Újabb videó Zoli és Peti balesetéről

Közkívánatra itt a másik videofelvétel Zoli és Peti Eger-ralin elszenvedett balesetéről. Gyengébb idegzetű nézőinknek nem ajánlott, és gyerekek, ti is szóljatok anyunak vagy apunak, mielőtt megnyomjátok a play gombot!

Újabb kalandok a fogorvosnál

Előre leszögezem, ez a történet már nem a rettegésről és hatásairól fog szólni. Illetve nem végig. Igaz, ha csak azt írom meg, hogy kiszedte a fogorvos a múltkori varratot, 2 perc alatt végeztem és nem is fájt, az meg kit érdekel? Nincs hírértéke. Az élet azonban néha alakítja úgy az eseményeket, hogy mégis összejöjjön egy poszt ide a 'Szavára.
Szóval ott kezdeném, hogy odaértem. Most, amikor úgy mentem, hogy nem félek, és szerettem volna gyorsan távozni, persze jóval többen voltak előttem, mint a múltkor, amikor még azt is mondtam a doktor úrnak, hogy ha úgy érzi, hogy fáradt, szívesen visszajövök máskor. Pedig akkor még a fogam is fájt, most meg nem.
Nem volt mit tennem, vártam...

Vártam...

Vártam...

Ültem ott csendben, és néztem ki az ablakon.

Kezdtem félni egy kicsit.

Aztán egyszer csak fogtam a telefonomat, és gyorsan írtam Vandának egy sms-t:
„Itt várok a fogorvosnál a varratszedésre. Meg fogok halni, pedig állítólag nem is. De én bebizonyítom, hogy mégis!”

Vártam tovább.

Kaptam egy sms-t Vandától:
„Nem fogsz meghalni! Neked még sok küldetésed van, és ennél sokkal extrémebb módon kell elpusztulnod! Mondjuk hangyaszedés közben szétcincálnak a vakondok! Ja és még le is kell betonoznod az utcánkat!”

Ettől jobb kedvem lett.

De aztán megint csak vártam.

Tudják, milyen az a szitu, amikor négyen-öten ülnek egy kis helységben, ahol senki nem szólal meg, viszont mindenki azt figyeli, hogy ki lélegzik a leghangosabban, és az számít a legnagyobb eseménynek, ha valaki elvesz egy féléves, agyongyűrt Story magazint az asztalról. De nincs is ezzel gond, normális emberek voltak.
Hanem egyszer csak bejött egy csávó, akit én elsőre nem is néztem le, de csak azért, mert elsőre kevés embert szoktam lenézni. Leült szembe velem, közvetlenül egy nagyon szolid, tök szimpatikus fiatal nő mellé. Ahogy leült, a nőnek elsavanyodott az arca. Csodálkoztam, hogy miért undorodik ennyire attól, hogy leült mellé a fószer. Hanem aztán nekem is megcsapta az orromat a szaga. Képzeljék el, hogy fél napig égetnek az udvaron mindenféle szemetet, száraz füvet, gumiabroncsot, olajos flakonokat, meg ilyen hétköznapi dolgokat úgy, hogy végig a füst irányában állnak. Na, csórikámnak ennyire volt tömény cigiszaga. A gyomrom felfordult, pedig én tisztes távolságban ültem tőle. Ezután azzal töltöttem az időt, hogy figyeltem a mellette ülő nő testbeszédét. Minden mozdulatából az jött le, hogy hánynia kell, ha nem ül át máshova gyorsan. Aztán egyszer csak egy hirtelen mozdulattal felállt, kinyitotta az ajtót, és kiállt oda levegőzni. Egyszer felém fordult, és akkor összemosolyogtunk egy másodpercre. Ez olyan fél órás beszélgetést helyettesített, amiben kibeszéltük volna büdös urat.
Mellettem egy anyuka ült a tizenakárhány éves lányával, akiről azt tudtam meg, hogy gimis, és csókolomot köszönt nekem. Mondjuk egy hete nem borotválkoztam. A lány nagyon izgult élete első fogorvosi élménye előtt. Az anyukája meg próbálta nyugtatni. Aztán én is elkezdtem mesélni neki, az élményeimet, hogy nálam jobban szerintem senki nem félt még a fogorvostól, és hogy mekkorát csalódtam a végén, amiért egyáltalán nem is fájt. Akkorra a lány már egészen megnyugodott, még nevetett is a történeteimen. Erre megszólal a büdös csávó, hogy hát, amikor ő legutóbb itt járt, beadták neki az érzéstelenítő injekciót, aztán amíg várt, hogy hasson, úgy befalcolt, hogy öt évig vissza sem jött. Néztünk döbbenten, ő meg elkezdett vigyorogni. Akkor értettem meg, miről is beszélt. Szóval olyan fogsora volt, hogy simán elmehetne fogorvosi reklámnak, de azért, hogy rajta mutassák meg, miért fontos a megfelelő fogápolás. Sőt, azt hiszem, a fogsorral még túloztam is. Olyan látványt képzeljenek el, amitől még a Mónika Show vendégei is megilletődnének. Örültem is, hogy pont a saját történetén nevet az illető, mert így én is szívből felröhöghettem, és még jól is érezte magát, hogy ő is mondott valami poénosat.
Közben bement a kislány, megkapta ő is az érzéstelenítőt. Utána meg én jöttem. Azt hiszem, igazán bátran viselkedtem, mert most csak egyszer mondtam el, hogy félek, de azt is csak félig komolyan. Beültem a székbe, a doki meg hozta az eszközöket. Azt hittem, fúj majd rá valami érzéstelenítőt, de még az sem kellett. Öt másodpercig tartott a művelet. Aztán mondta, hogy még lefertőtleníti. Közelített felém egy injekcióstűhöz hasonló eszközzel, amitől először nagyon megijedtem. Kérdeztem is egyből, hogy ez meg mi. Erre csak annyit mondott, hogy mindegy, és már bele rá is permetezte a sebre fertőtlenítőt. Nem injekció volt.
Megnyugodtam, elköszöntem, és megígértem, hogy fél év múlva jövök ellenőrzésre. Legalábbis most így gondolom...

