Itt az új Nagykőrösi Kalendárium

Hamarosan a boltok polcaira kerül — ha ugyan még nincs ott — a 2010-es Nagykőrösi Kalendárium.
Úgy érzem, az utóbbi évek legerősebb tartalmát sikerült összehozniuk a szerzőknek a mostani kiadásba. A szokásos Eseménynaptáron kívül (mely az év legfontosabb eseményeit foglalja össze időrendi sorrendben) nagyon sok történelmi jellegű cikk olvasható benne. A cikkekhez gazdag képanyag is tartozik — ami nem mindig tartozott a kiadvány erősségei közé —, ezáltal még érdekesebb és értékesebb. Karácsonyi ajándéknak is kitűnő választás lehet azoknak, akiket egy kicsit is érdekel városunk jelene és múltja.
Na és hadd vagánykodjak el a végén azzal, hogy az egészet én szerkesztettem (ha hiba lenne benne, az nem én voltam), és a borítókép is az én munkám. Bár ezúttal csak félig, a baloldala ugyanis egy 1905-ös képeslap. Ezt dolgoztam össze az én egyik — hasonló szögőből készített — fotómmal. Azt hiszem, ez a kép jól illusztrálja városunk idei legnagyobb eseményét, a Postapalota eredeti állapotra történő felújítását.

Bécsi mesék II.

A schönbrunni kastély megtekintése után Bécs belvárosába hajtottunk, ahol 5-6 órányi szabad program következett. Míg a csapat nagyobbik része ebédelni indult, mi a városháza előtti karácsonyi vásár felé vettük az irányt.



A busztól csak néhány percet kellett sétálni, hogy odaérjünk. Közben megállapítottam, hogy Bécs sok vonásában eléggé hasonlít Budapestre.



Ahogy megérkeztünk a vásárvárosba, rögtön az elején sült gesztenye-árusba botlottunk. Zoliék le is csaptak rá, én pedig messziről figyeltem őket. Nem tudom megítélni, hogy mennyire ciki, de én soha nem ettem még sült gesztenyét. Kicsit idegenkedtem is tőle, de aztán mégis megkóstoltam, és rá kellett jönnöm, hogy eddig feleslegesen féltem tőle.



Mellette krumplit is sütöttek, méghozzá hajában. Megszórták egy kis sóval, és magában ették az emberek. Erről sem gondoltam volna, hogy jó lehet, de megint tévedtem.



A fa bódék, amelyekben a hasznosabbnál hasznosabb dolgokat árulták, itt is olyanok voltak, mint a schönbrunni kastély kertjében lévők. És ahogy ott, úgy itt sem volt hiány olcsó karácsonyfadíszekből.



Néhány helyen egészen elképesztő mennyiségben aggatták fel a díszeket a bódéra. Ha az ember ügyes volt, a díszek mögött álló eladót is megpillanthatta.



A nagylátószög miatt eleve dől minden, de ez a kép valóban ferde lett. Álló képeket nagylátószöggel a mai napig bizonytalanul készítek, mert nagyon nehéz megítélni, hogyan hat majd „egyenesnek”. Ez alkalommal is megszívtam. Kérem, ne haragudjanak érte.



A karácsonyi vásárból kiérve egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy tüntetés közepén találtuk magunkat. Furcsa volt a sok rendőr a környéken, de csak itt tudatosult bennünk, hogy itt akár még macskakövek is repülhetnek, majd jöhet a könnygáz meg a vízágyú. De nem így történt. A normális osztrákok tudják, miért tüntettek? Azért, hogy az óvodákban kisebb csoportokat hozzanak létre, hogy a gyerekek személyesebb gondoskodásban részesüljenek. Nagyon sok kisgyerek is ott volt a megmozduláson, azt hiszem, ők több kakaóstekercset is követeltek.
Legszívesebben órákig itt maradtam volna fotózni.



Ez a kisfiú már nagyon odavan. A kacsáját viszont nem ejtette el. Figyeltem.



Kisebb csoportokat a Kindergartenekbe!



Erre a képre azért vagyok büszke, mert az egyik óriási transzparens lyukán keresztül fotóztam.



Ahogy kibámészkodtuk magunkat a tüntetésen, békésebb vizekre eveztünk. Elmentünk a Volksgarten mellett, ez nem tudom, hogy az-e még, de a háttérben a bécsi könyvtár látható, ami állítólag világviszonylatban is elég komolynak számít. A mérete miatt el is hiszem.



Be is mentünk a könyvtárba, ahol Zoli ki akart kölcsönözni egy 700 éves Bibliát, de mivel nem tudta, hol kell beiratkozni, másfél perc múlva le is tett tervéről. Inkább elindultunk, hogy keressünk egy jó hot-dogost.



