Vidám játék az amerikai foci

Tegnap a Kinizsiben rendezett retro bulin mondta nekem Ozzy barátom, hogy ma amerikai focimeccsük lesz az Ifipályán, menjünk ki megnézni. Én meg örömmel éltem a lehetőséggel, mert soha nem láttam még ezt a sportot élőben.



Figyeltem egy ideig a játékot, mire kezdtem felfogni, hogy mi is a lényege. A részletek ugyan még most sem tiszták, de az biztos, hogy egy sportfotózásra alkalmas fényképezőgéppel és teleobjektívvel nagyon jó eséseket fotózhattam volna. Azt hiszem, az esés fontos része ennek az ősi játéknak.



Úgyanúgy, ahogy fontos része az ellenfelek egymásnak rohanása is. Van egy fura alakú labda, amit dobálnak egymásnak, persze az a főszereplő. A labdával el kell jutni egy adott vonalig. Ha sikerül, az számít gólnak (vagy minek), de az ellenfélnek persze egyetlen célja van: megakadályozni a labda célba érkezését az azzal futó játékossal együtt. Szórakoztató, az biztos.



Egy-egy akció előtt rövid taktikai értekeztelet tartottak a srácok. Közben többen a tegnapi buli utáni másnaposságra is panaszkodtak.



Nem egy finom sport, mégis játsszák nők is.



Bobi örül, hogy még él. És lehet, hogy épp pontot is szereztek.



Ő Ozzy, aki tegnap több barátjának, köztük nekem is megígérte, hogy egy hónapra abbahagyja a dohányzást. Még azt is hagyta volna, hogy eltörjem a dobozban lévő utolsó szál cigijét, de egy másik haverja gyorsan elkérte, amikor meghallotta ezt a tervemet.



Sportemberek a játék szünetében.

Egy kis statisztika

Most fel kéne bontanom egy üveg pezsgőt, ugyanis a Vikiszava 2007. június 6. óta elérte az ötvenezer oldalletöltést. Ez a szám ugyan nem azt mutatja, hogy hányan olvasták az elmúlt másfél évben, de akkor is büszke vagyok rá.
Ha az olvasók számát nézzük, akkor azt mondhatom, 2008-ban 24.294-en olvasták a 'Szavát. A mostani adatok szerint naponta átlag 95-en nézik meg a képeket, meg amit ide vések.



A legnagyobb öröm, hogy a tavaly januári extrém látogatottsági csúcsot (amikor az index.hu címlapján és a totalcar.hu-n is megjelent a Vikiszava linkje, és aznap több mint ezer olvasóm volt, vagyis több, mint előtte egy egész hónapban), szóval hogy azt a rekordot egy éven belül, tavaly decemberben sikerült túlszárnyalni. Ez annak köszönhető, hogy a látogatók több mint 30%-a rendszeresen visszatér, vagyis az olvasók száma folyamatosan növekszik. Ez azért is jó, mert nagyon sokan úgy tévednek ide, hogy képeket keresnek a Google képkeresőjével. És mivel egyre több kép van, egyre több lesz a találat is, vagyis a növekedés valószínűleg nem áll meg.
Hogy ez így is legyen, megpróbálok még többet tenni érte, hogy az olvasók, vagyis Önök ne csalódjanak!
Nahát, most először érzem furának, hogy magázom magukat :) Most mi legyen? Áttérjen a Vikiszava tegeződő formára, vagy maradjon a magázódás, ahogy még 1996-ban elkezdtem? Szavazás indul!

És mivel a statisztikák sokaknak rém unalmasak, írok ide egy viccet a végére, ünneplés gyanánt.

A dadogós ember panaszkodik a barátjának.
- Ké-ké-képzeld! Ne-ne-nem tudom be-be-beterelni ezeket a ku-ku-kurva csirkéket az ó-ó-ólba!
- Miért? Mi a baj?
- Hát... mo-mondom nekik, hogy be-be-befele! Erre be-bemegy a csi-csirkék fele. A ma-maradéknak is mo-mondom, hogy be-be-befele! Me-megint be-bemegy a fele. Ez így me-me-megy, amíg csak e-e-egy marad. A-aztán mo-mondom, annak az egynek i-i-is, hogy be-be-befele! Erre vi-vi-visszaszól a csi-csi-csirke: most mi-mi-mit csináljak bazeg, sza-sza-szakadjak ketté? Mo-mo-mondom neki, hogy: na elmész te a pi-pi-pi-pi-picsába! Hát e-e-erre megint ki-ki-kijön az összes!

