Sarki fények

Nekem vannak a legjobb barátaim!

Kedves Kispajtások!
Ezúton is szeretném megköszönni, hogy míg a mai napon mindenki a felhőkkel és a szomorkás időjárással volt elfoglalva, nekem végig sütött a Nap, de még este is, amikor másoknak már sötét volt. Nézzétek el kérlek, ha már az első mondat értelmének megfejtésén töprengnetek kell, de van már a hasamban pár pohár pezsgő a hot-dogok, csirkemell-csíkos tejszínes tészta, torta, tiramisu mellett. Lehet, hogy össze fognak keveredni a gondolatok, ráadásul meg is vagyok hatódva rendesen.
Amikor az embernek két bulit is szerveznek, ráadásul ugyanarra az időpontra, nem kételkedhet, hogy jól választott barátokat. Igaz, ez kicsit megnehezítette a dolgotokat, mert mivel sajnos nem tudok két helyen lenni egyszerre, a két fél 6-os időpontból valakinek engednie kellett. De megoldottátok ezt is. A legrégebbi barátaim érkeztek előbb (Ani, Kati, Zoli, Krisztián), virslikkel, hot-dog kiflikkel meg persze pezsgőkkel felszerelkezve. Gyorsan koccintottunk, ettünk pár falatot, mert fél óra múlva már Vanda hívott, és aggódva megkérdezte, hogy ráérek-e akkor. Miután igent mondtam, közölte is, hogy akkor szaladjak, mert itt vár a házunk előtt. Jött értem autóval, aztán elmentünk a pizzériába, ahová belépve egyből vakuvillanásra lettem figyelmes, de nem láttam, honnan jött. Aztán megláttam Timit, Barbit és Vilit is, akik már ott vártak pezsgővel. Nem számítottam rájuk, úgyhogy már ekkor meghatódtam. Hát még a végén, mikor a pincér lány (Adél, mert őt is meg kell említeni név szerint a kedvessége miatt) kihozott egy tortát, 29 szál gyertyával. Lehet, hogy csak rossz a memóriám már ebben a korban, de nem emlékszem, hogy nekem lett volna valaha ilyen igazi, sokgyertyás tortám, amit tényleg kihívás elfújni...
Miután kivégeztük a tortát is, hazavittek, ahol a hozzánk érkezett vendégek vártak vissza.
Annyi mindent tudnék még írni, hogy milyen jó érzés volt átélni ezt a napot, meg a tegnapit is… meg tulajdonképpen az összeset, amikor Veletek lehetek.
Barátaim, igazán köszönöm!
És köszönöm mindenkinek, akinek ma eszébe jutottam, és megköszöntött!

Boldog új F1-es szezont!

