Sok boldogságot Angéla és Gábor!

Megint jó régen jelentkeztem már, pedig mennyi minden történt mostanában! Október 1-jén például Angéla és Gábor esküvőjén fotóztam Kiskunfélegyházán. Sőt, mivel a nagy napon kevés időnk volt (többé-kevésbé) beállított képeket készíteni, és az ifjú pár volt olyan lelkes, hogy képesek voltak hétfőn is visszaölteni magukra az esküvői gúnyát, hétfőn is visszamentünk fotózni. Ez volt eddig a legnagyobb szabású ilyen munkám, hiszen az esküvő előtt egy héttel még próbafotózásra is elmentünk, hogy megnézzük a helyszíneket. Ráadásul végig volt is velem másik fotós is: a próbafotózáson és az esküvőn Elemér, akinek ez volt az első ilyen bevetése, de máris majdnem féltékeny lettem a képeire; hétfőn pedig Vivi, aki viszont már szinte öreg motoros, vele ez volt a harmadik közös projektünk, ha jól számolom. Ezúton is köszönöm nekik a segítséget! Angélának és Gábornak pedig köszönöm a bizalmat, és a többiek nevében is sok boldogságot kívánok!

Az esküvőről most nem mutatnék sok képet, számomra érdekesebb volt a hétfő, amikor a kiskunfélegyházi – ma már nagyrészt használaton kívüli – fürdőszállóban fotóztunk. (Bár nem mindegyik kép ott készült.)

Angéla igyekszik jobb fényben feltüntetni Gábort

Véssük kőbe, hogy örökké tartson!

Gyere csak, kisfiú! :)

A kis kíváncsi

Royal Couple

Toljad mán' asszony!

Idill

Tessék mosolyogni!

Elemér hagyatéka a mackókkal teli bőrönd és a piros telefon

A polgári szertartás a kiskunfélegyházi városházán

Kissé Bauhaus-stílusú esküvői torta. Most jöttem rá, hogy elfelejtettem enni belőle :(

Lampioneregetés

„Örülök, hogy nagykőrösi vagyok”

A címben szereplő mondatot egy idős nénitől hallottam ma délelőtt, és olyan jól esett, hogy nem tudom elmondani. Illetve mégis megpróbálom. Az elmúlt fél évben gyakran jártam a várost fényképezőgéppel a kezemben, és azt tapasztaltam, hogy minél jobban beindultak a város fejlesztésével kapcsolatos építkezések – és persze az ezzel járó kellemetlenségek – az embereknek úgy romlott az általános hangulata. Nyilván olaj volt a tűzre, hogy én fotóztam a felújítást, ezért sokan direkt úgy szidták az egész rendszert, hogy én is halljam, de nem egy ember oda is jött hozzám, hogy elmondja, mi bosszantja éppen. Az utóbbi napokban már rendesen kerültem mások tekintetét, hogy hagyjanak engem békén azzal, hogy „nézze már meg, hogy rakták itt le a térköveket!”, vagy „hát ekkora hülyeséget, mint ezek a biciklitárolók, én még soha nem láttam”, vagy „tiszta mocsok az egész város, se gyalog, se biciklivel, se autóval nem lehet közlekedni”, vagy hogy egyáltalán mekkora nagy baklövés volt itt bármit is megváltoztatni. Sokszor visszakérdeztem volna, hogy akkor szerintük mit kellett volna másképp, és pontosan hogyan, de azt hiszem, ennek nem sok értelme lett volna. A mai nap viszont más volt. Holnap lesz a városközpont átadása, több munkást lehetett látni, mint bármikor máshol, és ekkora felfordulást soha nem láttam még. De valamiért rossz szót sem hallottam, pedig ma aztán tényleg végig az utcán voltam. Olyan mondatok ütötték meg a fülemet, amik pont az ellenkező véleményen voltak az eddigiekkel. Úgy látszik, egy nappal az átadás előtt az emberek elkezdték sajátjuknak érezni az elkészült tereket. Az elején idézett idős néni sem azért jött oda hozzám, hogy panaszkodjon, hanem hogy elmondja: nagyon büszke rá, hogy ebben a városban él, és hogy milyen jó, hogy most ilyen szép lesz minden. Nem jobb így, mint folyton a hibákat keresni?

Még lázasan dolgoznak a sellős szökőkúton a Deák téren, de már most sokan a csodájára járnak

Egyelőre nagy a káosz, de holnap már egész más látványt nyújt majd a tér, mint amit eddig megszoktunk

„Addig senki nem megy haza, amíg kész nem lesznek” – nem irigylem most a munkásokat