A halál torkában

Gyorsan kell írnom, nem tudom, meddig élek még. Bár a fogorvos szerint nem fog fájni. De a fogorvosok mindig ezt mondják ugyebár...
A hasznosítható szerveimet felajánlom transzplantációra. Utána azt szeretném, hogy hamvasszanak el, a hamvaimat pedig szórják a Tiszába a tiszakécskei strandon. Vagy lehet úgy is, hogy egy papírhajóba szórják a port, és azt engedik vízre. Ugyanis mindig kíváncsi voltam, hogy mi van folyásirányban ott a kanyar után, ahová már nem lehet ellátni a strandról.
A Suzukimat szintén felajánlom donornak Zoli részére. Bár újabb évjárat és ötajtós, az övé meg három, azért hátha lesznek alkatrészek, amiket fel tud használni. A fényképezőgépemet Vivire hagyom. Azt hiszem, ő lenne az, aki meg tudná tanulni használni. Van még egy bontatlan üveg Asti Cinzanom, amit Vandától kaptam. Vanda, idd meg te az emlékemre. Fent van a szobámban az asztalomon. Azt hiszem, más értékem nincs is. Ami maradna, azt osszák szét, nekem már teljesen mindegy. És ne sirassanak! Annak semmi értelme.

Még mindig hat az érzéstelenítő, ezért amíg tudok írni, elmesélem, hogyan is jutottam idáig.
Négy éve egyszer csak azzal az ötlettel állt elő anyukám, hogy mivel úgyis megy fogorvoshoz, menjek el én is vele, és nézessem meg a fogaimat. Mivel soha nem volt fogászati jellegű problémám, szívesen el is kísértem. Emlékszem, a váróban még röhögtem is magamban a sok szerencsétlenen, akik meredten néztek előre, de mindig megrándult a szájuk széle, amikor a fogorvos odabent elkezdte túráztatni a fúrót. Én meg csak mosolyogtam ott abban a tudatban, hogy az életben nem lesz soha lyukas fogam.
Na, nyílt az ajtó, és én következtem. Életemben nem mentem még be sehova olyan magabiztossággal, mint akkor abba a rendelőbe. Belehuppantam a fogorvosi székbe, a doki meg elkezdte sasolni a fogaimat.
— Aha... aha... hmmm... jujj... jáájjj... mekkora lyuk ez, te jó Isten! — mondta olyan hangsúllyal, mint ha életében akkor látott volna először lyukas fogat.
— Jó vicc! — mondtam, ő pedig így folytatta az asszisztensnő felé fordulva.
— Készítse elő az érzéstelenítő injekciót!
A másodperc tört része alatt tudatosult bennem, hogy a fogorvos rendelési idejében talán mégsem viccelődik ilyenekkel. Látva, hogy az asszisztensnő elővett egy injekciós tűt, szintén a másodperc tört része alatt ugrottam ki a fogorvosi székből.
Elmondtam nekik, hogy szó sem lehet róla, hogy rajtam most bármilyen beavatkozást elvégezzenek. Két hét felkészülési időt kértem. Megbeszéltük, hogy akkor visszajövök, és betömheti a lyukas fogamat.
Ezek után gondolom sejtik, milyen lelki állapotban telt el az a két hét. Aztán eljött a nem várt nap. A fogamon valóban akkora lyuk tátongott, hogy kérdéses volt, megmenthető-e egyáltalán. Ezen csodálkoztam, mivel nem éreztem semmit. De mivel nem volt még lyukas fogam, abszolút nem is tudtam, mi van ilyen esetben. Kaptam érzéstelenítő injekciót, aztán fúrt, faragott a doki, és tett bele egy ideiglenes gyógytömést. Egy hét után pedig kivette és belenyomta a végleges fehér tömést. Ahhoz képest, hogy mennyire féltem tőle, nem is fájt.
Csakhogy később időről-időre érzékennyé vált a tömött fogam. Viszont mivel mindig el is múlt viszonylag rövid idő (maximum 1-2 nap) alatt, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Ilyen a tömött fog — gondoltam.
Most húsvét hétvégén viszont rendesebben elkezdett fájni, és nem is múlt el. Tudtam, hogy baj van. Igaz, hogy miután betömték, megfogadtam, hogy minden évben elmegyek fogorvoshoz ellenőrzésre, mégis sikerült mindig találnom jobb elfoglaltságot magamnak. Most viszont nem volt mese, muszáj volt elmenni.