A világ nyolcadik csodája?

Teszten a „mindent megfogó” Nano-pad!

A jobboldali telefon nem fogja kibírni ott az utat

Azt hiszem, minden autóstársam találkozott már azzal a problémával, hogy a kocsik tárolórekeszeinek jelentős része használhatatlan. Főleg a műszerfal feletti tárolókra gondolok. Vannak típusok, amelyekben mélyedést is alakítottak ki a műszerfal tetején - de minek? Minek, amikor a felülete úgy csúszik, hogy az első kanyarban lezuhan onnan minden, ami nehezebb, mint egy papírlap. Úgyhogy manapság már nem is erőltetik meg magukat a tervezők, hogy azt a jelentős területet használhatóvá tegyék. Pedig elég lenne valami gumírozott anyaggal bevonni a felületet, és máris lehetne ott tárolni a tolltól a mobiltelefonig minden apróságot, amiket nap mint nap magunkkal viszünk.
Amíg eddig a felismerésig eljutnak az autógyártók, muszáj más megoldások után nézni. Most viszont egy olyan érdekes terméket találtunk a neten kollegáimmal, hogy egyből, látatlanban rendeltünk belőle három darabot. A neve Nano-pad, és számos cikk található már róla magyar nyelven is, amik általában méltatják. Ezen felbátorodva rendeltük meg mi is. A képek és a leírások ígéretesnek tűntek, úgyhogy lássuk, mit tud ez a Nano-pad izé.

Előhozza a kreativitást az emberből (forrás: pdamania.hu)

A terméket úgy képzeljék el, mint egy kis, félig átlátszó gumilapot, ami elfér a tenyerünkben. A gumilaptól annyiban tér el, hogy érezhetően hozzátapad a kezünkhöz meg bármihez, amihez hozzáér. Úgy értem, bármihez, amihez hozzáér, és ahol vákuumot tud kialakítani. Vagyis tömör tárgynak kell lennie. A Nano-pad ugyanis nem tartalmaz ragasztóanyagot, hanem olyan elven működik, mint ahogy a gekkó lábai. A mérnökök állítólag ennek a fürge kis hüllőnek a lábait készítették el mikroszkopikus méretben, ebből áll az egész Nano-pad. Én valahogy úgy tudom elképzelni, mint ha rengeteg, apró, szemmel nem látható tapadókorongból állna az egész. Azt hiszem, nem is tévedek nagyot. Ennek legnagyobb előnye, hogy nem hagy nyomot maga után, nem lesz minden ragacsos tőle.
A ráhelyezett tárgyak valóban jól meg is tapadnak rajta. Amikor kipróbáltuk, persze egyből fel kellett ragasztani a szekrény oldalára a telefont. Sőt, mindenkiét egyszerre. És nem estek le. Fantasztikus! Gyorsan elkezdtük keresni a leglehetetlenebb dolgokat. Két Nano-pad segítségével felragasztottunk a szekrény oldalára egy elég nehéz, kb. 4-5 kilós, 120 cm széles és 60 cm magas műanyag reklámtáblát, ami épp arra várt, hogy a megrendelő elvigye. És felragadt, pedig az egész ötlet onnan jött, hogy azt mondtam: na, ezt biztos nem bírná el. A harmadik Nano-pad közben folyamatosan más tárgyakat fogadott. Megfogta a borosüveget is függőleges helyzetben, bár annak - formája miatt - elég kis felülete képes csak odatapadni, ezért hamarosan le is esett volna, de fogtuk a biztonság kedvéért. Oké, borosüveget ne akarjon senki így tárolni. Egy üvegpohár alja viszont már elég nagy felület, az simán odaragadt. Épp lenyugodtunk a nagy izgalmakból, amikor egyszer csak hatalmas puffanással leesett a reklámtábla. Jó, az tényleg lehetetlennek tűnt, csodáltam, hogy egyáltalán megfogta egy másodpercig is. De tíz percet kibírt.
Aztán a monitorom egyik szélére felragasztottam a telefonomat, hadd értetlenkedjenek az ügyfelek, ha meglátják. Amikor először leesett a telefonom, megijedtem, mert váratlanul ért. Visszatettem. Negyed óra múlva megint leesett. A fenébe, a telefonomnak nem teljesen sík az alja a beépített kamera miatt, így soha nem fog jól tapadni a Nano-padra. Pedig a gyári termékfotókon is pont ilyen telefont tart meg egy autó műszerfalán. Jó, ott nem teljesen függőlegesen, hanem olyan 60 fokos szögben. Úgy talán képes ott maradni úgy, hogy soha ne essen le.
A sok kísérletezéstől közben a termék egész jól leszedte a port minden felületről, ahova felragasztottuk. Vagyis kezdett csökkenni a tapadása is. Még mindig megfogott mindent, de nem olyan intenzitással. Szerencsére (a használati útmutatóban is írják) le lehet mosni szappanos vízzel. Megtörölni nem érdemes, mert akkor megint összeszed minden szemetet a törölközőről, de száradás után olyan, mint új korában.
Na, akkor próbáljuk ki autóban is, ahova eredetileg szántam.