Élményeim a fitneszcentrumban

Jaj, én nem merek bemenni, ki fognak nézni innen minket! — mondta Gabi félig nevetve, félig komolyan aggódva, amikor leparkoltunk a kecskeméti FormaZóna parkolójában. Kívülről az emeleti panorámaablakokon keresztül láttuk, hogy odabent mennyien fáradoznak azon, hogy tökéletesebbre dolgozzák izomcsoportjaikat. Aggasztó látvány volt, tényleg. De az a helyzet, hogy Gabi vett rá, hogy jöjjek el vele squasholni. Magamtól tényleg nem léptem volna be egy ilyen helyre. Most meg ő jobban ódzkodik, mint én?
Mindketten azt gondoltuk ugyanis, hogy bent csupa izomagyú, pitbullfejű ember fog ránk vicsorogni, amiért elszívjuk előlük az izomépítéshez szükséges oxigént. Az nem is érdekelt, hogy engem valószínűleg a legmélyebb szinten le fognak nézni, amiért láthatóan nem sok időt töltöttem még hasonló intézményben.
De összeszedtük a bátorságunkat és beléptünk. A recepción ért az első meglepetés. A recepciós lány mosolygott, és maximálisan segítőkész volt, amikor tudtára adtuk, hogy először vagyunk itt. Már nem is éreztük olyan elveszettnek magunkat.
Bent egy srác vett pártfogásba minket. Megmutatta, merre vannak az öltözők, mi hogy megy itt, és bíztatott, hogy szóljunk neki, ha bármire szükségünk lenne. Mindezt olyan természetes stílusban, mint ha tíz éve barátok lennénk.
Átöltöztem, és hülyébben éreztem magam, mint előtte. Volt még fél óránk 8-ig, amikortól miénk volt a squashpálya. Mivel addig ingyenesen használhattuk a konditerem részt, nekiálltunk sorban kipróbálni mindent. Már amiről nagyjából sejtettük, hogy melyik irányból is kéne megközelíteni. Mert bizony a fél géppark működésének titka még a magyarázó ábrákkal együtt sem volt teljesen tiszta nekem. Eleve az volt az első benyomásom, akármelyikre is néztem, hogy vagy fogorvosi szék, vagy olyan, ami bármilyen vizsgálatra való, de minden esetre azt a célt szolgálja, hogy kárt tegyenek rajta az emberben. Szóval nem azt súgták nekem, hogy gyere, próbálj ki. Amin pedig nem volt ülés, azt inkább néztem volna valami modern, indusztriális stílusú szobornak. Bevallom, kondigépeket még nem tanulmányoztam közelebbről. Eddig.
Gabit jobban hajtotta a kalandvágy. Először is odament egy olyan géphez, amiről egy biciklikormány-szerű lógott le fentről, azt kellett lefelé húzogatni és így súlyokat emelni. Megpróbálta lehúzni, de amikor már harmadszorra emelkedett a levegőbe, mert magát húzta fel, feladta. Kipróbáltam én is, ő pedig csodálkozott, hogy nekem miért sikerült. „Azért Gabi, mert kábé 20 kilóval több a rajta lévő súly, mint te. Vagyis akármilyen erős vagy, a teljes testtömeged sem elég ahhoz, hogy megmozdítsd.” Így kezdtük az ismerkedést fizikai teljesítőképességünk határaival...
Amelyik gépnél legalább 80 százalékban biztosak voltunk benne, hogy nem fordítva fogunk felülni rá - ezzel közröhej tárgyává tenni magunkat -, azt kipróbáltuk egy-két perc erejéig. Bemelegítésnek pont jó volt. Egyébként pedig fokozatosan rájöttünk, hogy az ott lévő emberek - akár személyzet, akár vendégek - olyan jó fejek, hogy bárki készséggel segített, ha valamit nem értettünk. Nesze neked, előítélet!
Elérkezett az idő, amikor birtokba vehettük a squash pályát. Erről a sportról annyit tudtam, hogy fal és labda. Valamint ezek kombinációja. A biztonság kedvéért előtte otthon Youtube-on megnéztem, hogy is zajlik ez a játék pontosan. Első meglepetésként rájöttem, hogy ütővel játsszák, mint a teniszben... Aztán elkezdték magyarázni a szabályokat, én pedig kikapcsoltam a videót. Túl sok volt ez így egyszerre, majd élőben kiderül, hogy is van ez.
Szerencsére Gabi sem annyira profi, hogy a szabályok szerint vágyott volna játszani, úgyhogy nekiálltunk gyakorolni. Igazán bénák voltunk. De a lelkesedés azért meghozta az eredményét, néhányszor sikerült rendes játékra emlékeztető mozdulatokat is végrehajtani. Ennek ellenére egyszer csak bejött a terembe egy úriember, és megkérdezte, hogy milyen labdával játszunk, mert úgy látja, kihívást okoz nekünk. Odaadtuk neki, mire megvilágosodott: elárulta, hogy mi a legprofibb versenylabdával játszunk, amivel a gyakorlottabb játékosoknak is meggyűlik a baja. Aztán szó nélkül adott nekünk egy kezdő labdát, amivel tényleg sokkal könnyebb volt a játék. Ez nagyobbat pattant, nem kellett teljes erőből játszani, hogy fel tudjunk venni egy ritmust.
Az egy óra viszonylag hamar eltelt, átadtuk a pályát az utánunk következőknek. Épp kezdtem fellélegezni, amikor Gabi mondta, hogy fussunk még egy kicsit a futópadon. Először azt hittem, viccel, de tényleg komolyan gondolta. Viszont a futópadon már én is rájöttem, hogy furcsa módon bírom még, ráadásul jól is esik. Aztán jó fél órát hajtottuk a legkülönfélébb gépeket. Közben kicsit megzavarta az agyamat, hogy az emeleti edzőteremből remek kilátás nyílt a közelben lévő McDonald’s-ra, és eszembe jutott az az abszurd ötlet is, hogy utána meg kéne enni ott valamit. Gabi azt mondta, hogy csak akkor, ha salátát eszek és narancslevet iszok. Salátából viszont jobbat adnak máshol, ezért inkább ejtettem az ötletet.
Csak attól féltem, hogy másnap nem fogok tudni lábra állni. De mivel ezt már másnap írom, kijelenthetem, hogy mégis. Izomlázam sincs (bár lehet, hogy a sokktól még ideje sem volt kialakulni), csak a hátamat érzem egy kicsit, de Gabi megnyugtatott, hogy ő is így van ezzel.
És tudják mit? Menni akarok még. Soha nem gondoltam volna...

