Ha a kenyeres kép tetszett, akkor gondolom ez még jobban fog. A minap beszerzett piros papírok közül egyet feláldoztam a képért, mert a vízcseppek rendesen eláztatták, és hullámossá vált. Vagyis háttérnek soha többé nem lesz jó, de azt hiszem, megérte. A kép egyébként teljesen természetes körülmények között készült, az ablakokon bejövő fény világított. Eredetileg Dórinak csináltam, mert tegnap mesélte, hogy mennyire szereti a paradicsomot. Szóval csak ő használhatná legálisan, de hátha nem haragszik meg, ha közzéteszem itt is. Tudom, hogy sokan odalesznek érte, ezért 1280×1024 pixel méretben tettem fel, mert a Vikiszava olvasóinak 36,09%-a ezt a felbontást használja monitorán. 51,81% használ 1024×768-as felbontást, arra a méretre szintén megfelel jelentősebb minőségromlás nélkül. Ha valakinek más képarányú a monitora, és így nem jó neki, de szeretné használni a háttérképet, dobjon nekem egy mailt a palasti.viktor[kukac]gmail.com címre a kívánt felbontás megadásával, és elküldöm. Végül azt tanácsolom, hogy fogyasszák a paradicsomot, mert nagyon egészséges. Van benne vagy tizenháromféle vitamin.
Ma teljesen váratlanul bejött hozzánk a nyomdába egy kecskeméti ügyfelünk, egy láda friss pékáruval, hogy le kéne azokat fotózni. Kicsit meglepődtem, mert azt is csak úgy kérdezte meg, hogy van-e fényképezőgépe valakinek, szóval nem is lehetett biztos benne, hogy meg tudjuk oldani. Másrészt meg ma borult idő volt, és én mindig természetes fénynél szoktam fotózni (más megoldás híján). A borult idő pedig nem kedvezett a témának, amihez meleg fények kellenek. De úgy voltam vele, hogy valahogy majd megoldom. Elkezdtem körbenézni a nyomdában, hogy olyan papírt találjak alapnak, amire rátehetjük a kenyereket meg a kifliket. Keresés közben aztán hihetetlen felfedezést tettem. Egy raklapnyi papír tetején volt egy kis csomag, benne jónéhány piros színű kartonnal. Teljesen ledöbbentem, mert eleve piros hátteret szántam az egésznek. És ugye, ha eredetileg piros háttérrel fotózom, jobb, mint ha utólag csinálnám meg. Sőt, a piros papír annyira megtetszett, hogy gyorsan vettem is belőle 10 ívet, hogy háttérenek tudjam használni egyéb fotózások során is. A kollégákkal szépen beállítottuk a friss pékárut, de közben alig bírtuk ki, hogy ne együnk belőlük. Végül sikerült türtőztetnünk magunkat, úgyhogy kezdődhetett a fotózás. Bevallom, ezúttal bevetettem a vakut is a biztos eredmény érdekében. Mégpedig úgy, hogy a vakut a plafon felé fordítottam, és egy piros borítójú könyvet helyeztem fölé, hogy a fény arról visszaverődve extrém meleg színekkel ajándékozza meg a témát. Aztán jött egy jó fél óra Photoshop. Ha megfigyelik például a kép bal szélén a felső kenyér mögül kilógó kiflit, észrevehetik, hogy az ugyanaz, mint ami a jobb alsó sarokban van. Nem erőltettem meg magam, hogy megváltoztassam a kinézetét, ugyanis az energiám arra ment rá, hogy úgy állítgassam rajta a fényeket, mint ha árnyékot vetne rá a kenyér. Meg eleve sötétíteni kellett minden irányból, mivel az előtérben lévő kifli nyilvánvalóan több fényt kapott, és úgy nem lett volna élethű. A fotózásra nem sok időt szántam, úgyhogy utólag már látom, hogy mit kellett volna másképp, de ez mindig így van. Azért összességében nem lett rossz, ugye? Szóval tűrhető. Egy szórólapra, háttérnek elmegy. A lényeg, hogy a piros kartonnak nagyon örülök. Meg annak, hogy szert tettem 10 db A/1-es ívre. Aki szeretne mostanában piros hátteres portrét magáról, szóljon! :)