Szépen letörölgettem a por nagy részét a kis Citroen műszerfaláról, aztán ráragasztottam egy közel függőleges felületre. Hoppá, nem ragad oda! Mi a fene? Nem takarítottam le eléggé a port? Vagy a felület nem teljesen sík, bőrutánzatú felülete a ludas? Rendesen oda kellett nyomni, hogy felragadjon. Aztán rátettem a telefonomat. Parádés, odaragadt! Elkezdtem készíteni a fényképeket, aztán épphogy az utolsó képet is elkészítettem, a telefon leesett a földre.

Zuhanás után

Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy nem fogok lehetetlen dolgot kérni a Nano-padtől. Nem akarom, hogy megtartsa a kétliteres üvegkancsót a hűtő oldalán, és egyáltalán, nem kell semmit függőleges helyzetben megfognia. Csak felteszem a műszerfal tetejére, ahova valamiért szintén nem tapad oda rendesen. De annyira mégis, hogy soha ne csússzon el onnan. És soha ne csússzon le róla semmi, amit odateszek. Végre van új helye a mobilomnak az autóban! Nem kell többé az aprópénzek, a kulcsaim, a rágópapírok és a többi apróság tetejére tennem őket, hogy összekarcolódjon. A Nano-pad garantálja, hogy a helyén maradjon ott, ahol eredetileg is lehetne apróságokat tárolni, ha a tervezők jobban átgondolják a fizika törvényeit.



A Nano-paddel boldog lehet az ember, ha túlteszi magát az első nap kísérletezéseinek részleges kudarcán, és nem akarja egyből a plafonon tárolni a kütyüit, hanem megelégszik azzal, hogy hétköznapi módon használja. Csodák ugyanis továbbra sincsenek. Egyelőre.



Szeretne Nano-padet?
Beszerezhető közvetlenül a forgalmazótól is a http://nanopad.hu címen. Legalábbis mi onnan rendeltük, további beszerzési helyeknek lusta voltam utánanézni.
Az ára 2000-2500 Ft körül mozog. Nem olcsó, de egy darabot megéri megvenni.
További cikkek a termékről:
http://www.pdamania.hu/content/13435/
http://www.vezess.hu/magazin/a_leghasznosabb_ertelmetlenseg/16984/

Olvad...

Ezt a képet most főleg azért teszem fel, hogy a szavazni érkező olvasókat ne a kilapított szöcske fogadja, hanem valami szebb látvány. Ma délután fotóztam a Tőzeges tónál, miközben a hőmérő higanyszála a 7-es értéket súrolta, mégpedig a plusz fokok régiójában! Régen volt már ilyen! El is felejtettem, hogy a Nap melegíteni is képes.

