke jelentősen elgörbült, a sárvédője pedig felcsavarodott. Ilyen drágán dolgoznának kint a kerékpárjavítók, hogy nem viszik el megcsináltatni, hanem inkább eldobják?



Az éjszakai képet készítettem előbb. Ha összehasonlítják a kettőt, látható, hogy az első keréken legalább 180 fokot forgattak. Nem pont úgy áll maga a bicikli sem. De nem vitték el. És még legalább öt másik ilyen biciklit láttunk a város különböző pontjain. Egyet használatba is akartunk venni, de sajnos mindkét kereke lapos volt, pumpát pedig nem tudtunk szerezni hirtelen.



Kívülről hagyományos templom, de belülről... megérne egy misét, illetve egy külön cikket. Tudom már, hogy ha legközelebb Alingsåsban járok, mit kell alaposabban dokumentálnom.



A 23 ezres kisváros központjában a legtöbb utca macskaköves, mert így hangulatosabb, mint ha aszfaltból lennének.



Vagy ez nem macskakő?



Kati és Zoli itt kivételesen nem tudták, hogy őket fotózom.



Aprópénzt mintázó csatornafedél. Jó poén.

2010. november 14.

Márk baba négy hónapos

Sőt, már négy hónapos is elmúlt, hiszen július 9-én született. Néhány nap pedig egy kisbaba életében igen sokat jelent. Annyira, hogy Timi már kétségbeesetten telefonált pár napja, hogy ejtsük meg gyorsan a fotózást, amiről hetek óta beszélgettünk, mert Márk baba kinövi az édes kis nyári ruháit. Bizony, akadt olyan, amelyiknek a nyakán már alig fért át a kis fejecskéje. De becsületére legyen mondva, hősiesen tűrte a megpróbáltatásokat, és még csak nem is nyöszörgött. Cserébe viszont másnap hajnalban kisírta anyukáját az ágyból, aztán ahogy Timi odaért hozzá, elhallgatott és visszaaludt. Biztosra veszem, hogy ez volt a bosszú az elmúlt este folyamán elszenvedett hatszori átöltöztetésért.










2010. november 12.

Nagykőrösi Kalendárium 2011

Célegyenesbe érkezett az egyik legkedvesebb munkám, a Nagykőrösi Kalendárium jövő évi számának előkészítése. A belső oldalak 99 százalékban készen vannak, a borítót pedig ma dobtam össze hozzá. A rá kerülő fotót néhány hete készítettem. Idén valami olyat szerettem volna, ami nem annyira sokat mutatott, emblematikus részlete a városnak, mint a református templom, de mégis tipikusan nagykőrösi, és az emberek szívéhez közel álló. Így esett a választás erre az utcarészletre.
Csak nagyon kevesen látták eddig, úgyhogy ez a kép most igazán exkluzív — érezzék magukat kitüntetett helyzetben.

Íme, a következő Nagykőrösi Kalendárium borítója:



A könyv decemberben kerül az üzletekbe. Nagykőrös jelene és múltja iránt érdeklődők ideális karácsonyi ajándéka lehet.

2010. november 6.

Őszi séta

Jó estét! Nagy nap ez a mai, ugyanis végre teljesült egy régi álmom: mától nagyobb képek lesznek a Vikiszaván. Nagy köszönet érte Bárdos Dávidnak, aki önként felajánlotta segítségét, és ma közös erővel össze is hoztuk. A módszer persze pofonegyszerű — a technikai részletekbe nem is mennék most bele —, és már jóval korábban meg lehetett volna oldani, de hiányzott a kezdő lökés. Így viszont, hogy Dávid segített, minden összeállt. Tulajdonképpen vagy két hete kísérletezünk már, ezért is nem töltöttem fel mostanában semmit, mert elhatároztam, hogy a következő poszt már nagy képekkel jelenik meg. Ez pedig szóljon most az ősz színeiről, ami szerintem minden fotósnak kedvelt témája még akkor is, ha vannak, akik nem vallják be.
Október utolsó napján, kábé 18 fokban sétáltam egyet a városban, és nem hagytam otthon a fényképezőgépet sem.



Sárgulásnak indult levelek Nagykőrösön, a Ceglédi úton október 31-én.



Nagykőrös, Piactér — 2010. október 31.



Nagykőrös, Ceglédi út — 2010. október 31.



Nagykőrös, Ceglédi út — 2010. október 31.



Nagykőrös, Ceglédi út — 2010. október 31.