Nem beállított kép, és — a kicsinyítésen kívül — nincs benne semmiféle utómunka. A mondat második fele igaz.



Nem csak én fotóztam a környéken.



Ezt a képet pedig Vandának készítettem ajándékba, ha már csokit nem voltam képes hozni.



Mosoly a pénzedért: kínai srác fotózza az aranyba mártott élő Mozart-szobrot. Kíváncsi lennék, lehet-e ezzel annyit keresni, mint bármilyen normális munkával.



Autót eddig még nem is fotóztam, ugye? Hát akkor most itt egy mattfekete Audi A4-es. Nekem valahogy nem jön be.



Zolival forralt bort viritykelünk. A középső ujjamat nem direkt tartottam úgy, a poharat támasztottam meg vele. Persze utólag már kár magyarázkodni...



Díszvilágítás a karácsonyi vásár egyik bódéjában. Élőben nagyon szép volt.



A fákat mindenfelé kivilágították. Volt, amelyiken hóemberek adták a fényt, a háttérben lévő piros pontok pedig szívalakúak.



Disneyland-et képzeltem ilyennek eddig. Most már értem, hogy az utazási irodák miért szentelnek katalógusaikban külön oldalt az „Advent Bécsben” fejezetnek. Ez egyszerűen lenyűgöző.



Pedig nem is volt még karácsonyi hangulatom.



Ez pedig már a városháza teraszáról készült. Nem a legtökéletesebb, de azért remélem, lehet érezni a hely hangulatát. Kulisszatitokként megjegyezném, hogy az esti képeket általában 1/20-ad másodperces záridővel készítettem a lehető legtágabb rekesznyílás mellett. Reménykedtem benne, hogy nagylátószög esetén nem fog még bemozdulni. Állványom ugyanis nem volt, így ezeket a fotókat is kézből készítettem. Arra a pár másodpercre, amíg egy-egyet megcsináltam, még a lélegzetemet is visszatartottam, és közben próbáltam a lehető legstabilabban fogni a gépet.
Ez volt az egyik utolsó kép, amit ott készítettem. Ekkor ugyanis már indulnunk kellett vissza a buszhoz, ugyanis 18 órára volt megbeszélve a találkozó. Kisebb várakozás után sikerült is elindulnunk. Bár a hazafelé út végtelennek tűnt, meg a lábunk is eléggé fájt az összesen 8 órányi séta miatt, minden percét élveztem ennek az utazásnak.

Bécsi mesék I.

Az a helyzet, hogy nagyon fáradt vagyok most. Már az utazás előtt is csak 3-4 órát aludtam, nem pihentem ki magam, aztán egész nap sétáltunk. Kimerítő volt az út, a klímaváltozás, és nem akklimatizálódtam még ehhez a hideghez, ami itthon van. Ausztráliában voltam ugyanis szombaton. Vagy hol... Ausztriában, na.



Oké, ott azért egész hasonló az éghajlat, mint nálunk. De nem a tegnapi napon. Az időjárással ugyanis nagy szerencsénk volt. Bár egész úton vágtuk a ködöt, az osztrák fővárosba érve sütött a nap, és 15 fok körüli meleg várt minket. Tudtam, hogy így lesz, ezért mentem. Ködben nem poén fotózni, néhány dolgot kivéve.
Az utat a kecskeméti Piroska Tours szervezte, ahol Kati dolgozik. Hadd reklámozzam egy kicsit, mert megérdemlik. Mivel egynapos kirándulásról volt szó, korán indultunk. 5 órakor találkozott a brigád Kecskeméten, és már indultunk is Bécsbe. A schönbrunni kastélyt látogattuk meg először. Voltak, akik belülről is megcsodálták, mi úgy döntöttünk, hogy elég lesz kívülről is. Főleg, hogy nem is volt túl sok időnk. Így aztán körbesétáltuk, és felmentünk a kastély háta mögött lévő dombra is, aminek a tetején volt egy épület, amit szerettünk volna közelebbről is megnézni. De erről majd később.



A kastély udvarába beérve egyből karácsonyi vásárba botlottunk. Még karácsonyfát is lehetett kapni. Komolyan mondom. Volt sok kis fabódé, ahol a sütiktől a pereceken át karácsonyfadíszekig mindent lehetett kapni, ami karácsonnyal, evéssel vagy pénzköltéssel kapcsolatos. A fenti képen a bódék mellett krumplisütő kiskocsi látható — nekem ez tetszett legjobban.





Nem vagyok tisztában az osztrák árakkal, mert szinte semmit nem vettünk, de ez komoly, hogy 10 euro egy karácsonyfadísz? Ezek szerint 100-150 ezer forintból lehetne feldíszíteni egy karácsonyfát? Ezen túl jobban fogom értékelni a karácsonyt, az tuti.