Szavazni egyébként a jobboldali sáv tetején lehet. Látják? További kellemes napot mindenkinek!

Fél év egy ajtófélfán

Az egész még tavaly, egy forró, nyári napon történt a munkahelyemen. Tudjuk, nem sok kell a bajhoz. Elég egy másodpercnyi figyelmetlenség, vagy a véletlenek szerencsétlen sorozata, és véget érhet egy élet.



Ezúttal mindössze annyi történt, hogy a szellőztetés miatt nyitva hagyott bejárati ajtót valaki becsukta. Az a valaki lehetett akár a huzat is, erre már soha nem derül fény.
Amikor újra kinyitottam az ajtót, akkor vettem észre, hogy a legutóbbi becsukódás következtében az ajtó az ajtótokhoz passzírozott egy apró élőlényt, amit szerény biológiai tudásom alapján szöcskének neveznék. Szegény ízeltlábú utolsó cselekedeteként odaragadt. Erre mondják, hogy rosszkor volt rossz helyen.



Ma eszembe jutott, és megnéztem. Azóta is ott van. Már körülbelül fél éve. Nyugodjon békében!

Anyukám madarai

Emlékszem, hogy egyszer, még általános iskolában, biológia órán a madarak etetéséről beszéltünk. Ott magyarázta a tanár, hogy nagyon nem mindegy, hogy az etetőnek melyik égtáj felé áll az ajtaja, meg hogyan kell elhelyezni. Mert ha nincs tudományosan elhelyezve, akkor nem mennek bele a madarak.
Már akkor is sejtettem, hogy ez hülyeség, de most végleg megbizonyosodtam róla.



Nézzék csak ezeket a képeket! Nincs tudományos módszer, csak annyi, hogy anyukám szereti az állatokat, és ők ezt érzik. Oké, az állatok a legjobban úgy érzik a szeretetet, ha sok táplálékot kapnak. Ebből nincs is hiány, anyukám naponta kábé háromszor szórja tele az udvart mindenféle magvakkal, töri ki a jeget az itatóikból, és önt beléjük friss vizet. Magokkal van tele az udvaron lévő kis fa alatti etető, aminek nem hogy keletre néző ajtaja, falai sincsenek. Mégis ott esznek a madarak. Meg a földről is. És meglepő, amikor kinézek az ablakon, és látom, hogy vagy ötven veréb ül a fa ágain, másik negyven meg eszi a magokat. Vannak vörösbegyek is, cinkék meg galambok is, csak belőlük kevesebb van.



Viszont marha nehéz őket fotózni, mert ha minimális mozgást látnak, megijed az összes, és két másodpercen belül nyom nélkül eltűnnek az udvarból. (A második kép egy másodperccel az után készült, hogy ráütöttem az ablaküvegre azzal a kezemmel, amelyikkel nem a fényképezőgépet fogtam.) Aztán persze visszajönnek rövidesen, de jó képeim soha nem lesznek róluk.
Madarakat egyébként úgy lehetne jól fotózni, ha felállítanék egy lessátrat, és az alól fotóznék. Ez úgy nézne ki, hogy feküdnék a földön, lenne rajtam egy terepszínű takaró, és csak a fényképezőgépem lencséje lógna ki alóla. Néhány óra alatt talán tudnék érdekes és jó minőségű képeket készíteni. De ezek csak verebek, azok meg senkit nem érdekelnek.
Ezért nem leszek soha természetfotós.

Csöves lett „a Fehér”

Valamelyik nap, amikor kimentem a Horváth Autóba, Zoli izgatottan mondta, hogy nézzek be a mosóba, hogy mi van ott. Amikor beléptem, ez a látvány fogadott:



Bizony, elkészült a Swift, vagy ismertebb nevén „a Fehér”. Legalábbis belehegesztették a bukócsöveket, amik megfelelnek az FIA (Nemzetközi Autósport Szövetség) előírásainak. Erre azért van szükség, mert a tervek szerint Zoli idén már hivatalos versenyeken is indul majd, amit nagyon várok. Meg persze ő is. Ezért tölti most nap mint nap az autója szerelésével az idejét.
Itt sem bírtak ki két percet, amíg fotóztam az autót, hogy ne nyúljanak hozzá. Persze nem is baj, jobban szeretem, ha van élet a képeken.



A Fehérbe, ha jól emlékszem, 36 méter csövet hegesztettek, amin először megdöbbentem, de a töménytelen mennyiségű vasat elnézve tényleg igaz lehet.



Innentől kezdve gondolom már csak össze kell legózni az autót, amit Zoli nem először csinál. Az építés folyamatairól a továbbiakban is beszámolok majd.

Bemutatkozott az új Ferrari és a sisakkamera

Még a hét elején mutatták be a Ferrari új F1-es versenygépét, ami az F60 nevet kapta. Erre nem is térnék ki igazán, akit érdekel a téma, úgyis látta már régen. Hadd mutassak viszont egy érdekes videót, ami az autó első pályára lépéséről készült, és aminek különlegessége a Felipe Massa sisakjába épített kamera képe. Igazi kuriózum, ami szerintem mindenkinek tetszik, aki egy kicsit is szereti az autósportot. Remélem, az idei szezonban a versenyeken is láthatunk majd ilyen képeket. Íme, ezt látja egy versenyző az autóból:
(A lényeg a videó második harmada körül kezdődik.)



Akit jobban érdekel, kattintson rá a videóra, a Youtube-on jobb minőségben is megnézheti ugyanezt, és teljes képernyős méretben is élvezhető marad.

A tél szépségei II.

Pont egy éve, tavaly januárban történt, hogy Zoli és Peti kitalálták, hogy el kéne menni az Euroringre autózni egyet. Erről olvashatnak is itt. Szerintem azóta várták ezt a napot, amikor ismét zárt versenypályára gurulhattak.
A január egyik nagy előnye, hogy általában van hó, vagyis csúsznak az utak. Főleg egy versenypálya, amit nem sóznak és nem is takarítanak. És különben se jár arra senki ilyenkor. Vagy mégis?



Zoli még szombaton hívott, hogy menjek velük, mert Peti kibérelt egy pályát valahol, és ráadásul csatlakozik még hozzánk egy Mitsubishi Lancer Evo VIII is, amit a gazdája nem is nagyon mer elővenni közúton. És ha már autóznak, kellene egy médiás ember, aki én lennék. Na, ez elég jól hangzott ahhoz, hogy egy percig se gondolkozzak, hogy ott a helyem.
Úgyhogy vasárnap reggel felkerekedtünk, és elindultunk a Gyöngyös melletti Gokartland nevű pályára. Odaérve a srácok megkeresték a tulajt, hogy megbeszéljék a részleteket. Én addig lefotóztam az egymás mellé beállt autókat. A kék Astrától ne ijedjenek meg, az volt a kakukktojás, ami nem lépett pályára, de a srác, aki azzal érkezett, vezette a Peugeot-t és a Suzukit is. A fehér összkerekes Swiftet és a 205-ös raliautót a hűséges olvasóknak már nem kell bemutatnom, úgyhogy nem is térnék ki rájuk. Az Evo VIII-asról meg nem tudok nyilatkozni, akit érdekel, úgyis jobban tudja nálam a paramétereit. Azt is csak sejtem, hogy nyolcadik evolúciója a rali Lancernek. Sőt, mivel állítólag nyári gumi volt rajta, teljesen mindegy is, hogy hány lóerős, úgysem volt nagy jelentősége.

Indul a nyári gumis Evo

Indulnak Zoliék is, Kati pedig láthatóan örül neki

A pálya szerintem mindenkinek tetszett. Bár kisebb, mint az Euroring, ezért nem lehet olyan komoly tempót autózni rajta. De talán jobb is volt így. Főleg nekem, mert a középen van két óriási betongyűrű, amit domb vesz körül, onnan pedig beláttam az egész pályát és jól lehetett fotózni is.



