Frankfurti mesék II.

Megérkezésünk estéjén ingyen vacsorát adtak a szálláson a már említett Pasta Party keretén belül. Ez valami tészta volt paradicsommártással meg parmezánsajttal. Nem igazán az a vacsora, amiről álmodtam, de azért jól esett. Mivel a buli 7-kor kezdődött, addigra igyekeztünk visszaérni az első városnézésből. Az óvárosba még direkt nem mentünk el, nehogy lelőjük a másnapra betervezett poént. Vacsora után megint útnak indultunk, hogy felfedezzük a környéket. Akkor kezdtünk igazán aggódni, amikor bekeveredtünk a piroslámpás negyedbe. Ott még a fényképezőgépemet is elraktam inkább, nehogy valaki amiatt öljön meg. Hihetetlen látvány amúgy még emberek nélkül is. Komplett lakótömbök, sokemeletes házakkal, amelyeknek minden ablaka pirosas fényben dereng, nyilvánvalóvá téve a lakások rendeltetését.
Elindultunk inkább, hogy megkeressük a Majnát, ami a szállásunktól nem messze folydogált. Út közben észrevettük, hogy a kis parkok sötétebb, félreeső részein elég sok injekcióstű hever a földön. Szerencsére drogosokkal nem kerültünk összetűzésbe, de azért volt olyan, hogy egy-egy embert látva inkább átmentünk az utca túloldalára.

Vasárnap reggelre a szombat esti életből semmi nem maradt. Reggel 9-10 óra felé olyan kihaltak voltak az utcák, mintha evakuálták volna a várost. Egy-egy autó húzott csak el az úton, néhány ember pedig a kávézók és éttermek elé pakolta ki az asztalokat és székeket. Járókelőkkel csak elvétve találkoztunk, azok is leginkább turisták voltak. A boltok se nagyon nyitottak ki. Úgy látszik, itt az embereknek a vasárnap a pihenést jelenti.

Hasonló látványban legutóbb Párizsban a Champs Elysées-n volt részem, csak azt ott akkor épp lezárták valami nagyszabású állami ünnepség miatt. Tetszenek a széles utak és a hatalmas házak emberek nélkül. Egészen szürreális látvány.



A reggeli csendben sétálva egyszer csak érdekes motorhang csapta meg a fülünket. Érdemes volt figyelni, mert ez a Morgan (vagy valami afféle) érkezett meg a piros lámpához. Pont annyi időm volt, hogy lefotózzam, és kézjelekkel a tulaja tudtára adjam, hogy ásznak tartom az autóját. Ő megköszönte, aztán illentő gázfröccsel búcsúzott. Kevés jobb dolog lehet, mint vasárnap reggel Frankfurt üres utcáin autózni 8-10 fokban egy ilyen roadsterrel.

Ballagtunk tovább, és ahogy telt az idő, egyre melegebb lett, és lassan benépesült a város. Ez itt a régi opera épülete, ami üde színfolt a modern felhőkarcolók között.

Kati és Zoli az opera előtti szökőkútnál. A háttérben lévő felhőkarcoló tetszett a legjobban, mert minden napszakban érdekesen verődnek róla vissza a fények.

Megérkeztünk a Majna partjára is. Nem egy nagy folyó, de rendes élet zajlik rajta. Itt ezen a részen kajakosok eveznek és sétahajók úsznak nagy számban. A folyó vonalát a parton egy széles betonjárda kíséri, ahol sokan kocognak és sétálgatnak.

A folyóparttól nem messze megtaláltuk az óvárost is. Nekem Frankfurtból ez tetszett a legjobban. Igazi németes hangulatú kis tér, és egyébként itt található a régi városháza is. A felső képen azt hiszem, pont az az épület látható. Ja és figyeljék meg, hogy a jobb oldalát éppen tatarozzák, de addig is állványok elé húztak egy lepedőt, amin az eltakart részek láthatóak. Így messziről nem is feltűnő, hogy nem eredeti pompájában látjuk az épületet.

Fotózás kínai módra. Aranyos. Nekem nem jutott volna eszembe állványostól elfordítani a gépet.

Szoboremberek az óvárosban. Nagy sikert arattak, később én is dobtam nekik 50 centet. Azért, hogy ne vegyék zokon, hogy utána közvetlen közelről fotóztam őket.

Nem tudom, mennyire viszkethet a bőre ettől a vakolattól. Minden esetre szépen tűrte.

Ennél igazibb fapofát soha nem láttam még. Ideális portréalany volt a fekete kalapos úr is.

Miután befejeztem a szoboremberek fotózását, benyomtam egy frankfurti virslit. Íme, így néz ki. Azt hittem, különlegesebb lesz, de az íze hibátlan volt. A kis kenyérke mellé pedig finom és ropogós, ahogy kell.
A kaja után igyekeztünk vissza a szállásra, hogy megnézzük a Forma 1-et. Most nem térnék ki arra, hogy milyen ideges voltam, mikor a Ferrari szerelők lebonttatták Massával a benzinkutat. A dekoncentrált Raikkonen újabb randevúja a fallal pedig már meg sem lepett.

Azért nem sírtam annyira, mint ezek a macskák egy szobor részeként. Az egészet nem tudtam volna normálisan lefotózni a tömeg és az előnytelen szögből érkező fény miatt, de érdekes alkotás, annyi szent.

Ez a bástyaszerű épület fogalmam sincs, hogy micsoda, pedig nyilván illene valami érdekeset mesélnem róla. De nem tudok, csak megtetszett és lefotóztam.

Megörökítettem az egyetlen alkalmat is, amikor nem igazán tudtuk már, hogy merre járunk. Kati és Zoli épp a Schumacher strassét keresik a térképen. Pár perc múlva egy helyi srác segítségével meg is találtuk. A Schumacher strassét nem Michael Schumacherről nevezték el, de hogy akkor kiről, azt megintcsak nem tudom.
Mára befejezem, de holnap az a rész jön, amikor felmentünk a város egyik legmagasabb felhőkarcolójának tetejére szétnézni. Szóval térjenek még vissza!