Mit jelent nekem a narancssárga?

Az előző, Narancssárga c. képem kapcsán írom most ezt a posztot. Már amikor feltöltöttem a képet, és jó ötletnek tartottam csak annyit írni mellé, hogy „narancssárga”, akkor bevillant, hogy esetleg lesz majd, aki párhuzamot von az — akkor még — közelgő választások és a címadásom között. De aztán nem tartottam fontosnak, hogy még odaírjam a kép alá, hogy „nem, nem azért adtam a címet!”.
Persze engem az sem érdekel, ha valakit befolyásolok ezzel, de engem a politika abszolút nem érdekel. Most ráadásul nem is volt izgalmas, előre lehetett tudni, hogy mi lesz az eredmény.



Szóval sajnálom, de nem a győztes politikai párt jut eszembe, ha a narancssárga színről van szó. Ha narancssárga, akkor nekem a narancs (igen, a gyümölcs, nem a jelkép), a naplemente, és a régi kukásautók jutnak eszembe.
Ó igen, a kukásautók. Mint szinte minden kisgyerek esetében, az én első jövőképem is úgy rajzolódott ki bennem, hogy én kukásbácsi akarok lenni. És hogy miért? Természetesen, mert olyan jó mókának tűnt odagurgatni a kukákat a kukáskocsi hátuljához, és aztán persze a lényeg, hogy gombokat nyomkodhat, karokat húzgálhat ott az ember, aminek hatására a kuka tartalma abba a hatalmas tartályba ürül, igen kellemes hangok kíséretében. A hab a tortán pedig, hogy a kukásbácsi a kukásautó hátulján állhat, és leugorhat onnan menet közben, amikor csak akar.
De ha már ennyire visszautaztam a múltba gondolatban, hadd mondjak akkor már valamit a politikáról is. Ha megkérdezi tőlem valaki, hogy fideszes vagyok-e vagy mszp-s, én azt szoktam válaszolni, hogy leginkább egyik sem. Viszont ha dönteni kell, azt mondom, hogy én visszasírom azt az időszakot, amit egyesek csak „átkos”-ként emlegetnek. Hogy miért? Nem kellett dolgoznom, viszont mindig volt mit ennem és autóval vittek az óvodába. Egész nap csak játszottam, semmi hasznosat nem csináltam, mégsem szenvedtem hiányt semmiben. Emlékszem ugyan, hogy amikor az óvodából délben átballagtam a mamámékhoz, sűrűn jöttek szembe velem „ruszki” katonák. De ők is inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek. Igaz, hogy csak kétféle jégkrém volt (mogyorós és nem mogyorós), amit olyan papírba csomagoltak, hogy ha nem bontottunk fel idejében, átázott és ráragadt a termékre, felbontva viszont végtelennek tűnő perceket kellett várni, mire harapni lehetett a jéggé fagyott finomságot, de senki nem panaszkodott erre. Ja, és „felülről” kapott 100 százalékos támogatással mindig volt kocsim is. Először egy Moszkvics, aztán egy gokart. Igaz, mindkettőt lábbal kellett hajtani, de biztosították a mobilizációt számomra. Az építőanyagot is ingyen kaptam, annyi Legóm volt, mint a szemét. Huh... nem is mondom tovább, mert teljesen elfog a nosztalgia, és mindjárt elegem lesz ebből a szép új világból.



A lényeg, hogy nekem nem azt jelenti a narancssárga. És a piros virág sem. Ugye nem baj?