Zoliéknál családi hagyomány a raliversenyekért való rajongás, hiszen apukája is versenyzett régen, most pedig az unokatesója, Peti terelgeti a vasat a ralipályákon. Sőt, ha minden igaz, hamarosan Zoli is felbukkanhat hasonló szerepkörben. Rendszeresen járnak versenyekre, most pedig az is aktualitást adott a Budapest Rallye megtekintésének, hogy Peti is rajthoz állt. Zoli szombaton felhívott, hogy nincs-e kedvem velük tartani, mert jó lenne megörökíteni az eseményeket. Én pedig ilyenre nem igazán tudok nemet mondani (meg nem is akartam), úgyhogy vasárnap reggel útnak indunk. A napi szakasz két jó nevű falut, Úrit és Gombát kötötte össze. Mivel több gyorsasági nem volt, ezen mentek végig négyszer. Ne várjanak tőlem ralis szakkifejezéseket, és azt sem tudom, hogy Peti melyik osztályban versenyzett. Én csak azt tudom, hogy jól ment, és azért voltam ott, hogy megörökítsem a hangulatot. Most pedig megpróbálom megosztani Önökkel, hogy milyen egy raliverseny. Nagy élmény, annyi szent! Kezdjük ott, hogy ha az ember fotózni akar, valószínűleg csalódott lesz a kapott eredménnyel, hacsak nem profi fotós. Ezért én sem tápláltam nagy reményeket, hogy majd jó képeket készítek, viszont gyakorlásnak kitűnő egy ilyen rendezvény. De azért főleg videókat csináltam a kis Canonnal, amit nem is annyira féltettem, ellentétben a Sonyval. Úgyhogy a kis gépet még az egyenes végi lassítóként szolgáló gumikra is fel mertem tenni, hogy onnan vegye az eseményeket. Ezek a gumik ugye nem ritkán áldozatul esnek a féktávot elmérő versenyzőknek, ezért a többi néző eléggé csodálkozott, hogy odatettem a gépet. Erre csak azt tudtam válaszolni, hogy talán kockázatos egy kicsit, de azért mégis nagyobb az esély, hogy a gép a helyén marad, mint hogy egy versenyautó kereke alá kerüljön. Ha pedig a helyén marad, egész látványos képsorokat rögzíthet. Például ilyeneket:
Vagy ha az embernek egy kis szerencséje van, akár ilyeneket is:
Egy kicsit nagyobb szerencsével és türelemmel pedig még ennél is jobbakat. Javasoltam Petinek, hogy kiteszem a gépet az út közepére, ha jön, ne ijedjen meg tőle, csak menjen át fölötte. De ő jobban aggódott a gépért, inkább nem támogatta az ötletet. Mondjuk akár defektet is kaphatott volna, ha véletlenül rámegy... Egyébként nagyon jól hajtott, és jó időket is produkált a hasonló autókhoz képest. Íme, ő így vette a lassítót, ahol a BMW megpördült:
Itt pedig a célbaérkezés pillanatai:
Köszönöm, „Olyan jó haverom a versenyző, hogy muszáj volt beugranom eléd integetni neki” úrnak, hogy tényleg bejött elém, miközben a gyors kocsik elhaladását megörökítő technikámat igyekeztem fejleszteni. Azért később sikerült egész normálisan lekövetnem az autó mozgását. De rájöttem, hogy sokkal jobb a nézőket is belekomponálni a képbe, mert ez adja vissza igazán a raliversenyek érzését. Szorgos munka a szervizparkban két gyorsasági között Petiék állása. A navigátor (aki hasonlít Mario Theissenre, és szerintem valóban ő is) épp megosztja tapasztalatait Zolival. Ő pedig a srác, akiről eddig szó volt: Peti, a narancssárga 205-ös raliautó pilótája. Aschenbrenner György, vagy egyszerűbben csak Asi nevét talán az is ismeri, aki nem követi napi szinten a rali világát. Ő a hazai bajnokságban szerepel, méghozzá az élmezőnyben. Ezen a versenyen — ami bajnokságon kívüli — gondolom főleg tesztelési szándékkal indult. Ennek ellenére ő uralta a viadalt. Bár nem csoda, ez volt a legállatabb autó. Itiner egy raliautó ülésén. A navigátorok füzekekbe írják fel a kanyarokat és egyéb figyelemre érdemes dolgokat a pályabejáráson, hogy a versenyen a megfelelő időben tudják tájékoztatni a pilótát a következő kanyarok erősségéről és a veszélyekről. Ilyen a nézők élete. Negyedórás sorbanállás az egyetlen hot-dogos előtt az Úrit és Gombát összekötő út közepén. Döbbenetes egyébként, hogy ennél sokkal hidegebben is mennyi ember képes órákon át árokpartokon álldogálni, hogy hárompercenként lásson elhúzni egy sietős tempóban haladó autót. Teljesen megértem őket, én is így vagyok vele. A csapatok hozzátartozói több luxust élveznek. Ők gyakran padokat, asztalokat is hoznak magukkal. A bepácolt hús, és a grillfűszerek pedig szinte mindegyik szervizautó kötelező kellékei a szerszámokon kívül. Ilyenkor még azon sem csodálkozik az ember, ha azt látja, hogy a versenyben lévő autó szerelői a felkész húst éppen kombinált fogóval fordítják meg a grillrácson. Ilyen ez a rali.