A motorsport kicsiben is motorsport

Khm... jó napot! Most próbálok úgy csinálni, mint ha mindvégig itt lettem volna, csak nem vettek észre. De ezt nyilván kevesen szopják be. Nem is baj. Lassan egy hónapja nem írtam semmit, ráadásul az előző poszt is... milyen volt már? Nem végzek rendes munkát. Ilyenkor persze az olvasók elkezdenek kérdezgetni a lehetséges okokról. Például, hogy igaz-e, hogy csődbe ment a Vikiszava, vagy hogy tényleg külföldre költöztem-e, ráadásul olyan területre, ahol csak francia nyelvű Windows van. Nem, egyik sem. Egyszerűen csak kipróbáltam, hogy milyen nem írni ide. Fura. Úgyhogy most folytatom.
Nos, akkor beszélgessünk az időjárásról. Arról mindig lehet. Mit szólnak, hogy itt a tavasz? 5 fok van és esik az eső. De ez már tavaszi hideg, nem téli enyhe idő. És ez nagy különbség. Ráadásul most már minden nap egy kicsivel jobb lesz. Egészen addig, amíg arról fog panaszkodni mindenki, hogy milyen rohadt meleg van.
Hanem képzeljék el, mi történt velem a minap. Egyik este eljöttek a kispajtások, és szokás szerint megünnepeltük, hogy megértük a hétvégét. Sőt, Tamás és Zoltán nap is volt, úgyhogy szépen összegyűlt a csapat. Itt volt Slugi barátom is, aki minden alkalommal tud valami meglepetést okozni. Nem tudom, emlékeznek-e, de neki van a versenygokartja, amit már kétszer is kipróbálhattam, és ami mindkétszer életre szóló élmény volt. Most meg teljesen véletlenül megtudtam, hogy van neki a gokarton kívül más olyan tárgya is, amiért már érdekbarátságot is érdemes fenntartani vele. Méghozzá egy 1:5 méretű, benzinmotoros távirányítós autója! Sőt, azt hiszem, nem is ez az egy van neki, de egyelőre a DTM-es Mergáját láttam. Szóval ott este véletlenül megtudtam ezt, és egyből elkezdtem faggatni. Mondta, hogy másnap délelőtt kimennek majd vele a szennyvíztelep felé vezető útra autózni. Úgyhogy másnap én is ott voltam a helyszínen. Az egyébként egy igazi, szép tavaszi hétvége volt, nem olyan, mint a mostani.



Íme, Slugi kisautója. Sajnos semmilyen adatot nem tudok közölni róla, csak annyit, hogy a tömegéhez képest olyan erős, mint ha egy átlagos utcai autó 1000-2000 lóerős lenne.



Ez aztán megmagyarázza, hogy miért kaparja ki maga alól a betont bármilyen apróbb gázadásra. Nézzék csak ezt a képet, hogy pörög a hátsó kereke. Annyit fűznék még hozzá, hogy a képet 1/800-ad másodperces expozíciós idővel készítettem. Akinek ez mond valamit, máris érzi a lényeget.



KITT, kapd el a biciklis nénit! — Slugi két haverja is ilyen buggyval érkezett. Ezek annyiból jobbak, hogy terepen sem jönnek zavarba. Főleg a megfelelő gumikkal.



Hőmérséklet mérés pihenőidőben. Elég hot.



Miután a srácok megunták az aszfaltot, átmentünk a szomszédos füves területre, amit ők csak repülőtérként emlegettek. Kicsit meglepődtem, mert eddig nem is tudtam, hogy Nagykőrösön van repülőtér, de aztán csakhamar megértettem, miért mondták ezt. A repülőmodellezők kedvelt helyére érkeztünk ugyanis. A modell repülők még érdekesebb, mint a kisautók, többek között azért, mert a levegőben közlekednek, és ha a vezetőjük ügyetlen, sokkal nagyobb az anyagi kár.



Soha nem láttam még, hogyan zajlik egy felszállás ilyenekkel. Hát így.
De volt olyan is, amelyik nagyobb volt és a földről szállt fel, mint a rendes repülők.



Fogalmam sincs, mennyi gyakorlatot igényel repülni ezekkel, de jó szívvel nem merném kölcsönkérni senkiét, az biztos.



A kis buggyk pedig itt is meglepetést okoztak nekem. Az oké, hogy ha elment egy igazi autó az úton, azt pillanatok alatt utolérték meg legyorsulták (60-80 körül simán tudnak menni), de hogy itt a füves talajon mit csináltak, az elképesztő. Ha van az embernek ideje, egy egész rétet le lehetne kaszálni velük.



Alig tudtam rendesen fotózni, mert olyan fürgén mozogtak, hogy egyszerűen képtelenség volt közelről követni őket.



Itt is csak a kitépett fűszálak jelzik az útvonalat, én meg csak a szerencsében bízhattam, hogy némelyik képen a kisautók is rajta lesznek.



Jó szórakozás, az biztos...



...de amikor 50 méterre tőled, kanyarodás közben felborul a kisautó, az bosszantó tud lenni. Ilyenkor lehet odaballagni hozzá, és talpra állítani.



Az összeszedett fűtől rendszeresen meg kell szabadítani a kicsikéket. Titokban azt vártam, hogy a forró motortól majd felgyullad a száraz fű valamelyikben, és izgalmas pillanatokat is meg tudok örökíteni, de nem így történt.



Íme, a fű kiszedésének módja.
Ha lenne feleslegesen elkölthető 100 ezer forintom, az lenne az első, hogy vennék egy ilyet. Onnantól kezdve dolgozni is gyalog járnék, de a közelemben a közúton mindig hallatszana egy aprócska négykerekű motorjának a hangja. Legalább 10 ezres percenkénti fordulaton.