Az utolsó esély

Volt egyszer egy zacskó savanyú tej...

Amikor kicsik voltunk, elég sok hülyeséget megcsináltunk Zolival. Bár amikor a zacskó savanyú tejen nagy sebességgel átmentem autóval, már nem lehettünk olyan kicsik, hiszen jogsink is volt. De sokan úgy tartják, hogy az ember nem is nő fel soha, maximum megtanul társaságban viselkedni.
Azt hittem, hogy ennek a tejes történetnek már nem lesz folytatása, de időközben a színre lépett egy új kispajtás. Peti (Zoli navigátora) pedig eléggé hasonlít ránk olyan szempontból, hogy ha valami hülyeség jut eszébe, nem nyugszik, amíg meg nem valósítja.
Zoli egy esős délután elmondhatta Petinek, hogy régebben rendkívül kíváncsi voltam, hogyan viselkedik egy zacskó tej, ha százzal átmegy rajta egy autó. Aztán kipróbáltuk. Peti amióta ezt megtudta, azóta rágja a fülemet, hogy ismételjük meg a kísérletet.



Így hosszas szervezés után kitűztük az időpontot, és hozzáláttunk a megvalósításhoz. Úgy hozta a szerencse, hogy sikerült szert tennünk két zacskó lejárt szavatosságú tejre is. Erkölcsi normáink ugyanis nem engednék meg, hogy emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszerekkel kísérletezzünk. Mikor kiválasztottuk a fotózásra alkalmas helyszínt, először tartottunk néhány próbát pipacsszirmokkal. Csak azért, hogy gyorsan belejöjjek, hogy mikor kell megnyomni a gombot, amikor pont az autó kereke alatt van a termék, meg hogy felmérjem, hogy pontosan hol kéne elhelyezkednem az autóhoz képest.
Nos, arra jutottam, hogy szemben kéne lennem az autóval, amennyire csak lehet. Vagyis az út szélén, úgy, hogy Peti kábé 1 méterre száguldjon el mellettem 1-2 másodperccel azután, hogy átment a célponton. Ez csak azért aggasztott, mert a tesztfotók elemzése során észrevettem, hogy Peti az akció pillanatától kezdve a visszapillantó tükröt nézte, hogy lásson valamit az eredményből. Megkértem, hogy ehelyett inkább az utat, és engem nézzen, nehogy elüssön. Főleg, hogy mivel én fotózok, egyszerűen nem tudok figyelni arra, hogy ő nekem jön-e. De így legalább félelemérzetem sem volt.



Három-négy pipacson áthajtás után jött az első tej. Azt hiszem, 1-2 századmásodperccel lemaradtam a legoptimálisabb pillanatról, az első kerék ugyanis éppen átment már a zacskón. De azért így is látványos lett.



Második alkalommal úgy próbáltam időzíteni, hogy a hátsó kerék menjen át épp a tejen. Ez sikerült. Nem azért mondom, de elég büszke vagyok magamra, hogy ennyire el tudom kapni a pillanatot ahhoz képest, hogy csak egy kis lcd kijelzőn követem az eseményeket. Egy ralifotós egyszer meg is dicsért, hogy egymás után 10 autót le tudtam fotózni ugyanabban a pozícióban egy ugratónál.



Jó lenne, ha gyorsabb sorozatot tudna a gépem. Így az áthajtás utáni következő képen már jelentős távolságra került az autó...



Miután elfogyott a tej, rájöttünk, hogy elég buták vagyunk, hiszen vízzel is ugyanolyan hatást lehet elérni. Csak az volt a kérdés, hogy hogyan csomagoljuk be.
Némi töprengés után jött valakitől az ötlet, hogy óvszerbe kéne tölteni azt az 5-10 liter vizet, amit ideális mennyiségnek tartottunk. Ez még sikerült is, de később két alkalommal is kudarcba fulladt a kísérlet, mert az óvszer nem bírta addig, amíg az autó odaért volna, hogy rámenjen.



Utána reklámszatyorba töltöttük a vizet, aminek viszont nehéz volt megkötni a száját, hogy benne is maradjon. De ez a kísérlet már eredményes volt, amit a két fentebbi kép igazol. A másodikon még látható is a háttérben a felrepülő szatyor.



És persze a legvégére született meg a legjobb ötlet: töltsük szemeteszsákba a vizet! Ez kellően nagy ahhoz, hogy elférjen benne egy kanna víz, és stabilan rögzíthető.



A hatás nem maradt el. Pechemre viszont addigra pont lebukott a Nap a fák mögött, és jelentősen romlottak a fényviszonyok. Ilyen nagy sebességű akcióképeknél viszont kellene a rövidebb záridő. Az utolsó kép ezért eléggé elmosódott, de abban az események utáni tanácskozáson mindannyian egyetértettünk, hogy fogunk még jobb képeket is készíteni a víz és az autó találkozásáról.