És egy kép, ami nem pusztán a színekről szól, bár azért fotóztam le, mert a rozsda olyan érdekesen ette át magát a plakáton. Dr. Ványi Ambrus nem lett polgármester. Nem ismerem őt, de így, hogy nem néz a szemembe a plakátról, hanem valahova félre, a semmibe, nem is keltett bizalmat bennem. Erről nem csak ő tehet: döbbenetes hiba a plakát tervezőitől és a fotóstól is, amennyiben választási kampányra készítette a képet. Nem őszinte. Pedig nem őszinte emberekről is lehet őszintének tűnő képet készíteni — nem is kell messzire menni, hogy lássuk.
Na, abbahagyom, mert a végére teljesen elrontom az ősz hangulatát.

2010. október 17.

Egy pillanat története



Ez egy régebbi képem, a címe: Ahol jó enni... Egészen pontosan 2004 májusában készült Budapesten, a Nyugati téri McDonald's udvarán. Két budapesti barátom hívott fotózni, és közben elmentünk kajálni. Akkor még nem volt annyi eszem, hogy nem itt kéne enni, hanem mondjuk bárhol máshol, viszont akkor nem is készülhetett volna el ez a kép.
Az étterem udvara tele volt koldus madarakkal. Verebekkel meg galambokkal, akik kitartóan várakoztak, amíg valaki végre otthagyott az asztalon néhány krumplimorzsát, esetleg hamburgermaradékot. Elnézve ezt, megesett rajtuk a szívem — bár jól tudtam, hogy biztosan nem szenvednek hiányt élelemben —, elkezdtem nekik dobálni a sült krumplit. Egyre kisebb távolságokra dobáltam, hogy minél közelebb jöjjenek. Aztán amikor már elég közel kerültek, elővettem a fényképezőgépet. Kitaláltam a koncepciót: azt akarom elérni, hogy a tőlem 40 centire lévő krumplis dobozból vegye ki valamelyik madár a krumplit. Úgyhogy elkezdtem közvetlen a doboz elé dobálni a kaját, és tettem bele is, jól láthatóan, hogy tisztában legyenek vele, hogy ott is van még. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Vagy tíz percet várakoztam, még levegőt is alig mertem venni. A galamb pedig nem nagyon mert közelebb jönni. De mivel láttam rajta a szándékot, vártam. Már a közelebbi, de még nem a dobozban lévő krumplikat is csak úgy merte elvenni, hogy belecsippentett, és nem is vette a csőrébe, hanem csak hátrébb dobta, hogy ott aztán nyugodt körülmények között elfogyaszthassa. Aztán elfogyott, és már csak az maradt, ami a dobozban várta. Két percig nézett, és nem tudta eldönteni, hogy be merje-e dugni a fejét a dobozba, mert akkor ráadásul arra a kis időre még szem elől is téveszt engem, és megtámadhatom. El kellett döntenie, hogy kikapcsolja-e az ösztöneit, hogy megbízzon bennem egy szempillantásnyi időre. Mondom, mindezt 40 centire tőlem. Folyamatosan nézett, figyelte a mozdulataimat, amik amúgy nem nagyon voltak, mert csak vártam a pillanatot a géppel a kezemben. Két perc csak azzal telt, hogy egymásra hangolódjunk, és ki tudjuk találni, hogy mit fog csinálni a másik a következő másodpercben. Néztük egymást mozdulatlanul. Tudtam, hogy ha semmilyen külső körülmény nem szól közbe, 10 másodpercen belül ki fogja venni a krumplit. Ha nem veszi ki 10 másodpercen belül, akkor nem fogja merni, amíg itt vagyok. Nézett továbbra is. Aztán egy tizedmásodperc alatt kapta ki a dobozból a krumplit. Egy villanás volt az egész. Nekem pedig sikerült elkapnom a pillanatot, amire azóta is büszke vagyok. Nem azért, mert jó lett a kép, hanem hogy a várakozás meghozta a gyümölcsét, és minden pont úgy történt, ahogy vártam.
Ezért jó dolog várni valakire. Mert közben reménykedhetünk, hogy minden úgy történik majd, ahogy szeretnénk, még ha közben magunk sem reméljük. És ha úgy történik, attól a másodperctől kezdve egy kicsit szebb lesz a világ. Ezért jó várni. Semmi másért.

2010. október 15.

