Milán valamelyik nap megkért, hogy készítsek pár fotót az egyik fényképezőgépéről, amit el akar adni. És miközben csináltuk a képeket erről az ősrégi fényképezőgépről, rájöttem, hogy egy bizonyos embercsoport — amibe én is beletartozok — jelentősen alábecsüli a régi technikát.
Oké, azt tudjuk, hogy vannak olyan fotósok, akik szerint a digitális technika a Sátán műve, és digitális géppel fotózni egy majom is tud. És egyáltalán, a digitális technika a Photoshop nevű szörnnyel karöltve nem más, mint a klasszikus értelemben vett fényképezés maximális mértékű sárba tiprása és megcsúfolása. Egy vicc. Egy rossz álom. Szóval tudjuk, hogy létezik ez az ortodox analóg-vallás, ami nyilvánvalóan ostobaság. De mivel ennek a szűk rétegnek elég nagy hangja van fotós berkekben, hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az analóg technikát használók olyan emberek, akik mobiltelefont is azért nem használnak, mert félnek tőle, és nem hajlandóak megtanulni a kezelését. Vagyis reménytelenül elveszettek.
Persze ezt gondolni legalább akkora ostobaság, mint azt mondani, hogy sajtból van a Hold. Még ha a digitális fotósok szeretnék is, ha így lenne.
Annyi az egész, hogy az analóg technika más. Olyan, mint a Formula 1 és a rali. Mindkettőben autóversenyzők haladnak nagy sebességű versenyautókkal, de amúgy összehasonlítani sincs értelme őket. Mindkettőnek megvan a maga rajongótábora és a maga fílingje. A fílingre nem találok megfelelő szinonimát, szóval ezért elnézést kérek.
Tudom, hogy Milánnak ez a kávédarálója sokkal jobb képeket készít, mint az én „a világ első élőképet mutató cmos-szenzoros, felülről kihajtható és elforgatható lcd-s” Sonym, amit annyira imádok. Más technika, de mivel én nem értek a fényképezőgépekhez, nem is mennék bele ennek taglalásába, mert hamar átverném saját magam is.
Életfelfogás kérdése, hogy ki melyiket szereti. Én szeretek egy-egy fotózás során három-négyszáz képet készíteni, Milán meg szereti otthon előhívni azt a 8-10 képet, amit nagy műgonddal beállítva lő el. Igen, amit ő csinál, az a művészet. A digitális technikát, amivel én foglalkozom meg nevezhetjük sorozatgyártásnak is.
A Herendi porcelánok sem azért értékesek, mert olyan precízen egyforma mind, hanem azért, mert emberek készítik őket a saját kezükkel. Van, akit ez nem érdekel, viszont aki érzi ennek a varázsát, az tudja, mit jelent egy teljesen analóg technikával készült kép.
Hú, tudja még valaki követni, hogy miről beszélek? Mert én elveszítettem a fonalat. Bevallom őszintén, hogy tulajdonképpen csak azért kezdtem el írni, hogy legyen szöveg is a képek mellett. Hát... most már van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése