Anyukám madarai

Emlékszem, hogy egyszer, még általános iskolában, biológia órán a madarak etetéséről beszéltünk. Ott magyarázta a tanár, hogy nagyon nem mindegy, hogy az etetőnek melyik égtáj felé áll az ajtaja, meg hogyan kell elhelyezni. Mert ha nincs tudományosan elhelyezve, akkor nem mennek bele a madarak.
Már akkor is sejtettem, hogy ez hülyeség, de most végleg megbizonyosodtam róla.



Nézzék csak ezeket a képeket! Nincs tudományos módszer, csak annyi, hogy anyukám szereti az állatokat, és ők ezt érzik. Oké, az állatok a legjobban úgy érzik a szeretetet, ha sok táplálékot kapnak. Ebből nincs is hiány, anyukám naponta kábé háromszor szórja tele az udvart mindenféle magvakkal, töri ki a jeget az itatóikból, és önt beléjük friss vizet. Magokkal van tele az udvaron lévő kis fa alatti etető, aminek nem hogy keletre néző ajtaja, falai sincsenek. Mégis ott esznek a madarak. Meg a földről is. És meglepő, amikor kinézek az ablakon, és látom, hogy vagy ötven veréb ül a fa ágain, másik negyven meg eszi a magokat. Vannak vörösbegyek is, cinkék meg galambok is, csak belőlük kevesebb van.



Viszont marha nehéz őket fotózni, mert ha minimális mozgást látnak, megijed az összes, és két másodpercen belül nyom nélkül eltűnnek az udvarból. (A második kép egy másodperccel az után készült, hogy ráütöttem az ablaküvegre azzal a kezemmel, amelyikkel nem a fényképezőgépet fogtam.) Aztán persze visszajönnek rövidesen, de jó képeim soha nem lesznek róluk.
Madarakat egyébként úgy lehetne jól fotózni, ha felállítanék egy lessátrat, és az alól fotóznék. Ez úgy nézne ki, hogy feküdnék a földön, lenne rajtam egy terepszínű takaró, és csak a fényképezőgépem lencséje lógna ki alóla. Néhány óra alatt talán tudnék érdekes és jó minőségű képeket készíteni. De ezek csak verebek, azok meg senkit nem érdekelnek.
Ezért nem leszek soha természetfotós.