Érdekes módon a fájdalom valamennyire képes tompítani a fogorvostól való félelmemet, de azért rendesen lelkibeteg voltam az utóbbi napokban. Főleg ma. Enni sem volt kedvem, beszélni sem, élni sem. A munkából hazaérve ettem pár kanál levest, mert már kóvályogtam az éhségtől, aztán fogat mostam, és elindultam a rendelőbe. Sajnos elég kevesen voltak előttem. Mindössze ketten vártak életük jobbra fordulására. Bement az első, és úristen, már jött is ki! Reméltem, hogy a másodiknak tovább tart. Így is volt, de sajnos nem elég sokáig. A várakozás alatt görcsös sms-írási kényszer jött rám. Mindenkit igyekeztem tájékoztatni pillanatnyi halálfélelmem fokáról. Aztán kijött a második páciens is, előttem pedig nyitva állt az ajtó. Remegve léptem be.
— Jó napot kívánok, Doktor úr! Nagyon félek.
— Jó napot kívánok! Ne féljen, jöjjön csak!
— Normális dolog ez, hogy valaki ennyire fél ilyenkor?
— Nos... igazából még a kisgyerekek sem szoktak ennyire félni.
— Azt azért nem hiszem! De tudja, lehet, hogy azért félek ennyire, mert nekem ez a legnagyobb gondom az életben, hogy fáj a fogam.
— Na, akkor ennél nagyobb gondja ne is legyen!
Azért játszottam rá ennyire, hogy elkezdjenek nevetni. A fogorvos is, meg az asszisztense is. És mivel sikerült elérnem, hogy nevessenek, én is tudtam nevetni és megnyugodtam egy kicsit.
De amikor beleültem a székbe, megint csak rámtört, hogy nagyon félek, és ezt többször el is mondtam. Viszont mikor rájöttem, hogy nincs visszaút, inkább befejeztem, és csendben vártam a halált.
A doki elkezdte kocogtatni a problémás fogamat, és annak szomszédait. Amikor a beteg fogra koppintott, feljajdultam. Tudta, hogy nagy a baj. A betegnaplóból az asszisztensnő közben realizálta, hogy ez a fog már négy éve sem volt jó állapotban. Ezért a doktor úr két lehetőséget vázolt fel. Vagy megröntgenezi, hogy megnézzük, mi a helyzet vele, vagy kihúzza. Az életösztönök azért még működtek bennem, így a röntgen lehetőségének nagyon megörültem. Az ugyanis tudomásom szerint nem fáj, és így időt nyerhetek. De aztán felmerült bennem a gyanú, és megkérdeztem, a röntgen után mi következne. Mivel azt a választ kaptam, hogy akkor kezelésnek veti alá a fogamat, amivel legalább háromszor vissza kell még mennem, egyből a húzást választottam. Azt hiszem, ő is ezt tartotta jobb ötletnek.
A fél fejem addigra megfelelően elzsibbadt már. (Még most is olyan érzés, mint ha 10 másodperce csaptak volna teli tenyérrel arcon.)
— Mennyi ideig tart a húzás? — érdeklődtem, csak hogy fel tudjak készülni lelkileg.
— Hát... ha szétállnak a gyökerek, akkor több darabban fog kijönni és nem lesz egyszerű... — jött a válasz a világ legnyugodtabb hangján.
— Oké, inkább nem vagyok rá kíváncsi, köszönöm.
Komolyan mondom, eljutottam oda, hogy nem érdekel már semmi. Csak csinálja, én meg nézem a plafont, és megpróbálok semmire nem gondolni. Illetve ilyenkor arra szoktam gondolni, hogy egy nap milyen rövid idő, és ez nem hogy egy napig, egy óráig sem fog tartani, és utána nem lesz semmi baj. Ettől kicsit megnyugodtam.
A doki pedig benyúlt a fogóval a számba, és olyan három másodperc alatt kihúzta a fogamat. El sem akartam hinni! Oké, utána kaparászott még ott egy kicsit, ami nem volt kellemes, de nagyon boldog voltam, hogy kihúzta egyben.
Épp elkezdtem hálálkodni a világ összes istenéhez, amikor villámként hasított a tudatomba a következő rövid mondat, amit a doki az asszisztense felé intézett:
— Össze kell varrni, hozza a cérnát!
— MICSODA?! Összevarrni?!
— Igen, nagyon nagy a seb.
— Hú... hát... erre nem számítottam... Nem is tudtam, hogy van ilyen... Nem lehetne, hogy ne varrja össze?
— Nem akarok éjszaka felkelni. És gondolom maga sem. — mondta megint nyugodt, de ellentmondást nem tűrő hangon.
Ilyen nincs! Azt hittem, hogy már túl vagyok mindenen, aztán kiderül, hogy még össze is kell stoppolni. Hát mit vétettem én, amiért így büntet a sors?
Aztán ez az összevarrás is olyan rövid ideig tartott, és annyira nem éreztem belőle semmit, hogy csoda. Meglepődtem, mikor a végén a doki csomót kötött rá.
Egy hét múlva mehetek vissza varratszedésre. Már ha megérem. De a fogorvos azt ígérte, hogy nem fog fájni. És most már tényleg ott tartok, hogy nincs más választásom — hiszek neki.

Ön fél a fogorvostól? Szavazzon a jobb oldali sáv tetején!