Vanda y-nal írta, én i-vel írom a partit, de lényegtelen is. Az ő beszámolója nagyon tetszett, ezért mindenképpen javaslom, hogy olvassák el. A történtek több szemszögből való megismerése ugyanis minden esetben teljesebbé teszi a képet. A buli hivatalosan 7 órakor kezdődött, de ha jól emlékszem, kevés vendég érkezett pontosan. Ami ugyan nem baj, mert nem is erről vagyunk híresek. A kajával meg akartam várni mindenkit, mert a hot-dog frissen jó. Vandát nem tudtuk csak megvárni, mert ő – egy igazi sztárvendéghez illően – jóval később érkezett. Neki nem is maradt, csak egy darab, de remélem nem maradt éhen. Főleg, hogy később megnyugtatott, hogy otthon azért megvacsorázott a biztonság kedvéért. Legközelebb több kiflit és virslit veszek, az tuti. De örülök, hogy sikeres volt a kaja. Hozzátéve, hogy a barátaim igényesebb táplálékhoz vannak szokva az ilyen összejövetelek alkalmával is. Sajnos a vaku fénye megsemmisítette Fefe konyhájának színes fényes, kocsmai hangulatát, de majd egyszer lefotózom normálisan is. Egy üveg pezsgő meg pár pohár bor után már nem voltam kitartó fotózás terén. A hot-dogok meg teljesen lemaradtak mindegyik képről, mert hamarabb elfogytak, mint hogy észbekaptam volna. Ez egy félig beállított kép. Tomi megpróbált parasztikusan laza lenni, kezében a Heinekenes hordóval. Nagyon megy neki az ilyen. Ferike itt már kicsit befáradt, de a kép csalóka. Amúgy dőlt belőle az okosság, csak a kép készítése közben nem akart folyamatosan beszélni, úgyhogy addig is pihentette az arcát. Remélem, hogy mindenki jól érezte magát, én pedig következő alkalommal tényleg több hot-dogot fogok készíteni. És talán nem felejtem el a bacon-t sem megsütni hozzá.
A múltkor ott hagytam abba, hogy felmentünk a Main Tower tetejére, és szétnéztünk onnan. Utána hazafelé vettük az irányt, mert fáradtak voltunk már az egész napi sétálástól. Ekkor következett be a történelmi pillanat: Zoli meglátta az első régi Swiftet Németországban. A kép azt a részt örökíti meg, amikor elindult, hogy jobban szemügyre vegye, és megnézze, hogy hány kilométer van benne. Kati is döbbenten szemléli az autót. Mint ha amúgy nem látnának eleget. :) Tipikus Frankfurt. Toronyházak és repcsicsíkok az égen. Elhúz a híres ICE vonat a frankfurti vasútállomásról. Mielőtt visszamentünk volna a szállásra, közelebbről is megnéztük a vonatokat. Az ICE az InterCityExpress rövidítése, a vonat különlegessége pedig, hogy akár 330 km/óra sebességgel is képes haladni. Másnap reggel az erkélyünkről szétnézve ez a látvány tárult elénk. Két rendőr épp ujjlenyomatot vett a melegítős sráctól. Valami rosszat tehetett, mert 10-15 perc múlva bilincsben vitték el a helyszínről. A fotózás közben igencsak féltem, hogy valamelyik rendőr, vagy akár a negatív hős észreveszi, hogy őket vadászom... Utána felkerekedtünk, hogy elmenjünk az állatkertbe, mivel jobb ötletünk nem volt. Venni akartunk villamosjegyet egy automatából, de 5 perc szerencsétlenkedés után olyan összeget írt ki a számítógép a jegyek áraként, hogy egyhangúlag úgy döntöttünk, ennyit nem ér. Úgyhogy felültünk ingyen. El is neveztük parajáratnak, mert mindannyian féltünk, hogy ha elkap minket a kalauz, a gatyánk is rámegy a büntetésre. Zoli arckifejezése sokat elárulhat