Be my Buddy

A világ egy nem is csekély része szerint a jövő maga a Facebook. Ezt tanítják is állítólag. És minél több ember hiszi ezt, annál inkább igazzá válik. A legtöbb olyan cég, amelyik komolyan veszi magát, és a fiatalabb, írástudó generáció a célcsoportja, jelen van a Facebookon, hogy ott is népszerűsítse magát; egyúttal jelezze: hé öreg, a farmerod (mobiltelefonod, autód, órád stb.) vagyok, legyünk barátok!
Ezért mostantól kísérleti jelleggel a Vikiszava is részese lesz ennek a hatalmas cirkusznak. Kérem, üdvözöljék és barátkozzanak vele! Ha látom az érdeklődés csíráját, akár exkluzív anyagok is felkerülhetnek oda. Vikiszava Fun Club a neve azon egyszerű oknál fogva, hogy Magyarországon jóval több a fun club, mint a fan club. Ez vicces, mert a rajongónak ugyan a fan felel meg, a fun viszont tényleg vicceset jelent. Azt hiszem, sok esetben jobb egy fun club, mint egy fan club. Ja, és a klub kizárólag c-vel...
Lájkolják!

2010. október 14.

Ilyen egy temető Svédországban

Ha már legutóbbi bejegyzésemben arról beszéltem, hogy vége a gyászos hangulatnak a blogon, akkor azok kedvéért, akik visszasírják a régit, most jöjjön egy kis temetkezés a világos háttéren.
A temető nem volt külön program számunkra, hiszen csak átvezetett rajta az utunk, viszont mindenképpen külön posztot érdemel.
Utólag belegondolva nem is tudom, hogy csak véletlenül tévedtünk be ide, vagy direkt, mert én csak mentem a többiekkel. Főleg utánuk, mert időről időre megálltam pár másodpercre fotózni, úgyhogy általában néhány méterről követtem őket.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy beértünk egy temetőbe. Nekem eddig szent meggyőződésem volt, hogy a nagykőrösi református temető az egyik legszebb a világon a maga kategóriájában. A nagy, öreg fák, és az a széles földút, ami kettészeli elég sajátos hangulatot adnak a régi temetőnek.
Most ezt kicsit átértékeltem.



Rögtön a bejárat után ez a kép fogadja az embert. Magyarországon azt hiszem, elképzelhetetlen, de egyébként nekem teljesen természetes, hogy a kapuban ott vannak a locsolók, gereblyék, meg a többi szerszám és kellék, amire szükség lehet, ha valaki kimegy rendbe tenni a szerettei sírját. Igen, az ott jobb alul pedig egy 220 voltos csatlakozó.



Kicsit odébb találtunk egy hátra akasztható Husqvarna levélfújót is, hogy a nehezebben elérhető helyekről ne gereblyével kelljen kikapirgálni a levelet. Bár lehet, hogy ezt a célszerszámot a négy munkás valamelyike használta, akik elektromos kisautókkal rohangáltak mindenfelé a temetőben, és takarítottak megállás nélkül.



Kis dísztó a temető közepén. Nagyon hangulatos, akárcsak az őszi színekben pompázó fák.



Íme az egyik temetőgondnok. Huszonéves lány egyébként, bár innen nem egyértelmű. Iskolapadban tudnám elképzelni, vagy valami banki ügyintézőként — akárhol, de nem itt. Ezzel a jó kis golfkocsival hordta a száraz leveleket.
El is képzeltük Zolival, hogy mi lenne, ha felvennének minket ide dolgozni. Első nap bemennénk valami irodába, ahol adnának láthatósági mellényt, egy új söprűt meg lapátot, valamint egy ilyen golfkocsi kulcsát. És annyit mondanának: vigyázzatok, mert a temetőben murvás utak vannak, ezek a kocsik meg hátsókerekesek...



Na, ez viszont már tényleg sok volt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kis körforgalom közepén lévő kertecske tele van cserepes virágokkal. De miért nem ültették el őket? Aztán egyszer csak arra jött egy idős néni, és teljes természetességgel elvett egyet, majd elindult vele egy távolabbi sírhoz. Akkor kezdtünk csak el nézni igazán, hogy hova kerültünk! Itt virágok vannak a temetőben, hogy mindenki vihessen belőle ahova szeretne? Úgy tűnik. Végül is teljesen mindegy, hogy az a virág itt van a kis kertben vagy valamelyik sírnál. Ugyanolyan szép marad.
Itt lettem biztos benne, hogy soha, de soha nem fogunk eljutni itt Magyarországon az életnek erre a szintjére.