Szenzáció: Bebe debütál a Vikiszaván



Mialatt Peti elment vízért az újabb kísérletekhez, megérkezett Tomi és új barátnője, Bebe, aki azért (is) különleges, mert soha nem szerepelt még a Vikiszaván. Két vízfröcskölés közti szünetben viszont megragadtam az alkalmat, hogy készítsek róluk néhány közös képet.
Nagyon remélem, hogy 10, 20, 30, 40, 50, 60, 70 és kis optimizmussal talán 80 év múlva is büszkék lesznek majd első hivatalos* közös képeikre. :)



(*hivatalos az, amit én készítettem)

Eső

Oké, tegye fel a kezét az, aki az elmúlt napokban egyszer sem beszélt az időjárásról! Nahát, milyen érdekes, egy kezet sem látok... Senki nem bírja ki, hogy ne beszéljen róla. Bezzeg amikor olyan valószínűtlenül kék az ég, és fehér bárányfelhők úsznak rajta, akkor már nem említik meg az ismerőseiknek, hogy nézzék meg az eget, ugye? Miért? Pedig az égen mindig van valami látnivaló, csak az emberek legtöbbször találnak fontosabb dolgokat annál, hogy az eget bámulják.
Bár, ha jobban belegondolok, a szép időjárást is meg szokták említeni. Persze ha 40 fok van, és mindenki meg akar már gyulladni, akkor azért arról is többen beszélnek.



Az a baj, hogy ritkán tudjuk értékelni a jót. Például ha süt a nap és 25 fok van. De talán majd most... ha végre eláll egyszer az eső, mindenki fellélegzik, és örülni tud majd annak is, ha nem esik.
Pedig az eső is egy klassz dolog ám. Oké, a miskolciaknak erről nyilván más a véleményük, de amíg normál mennyiségű csapadék esik, én még szeretem is. Fenntartásokkal persze, de azért szeretem. Egyrészt, mert lemossa az autómat. Másrészt, mert imádok esőben vezetni és belemenni a tócsákba. Harmadrészt szeretem az eső illatát, a hangját, és nagyon szeretek úgy elaludni, hogy odakint szakad.



Egy a lényeg: próbálják meglátni a jót ebben az időjárási helyzetben is. Nem egy tipikus kora-nyári idő, de a víz az életünk elengedhetetlen része. Még ha mostanában el is engednénk egy kicsit.

Milán és a kávédaráló

Milán valamelyik nap megkért, hogy készítsek pár fotót az egyik fényképezőgépéről, amit el akar adni. És miközben csináltuk a képeket erről az ősrégi fényképezőgépről, rájöttem, hogy egy bizonyos embercsoport — amibe én is beletartozok — jelentősen alábecsüli a régi technikát.
Oké, azt tudjuk, hogy vannak olyan fotósok, akik szerint a digitális technika a Sátán műve, és digitális géppel fotózni egy majom is tud. És egyáltalán, a digitális technika a Photoshop nevű szörnnyel karöltve nem más, mint a klasszikus értelemben vett fényképezés maximális mértékű sárba tiprása és megcsúfolása. Egy vicc. Egy rossz álom. Szóval tudjuk, hogy létezik ez az ortodox analóg-vallás, ami nyilvánvalóan ostobaság. De mivel ennek a szűk rétegnek elég nagy hangja van fotós berkekben, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az analóg technikát használók olyan emberek, akik mobiltelefont is azért nem használnak, mert félnek tőle, és nem hajlandóak megtanulni a kezelését. Vagyis reménytelenül elveszettek.



Persze ezt gondolni legalább akkora ostobaság, mint azt mondani, hogy sajtból van a Hold. Még ha a digitális fotósok szeretnék is, ha így lenne.
Annyi az egész, hogy az analóg technika más. Olyan, mint a Formula 1 és a rali. Mindkettőben autóversenyzők haladnak nagy sebességű versenyautókkal, de amúgy összehasonlítani sincs értelme őket. Mindkettőnek megvan a maga rajongótábora és a maga fílingje. A fílingre nem találok megfelelő szinonimát, szóval ezért elnézést kérek.
Tudom, hogy Milánnak ez a kávédarálója sokkal jobb képeket készít, mint az én „a világ első élőképet mutató cmos-szenzoros, felülről kihajtható és elforgatható lcd-s” Sonym, amit annyira imádok. Más technika, de mivel én nem értek a fényképezőgépekhez, nem is mennék bele ennek taglalásába, mert hamar átverném saját magam is.



Életfelfogás kérdése, hogy ki melyiket szereti. Én szeretek egy-egy fotózás során három-négyszáz képet készíteni, Milán meg szereti otthon előhívni azt a 8-10 képet, amit nagy műgonddal beállítva lő el. Igen, amit ő csinál, az a művészet. A digitális technikát, amivel én foglalkozom meg nevezhetjük sorozatgyártásnak is.
A Herendi porcelánok sem azért értékesek, mert olyan precízen egyforma mind, hanem azért, mert emberek készítik őket a saját kezükkel. Van, akit ez nem érdekel, viszont aki érzi ennek a varázsát, az tudja, mit jelent egy teljesen analóg technikával készült kép.
Hú, tudja még valaki követni, hogy miről beszélek? Mert én elveszítettem a fonalat. Bevallom őszintén, hogy tulajdonképpen csak azért kezdtem el írni, hogy legyen szöveg is a képek mellett. Hát... most már van.