Itt majdnem elvesztettem szem elől Zoliékat, de aztán megleltem őket az egyik perecesbódé előtt. Perecet azonban nem vettek.



A schönbrunni kastély kertje tele van kocogókkal. Azért rossz dolguk van a bécsieknek, hogy egy kastély parkjában futkároznak szombat délelőtt, nem?





A kastély vizesblokkja is lenyűgöző volt. Van erről egy provokatívabb képem is, de nem kérdeztem meg Zolit, hogy mit szólna, ha feltenném, ezért inkább nem teszem. Az még a kézmosási fázis előtt készült, és viccesebb is, mint ez, de a sövény-dekoráció ezen is látszik. Érdekes hangulatot varázsolt a mellékhelységbe.



Jó kis lugas is található a kastély kertjében. Állítólag ez a trónörökös kertje volt. Szerintem ő már nem él, de ahhoz képest nagyon jó állapotban van. Bár az idei ősz is megtette a hatását. Nyáron csodálatos lehet ez a kert, legalábbis mindenki ezt mondta. Most kicsit kopárnak hatott, de még így is elég szép.



Na, ez volt az az épület — a Gloriette —, ahova fel akartunk menni. Szemre nem tűnik olyan távolinak, de elég sokat ballagtunk, mire végre felértünk. Ott aztán elkezdtem fotózni, amikor egyszer csak szólt Zoli, hogy menjek fel a teraszra és nézzek be az ablakán. Benéztem, és mit látok? Odabent kávézó volt, sok asztallal és még több emberrel. Szerencsétlenek ott szürcsölték a nagyon dárga kávét, de az ablakok azért voltak olyan magasan nekik, hogy a kilátást ne tudják élvezni.



Úgy láttam, hogy Zolit nagyon felháborította, hogy egy egyszerű kávézóhoz sétáltunk olyan sokat. Ezért, hogy megnyugtassuk a lelkünket, kerestünk egy padot, ahonnan sokkal jobb volt a kilátás, és ettünk egy-egy sonkás, sajtos, uborkás, pirosaranypöttyös szendvicset. Ingyen.
Ezután viszont indultunk is vissza a bejárathoz, mert hamarosan jött értünk a buszunk, és indultunk tovább.
De erről majd a következő történetben mesélek. Annyit azért elárulok, hogy lesznek elég szép képek is.

Fogyasztásmérő kirándulás

Régi a hír, ugyanis már majdnem egy hónapja, hogy ezt a kirándulást megtettük, de eddig nem vitt rá a lélek, hogy beszámoljak róla. De most ideömlesztem, íme!

Magyarország legmagasabb épülete előtt (balról jobbra: Zoli, Kati, Suzi)

A történet ott kezdődik, hogy amíg Citroënem volt, mindig arról álmodoztam, hogy ha újra japán (vagy megbízható, de legalábbis jó állapotban lévő) autóm lesz, akkor mennyit fogok kirándulni. Most, hogy ez már adott, csak az úti célt meg az időpontot kellett meghatározni, és semmi nem állhatott utunkba.
Bár amikor elindultunk Katival és Zolival, még nem tudtuk pontosan, hogy a gps-nek milyen úticélt is adjunk meg. De mivel úgyis arra indultunk el, ezért Esztergomra és Visegrádra esett a választás. Az egész út céljának pedig azt adtuk meg, hogy megmérjük a Suzi átlagfogyasztását. Előrebocsátom, hogy ez meghiúsult, ugyanis elfelejtettünk foglalkozni vele. Mindegy, a dízel Corollához képest sokat fogyaszt, és ez rossz.



De ugyan ki foglalkozik a fogyasztással, mikor olyan szép tájakon jár, mint Esztergom és Visegrád környéke? Először a bazilikát kerestük meg, ahol lehet, hogy jártam már valami általános iskolai osztálykirándulás keretében, de nem igazán emlékszem rá. Most viszont lenyűgözött. Szép kis ingatlan, komolyan mondom. És a telek is jó helyen van, ahová építették. Meg is állapítottuk Zolival, hogy azért az ősemberek is tudták, hova kell építkezni.



Miután Zoliékat lefotóztam a hátsó kisajtónál, elindultunk, hogy megnézzük, mi van bent.



De előtte még figyeljék meg ezen a képen Kati relaxációs technikáját.



Természetesen odabent is minden lenyűgöző, bár meg kell mondanom — szégyen, nem szégyen — nekem szinte mindegyik híres templom ugyanolyan. Nem igazán tudok különbséget tenni, hogy ez volt-e szebb, vagy az, amit Ravennában láttam még kiskölök koromban és a nevét sem tudom. Sajnos.