Az az egy vigasztal, hogy Alingsåsban nincsenek Arany János sírversek.

2010. október 11.

Vége a gyásznak

Arra jutottam, hogy oké, hogy szeretem a fekete színt, de kezdett sok lenni belőle, ahogy elnézegettem a blogot. Főleg hosszabb szövegek voltak hajlamosak összefolyni a szemem előtt a fekete háttéren. Úgyhogy a mai napon komoly döntésre szántam el magam. Alapvetően nyúltam bele a Vikiszava színvilágába meg az eddigi kinézetébe. Az új még nincs teljesen kész, de alakítgatom majd, ahogy időm engedi. Főleg az új fejlécet kell megcsinálnom. Kérem, addig is viseljék el ezt az átmeneti változatot.
A dizájnváltozáshoz köze van a Svédországban beszívott levegőnek és az Audi A7-esnek is, melynek ízlés- és formavilága a legnagyobb hatást tette rám az utóbbi tíz évben. (Erről később írok is majd bővebben, ha lesz módom lefotózni a gyönyörűséget.) Az áttervezésnél — mint 14 éves korom óta mindig — most is „az előnyöket megtartani, a hátrányoktól elköszönni” jelszót tartottam szem előtt.
Az új kinézettel kapcsolatos véleményeket szívesen fogadok kommentek formájában.


Ilyen volt eddig

2010. október 10.

Lights in Alingsås



Íme, amit a legjobban vártam az egész svédországi utazásban. A Lights in Alingsås (Fények Alingsåsban) nevű rendezvénysorozat lényege: a kivilágított városrészek. Hopp, az előző bejegyzésben elfelejtettem mondani, hogy Alingsås (ejtsd: alingszósz) egy 35 ezres kisváros, de a lélekszámán kívül teljesen felesleges bármiben is összehasonlítani hasonló méretű magyar városokkal. És ezt nem rosszmájúságból vagy savanyú a szőlőségből mondom, hanem csupán mert így van. Egy egészen más világ. Mint ahogy Svédország maga is.
A svédek egyik szembetűnő tulajdonsága, hogy hétköznapjaik során is nagyra értékelik a megfelelő hangulatot, és ez az egész életterükre érvényes. Szóval a munkahelyüktől kezdve a lakásukig, és az azt összekötő útvonalon is mindenhol odafigyelnek az apró részletekre. Kis virágdíszek, hangulatvilágítások mindenhol, az üzletek ajtajában, a házak ablakaiban, az utcákon bárhol. A színek és anyagok harmóniájára is odafigyelnek, és ebben elég jók is. Függönyök nincsenek a házak ablakain, így szinte minden lakásba be lehet látni az utcáról is. Amit pedig lát az ember, ha benéz egy-egy ablakon, az eléggé hasonló ahhoz, mint amit egy Lakáskultúra magazin lapozgatása közben is láthat. Ezt most minden túlzás nélkül mondom. Nem azért, mert annyira bámészkodni akartunk, de kíváncsiságból mégiscsak megnéztük a házakat, és akkor már beláttunk a konyhákba, nappalikba is. Egy olyat sem láttam, ahol ne éltem volna szívesen. Sőt, a legtöbb olyan hangulatot árasztott, hogy úgy éreztem, ha életem végéig oda lennék bezárva, akkor sem lenne nagy bajom. Nagyjából olyan hangulat áradt minden lakásból, mint ami nálunk karácsonykor szokott lenni, amikor tényleg minden teljesen nyugodt és meghitt. De az a helyzet, hogy ezt ecsetelhetném még órákon keresztül, akkor is csak az érti meg teljesen, aki látta a szemével. Azért kezdtem mégis elmesélni mindezt, hogy nagyjából érzékeltessem, hogy a svédek (meg szerintem az összes észak-európai nép) máshogy értékeli a szépet, mint mi. Olyan, mint ha nekik létszükségletük lenne, hogy szép, de egyszerű és letisztult környezetben éljenek.
Minden bizonnyal ez az igényük hívta életre — ha jól tudom — nagyjából egy évtizede azt a hagyományt, hogy ősszel néhány héten keresztül megmutassák, mi az, amit ők hangulatnak neveznek.