Narancssárga

A halál torkában

Gyorsan kell írnom, nem tudom, meddig élek még. Bár a fogorvos szerint nem fog fájni. De a fogorvosok mindig ezt mondják ugyebár...
A hasznosítható szerveimet felajánlom transzplantációra. Utána azt szeretném, hogy hamvasszanak el, a hamvaimat pedig szórják a Tiszába a tiszakécskei strandon. Vagy lehet úgy is, hogy egy papírhajóba szórják a port, és azt engedik vízre. Ugyanis mindig kíváncsi voltam, hogy mi van folyásirányban ott a kanyar után, ahová már nem lehet ellátni a strandról.
A Suzukimat szintén felajánlom donornak Zoli részére. Bár újabb évjárat és ötajtós, az övé meg három, azért hátha lesznek alkatrészek, amiket fel tud használni. A fényképezőgépemet Vivire hagyom. Azt hiszem, ő lenne az, aki meg tudná tanulni használni. Van még egy bontatlan üveg Asti Cinzanom, amit Vandától kaptam. Vanda, idd meg te az emlékemre. Fent van a szobámban az asztalomon. Azt hiszem, más értékem nincs is. Ami maradna, azt osszák szét, nekem már teljesen mindegy. És ne sirassanak! Annak semmi értelme.