az érzéseinkről a parajáraton. Na, ez egy nagyon durva kép. A következő tizedmásodpercben ugyanis a villamos elgázolta a fiatalembert, aki épp a másik irányban figyelt valamit erősen. A végeredményről inkább nem közlök képeket. Már csak azért sem, mert ez az egész hazugság. A villamos állt, csak én csináltam meg Photoshopban úgy, mint ha menne. Rossz vicc. Hoppá, végre megérkeztünk az állatkertbe! Zoli nagyon várta már, hogy találkozzon a vízilóval meg a zsiráffal, látszik is rajta az izgalom. Az állatkertben először tigrisekkel meg oroszlánokkal találkoztunk, hogy utána csak kommersz élőlényeket lássunk negyed óráig, mint például kacsákat. Már kezdtük azt hinni, hogy az a világ legunalmasabb állatkertje... ...amikor egy épületbe betérve megláttuk ezt. Ilyen állat márpedig nincs! Vagy mégis van? Egér keresztezése csivavával? Vagy mi lehet? Valakinek van tippje? Ilyen szakállas majmot sem láttam még előtte tévében sem. Talán a legaranyosabb lakója az állatkertnek. Ó, és ez a sárkánygyík vagy mi... elképesztő. Kicsit nehéz volt üveg mögül fotózni, de azért lett pár jó kép. Ilyen szúrós tekintetet azóta nem láttam, amióta a Hungaroringen 2001-ben egy japán tévéstáb megkérdezte tőlem, hogy szerintem nyer-e még abban az évben futamot a Toyota, én pedig azt válaszoltam, hogy öt éven belül esélytelen, hogy sikerüljön nekik. Azt hiszem, ez a kép közönségkedvenc lesz. 18 év alatti olvasóim gyorsan tekerjenek tovább, ne elemezgessék a látottakat. Szeretem ezt az érdeklődő tekintetű állatot, és a Sony színeit. Jó lehet zöldnek lenni. Látogatókat szemlélő majom a majomházban. Itt töltöttük a legtöbb időt. Lenyűgözőek ezek az állatok. Például amikor egymásról szedegetik az élősködőket. Közös kép orrszarvú bácsival. Végül megtaláltuk Zoli kedvencét, a vízilovat is. Dupla korlát vette körbe a medencét, de mikor Zoli meglátott a kettő között egy almát, átlépett az elsőn, és kibányászta onnan. Utána pedig bele akarta dobni a víziló szájába, de a nagy izgatottságában véletlenül a szája szélét találta el, ahonnan kifelé pattant az alma. Pirossal be is karikáztam az ominózus gyümölcsöt. Az állat másodpercekkel később észrevette, és megette. Csak azt nem értem, hogy miért szereti az almát, mikor az ízét valószínűleg soha nem érezte még. Őszintén megmondom, ekkora madarat az életben nem láttam még. Fogalmam sincs, hogy pontosan micsoda, bár a legtöbb állattal így voltam... Nem szeretném, ha egy sötét utcában felém repülne. Őt tudooom! Ő a teve! Van olyan képem, amin egészben látszik, ráadásul vizet iszik, ami állítólag ritkaság, mert kevesebbet fogyaszt, mint egy dízel Ax. De az mégis olyan snassz fotó. Ezen meg legalább látszik a szakálla.
Íme a tegnap ígért új portrék Vandáról. Újdonság a hullámos haj és a komolyabb imidzs. Na, itt bukott meg a többi képen látható komolyság. Vandának arról még mindig nem sikerült leszoknia, hogy ha kinyitom neki az ajtót, és beül, utána ne zárjon ki engem. A képen épp az ajtózár pöckét nyomja le, hogy ne tudjam kinyitni. Egyúttal figyeljék meg a kockásfülű nyulas kulcstartómat, amit Ágitól és Gyöngyitől kaptam ajándékba még régebben. A történet egyébként — mint mindig — happy enddel zárult, mert Vanda egy perc után azért be szokott engedni. :)