Van a pálya területén egy nagyon szép fa is, ami nekem nagyon tetszett, és próbáltam sok képbe belecsempészni valahogy. Oké, itt az előtér talán még jobb. Azért elég szépen ment a sárga Mitsu...



Akárcsak Peti, akiben soha nem kellett csalódnom, mikor egy-egy látványosabb fotót szerettem volna készíteni.



Ez az autó pedig a nap poénja volt. Amikor megérkeztünk, találkoztunk a tulaj fiával is, aki épp egy Ladával volt. Amikor meglátta a gépeket, mondta, hogy úgy látja, inkább a Subarut kellett volna elővennie. Mi persze egyből izgalomba jöttünk, hogy mindjárt előgurul egy metálkék, arany felnis, minimum békalámpás Imprezával. Aztán helyette ez a Legacy kombi tűnt fel a semmiből. Én nagyon jót röhögtem, mikor megláttam. De nem lenézésből – mert egy Subaru rossz autó nem lehet –, csak vicces látvány volt a hóban driftelő öreg kombi.

Kati éppen Zolit igyekszik megörökíteni videón, amint a kanyarral birkózik

„Zoli, nem érdekel, hogy veszed be az S kanyar második felét, de ennek a guminak a vonalában keresztben gyere, légyszives.” – ez volt a kérésem egy jó fotó érdekében, és Zoli értette is, mire gondoltam.

Aztán Peti is megörvendeztetett, pedig neki nem is mondtam semmit :)

A következő körben Zoli kicsit szélesebben vette a kanyar elejét, és letakarította a hó jelentős részét a pálya széléről. Kár, hogy a tempó annyira nem látszik, mert itt olyan hatvannal csúszott keresztben.



A nap egyik legszebb pillanata volt, mikor a Swift és a Lancer egyszerre és ugyanúgy vett be egy kanyart. Csak a kép lehetett volna jobb.



Ezt csak azért fotóztam, hogy ha valaki azt mondaná ránk, hogy teljesen hülyék vagyunk, gondolkozzon el előbb. A quados srác szerint nyáron két kerék, télen négy kerék az igazi. És persze a négy kerék alatt véletlenül sem autót értett.

Zoli a kanyar belső ívéről nézve. Fel voltam készülve egy esetleges nagy ugrásra bármelyik irányba, de nem volt szükség rá

Peti elporol a kedvenc fám előtt

Ajjaj!

Zoli szélesíti a pályát, de itt csak annyira, amennyire kell

Hoppácska! Nézzék csak meg jobban ezt a képet! Ki vezeti a Swiftet? Kati a téli vezetést gyakorolja – padlógázzal.



Ez már Zoli, aki itt kicsit lekoppintotta az autó alját, ahogy lecsúszott az aszfaltról. Az arcáról sokmindent le lehet olvasni.

Ajj de széééép!

Majdnem két és fél óra autózás után álltak meg a srácok, amikor lejárt a pályabérlet. Bementek az egyik épületbe, én meg közben ballagtam vissza a pálya egyik kanyarja mellől, ahonnan fotóztam. Mikor odaértem, Kati hívott, hogy azonnal menjek be. Na, akkor már sejtettem, hogy talán nem szőnyeg mintabolt lehet odabent, hanem valami érdekesebb. Nem tévedtem. Az épület tele volt különböző versenygépekkel. 19 ezret forgó, harmincvalahány lóerős gokartok, terepre való gépek, ilyesmi.



És ami igazán ledöbbentett mindenek előtt: porosodott ott egy Renault Alpine, amiről véletlenül tudtam, hogy 3,0 literes, V6-os motorja van. És nem sok szaladgál belőle. Ennek meg még műszakija is van. Hihetetlen kincsek vannak itt, és az egész komplexumon messziről látszik, hogy akik itt tevékenykednek, igencsak szeretik a négykerekűeket.
A pálya honlapja sajnos elég kezdetleges állapotban van. Elég hiányos, de a kapcsolat menüpont alatt legalább ott egy térkép, hogy bárki megtalálhassa őket. Ennyi pedig elég is. Ajánlom mindenkinek a Gokartlandot. Szerintem nem utoljára voltunk itt.