A Lights in Alingsås nem úgy működik, hogy az egyes épületek lakói ötletszerűen kivilágítják a házukat. Néhány, a világ különböző részéről érkező művész — évről évre mások — tervezi meg a látványt, és áll elő érdekesebbnél érdekesebb, de minden esetben ízléses kompozíciókkal.
Itt kell elmondanom, hogy a mostani kreációk csalódást okoztak. A helyiek számára is. Legalábbis akivel beszéltünk, mindenkinek az volt az első kérdése, hogy legutóbb (négy éve) jobban tetszett, ugye?



Igen, tényleg jobban tetszett négy éve. Valahogy nagyobb szabású volt, és főleg látványosabb. Akkor még a városon átkanyargó patak is ki volt világítva sok helyen, ami mondjuk nyilván nem kevés pénzbe került. És pontosan a spórolással magyarázták elsősorban azt, hogy az idén szerényebb volt az egész. Lehet, hogy akkor inkább csak kétévente kéne megrendezni, de ne engedjenek a színvonalból, kérem!



Persze kevésnek ez sem mondható, mert így is lenyűgöző volt helyenként, de amikre a legjobban számítottam fotózás szempontjából — például a kivilágított vízesés — ezúttal nem volt benne a programban. Vagy csak nem jutottunk el mindenhova?



Azt kell mondanom, hogy ezek a képek nem adják át azt a szépséget, amilyen élőben volt. De azért így is egy fotós paradicsom ez a város ilyenkor. Még ha technikailag nem is egyszerű jó képet készíteni. Sokan például vakuval nyomták. Aki ért a témához, tudom, milyen arcot vág most...



Ez a színes fényekkel megfestett játszótér rendkívül látványos volt. A kisgyerekek meg voltak zavarodva érte. Egyébként csak nekem fura, hogy színesek az árnyékok is?



Szerintem ez a ház nem volt része a programnak, csak a lelkes lakók feldíszítették egy kicsit, raktak egy kis tüzet az udvarban, a gyerekek pedig kávét árultak a kertből egy koronáért. Az azt hiszem, harminc forint. Zolival persze egyből az jutott eszünkbe, hogy veszünk kávét, aztán fizetés után megkérdezzük a srácokat, hogy blokkot miért nem adtak, és hogy engedélyük van-e. Szóval komolyan mondom, én azt tartom az egyik legrosszabb dolognak ebben a világban, hogy ilyeneket nem lehet megcsinálni csak úgy, mert mindenhez kell a zengedély.



Egy családi ház diszkréten megvilágított bejárati ajtaja. Figyeljék meg a lépcső két oldalán elhelyezett virágokat. Na, ilyen majdnem minden ajtóban van, még a lakótelepeken is.



Baloldalon Kati és Zoli, a jobboldali templom lényege pedig nem a külső megvilágítás volt, hanem hogy belülről folyamatosan változó színű fénnyel voltak megvilágítva az ablakok. Lassan váltották egymást a színek, így lehetőségem volt a nekem legjobban tetsző állást megörökíteni.



Egy biciklis aluljáró a sok közül. Nekem szó szerint ez volt a mostani Lights in Alingsås fénypontja...



Az alagútban ugyanis folyamatosan változott a megvilágítás színe és mértéke is.



Alapvetően a kék és a piros dominált...



...de volt, amikor a piros fény teljesen eltűnt, és a helyére kék virágok rajzolódtak ki. Ez tényleg meseszép volt. Mindezt egy olyan alagútban, mint nálunk a Lyukashíd alatti biciklis alagút. Szerintem sok nagykőrösi sem ismeri. Mindegy is, az tele van szeméttel meg törött üveggel.



Csak egy átlagos utcarészlet.



Ez pedig a már említett kis patak. Most nem helyeztek el az alján színes reflektorokat, de azért nem hagyták sötétben most sem: fényfüzéreket húztak át felette. A környező fákat folyamatosan változó színű fénnyel világították meg alulról.



Itt látható a részletekre való odafigyelés. Belülről két különböző színű fénnyel világították meg eltérő szögekből az ablakot. A párkány elé pedig betették egy régi kerékpár makettjét, hogy az árnyéka rávetüljön a tejüveg ablakra.



Ez a ház pedig olyan volt messziről, mint egy óriás tetris. Az ablakokban a fény hol kialudt, hol felvillant, azt imitálva, mint ha mozognának a fények odabent. És persze mindig más színnel. Leírni nem lehet, lefotózni igen, de erről igazából egy videó lett volna igazán látványos.
Azt hiszem, legközelebb már egy olyan fényképezőgéppel kell ellátogatnom Alingsåsba, ami mozgóképet is tud rögzíteni...