Még mindig hat az érzéstelenítő, ezért amíg tudok írni, elmesélem, hogyan is jutottam idáig.
Négy éve egyszer csak azzal az ötlettel állt elő anyukám, hogy mivel úgyis megy fogorvoshoz, menjek el én is vele, és nézessem meg a fogaimat. Mivel soha nem volt fogászati jellegű problémám, szívesen el is kísértem. Emlékszem, a váróban még röhögtem is magamban a sok szerencsétlenen, akik meredten néztek előre, de mindig megrándult a szájuk széle, amikor a fogorvos odabent elkezdte túráztatni a fúrót. Én meg csak mosolyogtam ott abban a tudatban, hogy az életben nem lesz soha lyukas fogam.
Na, nyílt az ajtó, és én következtem. Életemben nem mentem még be sehova olyan magabiztossággal, mint akkor abba a rendelőbe. Belehuppantam a fogorvosi székbe, a doki meg elkezdte sasolni a fogaimat.
— Aha... aha... hmmm... jujj... jáájjj... mekkora lyuk ez, te jó Isten! — mondta olyan hangsúllyal, mint ha életében akkor látott volna először lyukas fogat.
— Jó vicc! — mondtam, ő pedig így folytatta az asszisztensnő felé fordulva.
— Készítse elő az érzéstelenítő injekciót!
A másodperc tört része alatt tudatosult bennem, hogy a fogorvos rendelési idejében talán mégsem viccelődik ilyenekkel. Látva, hogy az asszisztensnő elővett egy injekciós tűt, szintén a másodperc tört része alatt ugrottam ki a fogorvosi székből.
Elmondtam nekik, hogy szó sem lehet róla, hogy rajtam most bármilyen beavatkozást elvégezzenek. Két hét felkészülési időt kértem. Megbeszéltük, hogy akkor visszajövök, és betömheti a lyukas fogamat.
Ezek után gondolom sejtik, milyen lelki állapotban telt el az a két hét. Aztán eljött a nem várt nap. A fogamon valóban akkora lyuk tátongott, hogy kérdéses volt, megmenthető-e egyáltalán. Ezen csodálkoztam, mivel nem éreztem semmit. De mivel nem volt még lyukas fogam, abszolút nem is tudtam, mi van ilyen esetben. Kaptam érzéstelenítő injekciót, aztán fúrt, faragott a doki, és tett bele egy ideiglenes gyógytömést. Egy hét után pedig kivette és belenyomta a végleges fehér tömést. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem tőle, nem is fájt.
Csakhogy később időről-időre érzékennyé vált a tömött fogam. Viszont mivel mindig el is múlt viszonylag rövid idő (maximum 1-2 nap) alatt, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ilyen a tömött fog — gondoltam.
Most húsvét hétvégén viszont rendesebben elkezdett fájni, és nem is múlt el. Tudtam, hogy baj van. Igaz, hogy miután betömték, megfogadtam, hogy minden évben elmegyek fogorvoshoz ellenőrzésre, mégis sikerült mindig találnom jobb elfoglaltságot magamnak. Most viszont nem volt mese, muszáj volt elmenni.
Érdekes módon a fájdalom valamennyire képes tompítani a fogorvostól való félelmemet, de azért rendesen lelkibeteg voltam az utóbbi napokban. Főleg ma. Enni sem volt kedvem, beszélni sem, élni sem. A munkából hazaérve ettem pár kanál levest, mert már kóvályogtam az éhségtől, aztán fogat mostam, és elindultam a rendelőbe. Sajnos elég kevesen voltak előttem. Mindössze ketten vártak életük jobbra fordulására. Bement az első, és úristen, már jött is ki! Reméltem, hogy a másodiknak tovább tart. Így is volt, de sajnos nem elég sokáig. A várakozás alatt görcsös sms-írási kényszer jött rám. Mindenkit igyekeztem tájékoztatni pillanatnyi halálfélelmem fokáról. Aztán kijött a második páciens is, előttem pedig nyitva állt az ajtó. Remegve léptem be.
— Jó napot kívánok, Doktor úr! Nagyon félek.
— Jó napot kívánok! Ne féljen, jöjjön csak!
— Normális dolog ez, hogy valaki ennyire fél ilyenkor?
— Nos... igazából még a kisgyerekek sem szoktak ennyire félni.
— Azt azért nem hiszem! De tudja, lehet, hogy azért félek ennyire, mert nekem ez a legnagyobb gondom az életben, hogy fáj a fogam.
— Na, akkor ennél nagyobb gondja ne is legyen!
Azért játszottam rá ennyire, hogy elkezdjenek nevetni. A fogorvos is, meg az asszisztense is. És mivel sikerült elérnem, hogy nevessenek, én is tudtam nevetni és megnyugodtam egy kicsit.
De amikor beleültem a székbe, megint csak rámtört, hogy nagyon félek, és ezt többször el is mondtam. Viszont mikor rájöttem, hogy nincs visszaút, inkább befejeztem, és csendben vártam a halált.
A doki elkezdte kocogtatni a problémás fogamat, és annak szomszédait. Amikor a beteg fogra koppintott, feljajdultam. Tudta, hogy nagy a baj. A betegnaplóból az asszisztensnő közben realizálta, hogy ez a fog már négy éve sem volt jó állapotban. Ezért a doktor úr két lehetőséget vázolt fel. Vagy megröntgenezi, hogy megnézzük, mi a helyzet vele, vagy kihúzza. Az életösztönök azért még működtek bennem, így a röntgen lehetőségének nagyon megörültem. Az ugyanis tudomásom szerint nem fáj, és így időt nyerhetek. De aztán felmerült bennem a gyanú, és megkérdeztem, a röntgen után mi következne. Mivel azt a választ kaptam, hogy akkor kezelésnek veti alá a fogamat, amivel legalább háromszor vissza kell még mennem, egyből a húzást választottam. Azt hiszem, ő is ezt tartotta jobb ötletnek.
A fél fejem addigra megfelelően elzsibbadt már. (Még most is olyan érzés, mint ha 10 másodperce csaptak volna teli tenyérrel arcon.)
— Mennyi ideig tart a húzás? — érdeklődtem, csak hogy fel tudjak készülni lelkileg.
— Hát... ha szétállnak a gyökerek, akkor több darabban fog kijönni és nem lesz egyszerű... — jött a válasz a világ legnyugodtabb hangján.
— Oké, inkább nem vagyok rá kíváncsi, köszönöm.
Komolyan mondom, eljutottam oda, hogy nem érdekel már semmi. Csak csinálja, én meg nézem a plafont, és megpróbálok semmire nem gondolni. Illetve ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy egy nap milyen rövid idő, és ez nem hogy egy napig, egy óráig sem fog tartani, és utána nem lesz semmi baj. Ettől kicsit megnyugodtam.
A doki pedig benyúlt a fogóval a számba, és olyan három másodperc alatt kihúzta a fogamat. El sem akartam hinni! Oké, utána kaparászott még ott egy kicsit, ami nem volt kellemes, de nagyon boldog voltam, hogy kihúzta egyben.
Épp elkezdtem hálálkodni a világ összes istenéhez, amikor villámként hasított a tudatomba a következő rövid mondat, amit a doki az asszisztense felé intézett:
— Össze kell varrni, hozza a cérnát!
— MICSODA?! Összevarrni?!
— Igen, nagyon nagy a seb.
— Hú... hát... erre nem számítottam... Nem is tudtam, hogy van ilyen... Nem lehetne, hogy ne varrja össze?
— Nem akarok éjszaka felkelni. És gondolom maga sem. — mondta megint nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon.
Ilyen nincs! Azt hittem, hogy már túl vagyok mindenen, aztán kiderül, hogy még össze is kell stoppolni. Hát mit vétettem én, amiért így büntet a sors?
Aztán ez az összevarrás is olyan rövid ideig tartott, és annyira nem éreztem belőle semmit, hogy csoda. Meglepődtem, mikor a végén a doki csomót kötött rá.
Egy hét múlva mehetek vissza varratszedésre. Már ha megérem. De a fogorvos azt ígérte, hogy nem fog fájni. És most már tényleg ott tartok, hogy nincs más választásom — hiszek neki.

Ön fél a fogorvostól? Szavazzon a jobb oldali sáv tetején!