A háttérben a világ legnagyobb vászonra festett oltárképe látható. Már ha ez az.



Tovább indulva megnéztük közelebbről a Duna-partot, és még kagylót is találtunk, amin egészen megdöbbentem. Nem azért, mint ha a Tiszában nem találtam volna már vagy tízezret, de hogy a Dunában is van? Elképesztő.



Zoliék megnézték még a térképet, hogy merre is kéne menni. Tervben volt a Rám-szakadék is, aminek nekem nem igazán tetszik a neve. Legalábbis mindig attól tartanék ott, hogy rám szakad valami. Ide azonban nem mentünk el, mert a gps nem volt magabiztos a témában, továbbá találkoztunk valakikkel, akik azt mondták, hogy túl jól vagyunk öltözve ahhoz, hogy elmenjünk oda. Ezért aztán egy célunk maradt, a visegrádi vár.



Sikeresen meg is érkeztünk, és nagy nehezen még parkolót is találtunk. Ahhoz képest, hogy mennyi autó állt mindenfelé, az emberek elvesztek a várban és környékén.
Elmondok pár dolgot ennek a helynek a történetéről is, mert ebből hagyományt szeretnék csinálni. Szóval. A visegrádi várat valami Ív Béla építtette az 1200-as évek derekán.
Na jó, mivel alig készítettem képet a várról, azért nem fogok most regényt írni róla. Akit érdekel, olvasson róla Visegrád város honlapján.

Természetfotó számokkal — a várban lévő múzeumban készült

A vár belsejében található egy kis múzeumszerűség, ahol vadásztrófeákat meg korabeli berendezéseket lehet látni. Fegyvermúzeum is van, de az engem annyira nem érdekelt, hogy igazából meg sem néztem rendesen.



A kilátás viszont mesés. Bár nagy volt a pára, ami a fotózáshoz nem ideális, a látvány így is csodálatos.



A legnagyobb érdekességet viszont kétségtelenül akkor láttuk, amikor hazafelé indultunk. Egy igazi kínai busz!
Úgy vettük észre, hogy Zolival elkezdtük nézni, hogy milyen nyomorék hátsó lámpája van. Amikor megláttuk a típusjelzést a hátulján, vagyis a kínai betűket, visszahőköltünk, majd egyből azon kezdtünk gondolkodni, hogy ki mert ezzel útnak indulni. Ukránok voltak vele. A hátsó lámpákon kívül érdemes megfigyelni rajta a megtört sárvédőíveket, ami olyan vizuális hatást kelt, mint ha rommá lett volna törve a busz, és mindent kikarosszériáztak volna rajta a kerékívek kivételével. Az eleje nem volt annyira szörnyű, így azt nem is mutatom meg, mert nem érdekes.
A kis Suzukiról viszont még mindig nem tudom, mennyit fogyaszt százon, viszont remekül teljesítette az utat. Ez nekem elég is.

Kisutca

Krisztián „hazaért”

Mindig mondtam, hogy Krisztiánnak a vendéglátásban lenne a helye. Akárhányszor buliztunk úgy együtt, ha arról volt szó, hogy együnk is valamit, rá mindig lehetett számítani a konyhában. Ezért örültem nagyon annak, amikor pár hónapja bejelentette, hogy nyit egy gyrosost.



Hosszú előkészületek után a Döner Gyros névre keresztelt egység végre e hét szerdán (november 4-én) megnyitott. Sajnos a hét első három napján eléggé beteg voltam, így állapotom nem tette lehetővé, hogy már az első napon felkeressem ott Krisztiánt, de csütörtökön munka után már oda mentem ebédelni. Nem csalódtam. A gyros tökéletes, és később megállapítottam, hogy az általam előtte az életben még soha nem fogyasztott tortilla is ugyanolyan jó.



Aznap este Zoliékkal is visszamentünk. A felső képen épp arra várunk, hogy Krisztián elkészítse számunkra a vacsorát. Ezen a fotón egyébként elrejtettem két paradicsomot is. Aki először megtalálja és megírja kommentbe, hogy hol található a két paradicsom, azt lehet, hogy meghívom egy gyrosra Krisztiánhoz.



A Döner Gyros Nagykőrösön a Gát u. 4. alatt található. Ha így nem egyértelmű (nekem nem lenne az), akkor a Ceglédi útról a stranddal szemben lévő kisutcába kell lekanyarodni, és ott az utca vége felé lesz a baloldalon a lakótelep egyik alsó lakásából átalakított kis helyen. Remélem, mindenki megtalálja, aki keresi.
Hajrá Krisztián!