Horvátország autós szemmel

Amióta a határtól Split-ig végig autópályán lehet eljutni, az utazás horvátországi szakasza egyáltalán nem jelent gondot. Feltéve persze, hogy nem dugul be a csúcsforgalomban. Nekünk szerencsénk volt, a gyér forgalomban jól tudtunk haladni, csak a szembe jövők jártak pórul, mint azt már említettem talán valahol.

Szép nyugodtan, stabil 140-es tempóval ballagtunk lefelé, amikor Zoli hirtelen felkiáltott: Viktor, nézz hátra! A fényképezőgépet előrelátóan magamnál tartottam, és a Sony gyorsaságának köszönhetően sikerült lefotóznom ezt a Ferrarit, még mielőtt elhúzott volna mellettünk.

Pár perc múlva az út szélén láttuk viszont - megállították a zsaruk. Éppen fizetett, amikor elmentünk mellette. Nem telt el két perc, amikor megint felbukkant a visszapillantó tükörben. Csakhogy ezúttal csatlakozott hozzá egy fekete Mercedes is, ami a képen előtte halad. Gondolom a vezetőikben felébredt a bennük rejlő Hamilton és Raikkonen, és kötelességüknek érezték az általuk preferált márkák becsületét megvédeni a közutakon is. Ezeket többet már nem láttuk.

A szigeten szinte csak a főutak kétsávosak. Olyannyira, hogy a többi úton nem is nagyon fér el két autó egymás mellett. Mindez nagy lejtőkkel-emelkedőkkel, és kanyarokkal sűrűn tűzdelve. Olyan is gyakran előfordul, hogy egy út minden előzmény nélkül megszűnik. Mint egy zsákutca. Lehet, hogy a végén egy erdő van, esetleg egy templom, vagy egyszerűen semmi. Mindez a helyieknek nyilván nem okoz problémát, de a turisták biztos, hogy rendszeresen megszívják. Nem baj, ilyenkor lehet érdekes helyeket felfedezni, ahol a madár sem jár.

Tipikus kép: R4-es és bukósisak nélküli motoros.
Renault 4-esből annyi van Horvátországban, mint nálunk Suzuki Swiftből. Egész héten azon gondolkoztunk, hogy honnan került ide ennyi. Én arra tippeltem, hogy ezt is helyben gyártották, mint a Zastava 750-est az 500-as Fiat mintájára. De végül arra jutottunk - és ez tűnik a leglogikusabbnak -, hogy a horvát állam minden lakosnak ajándékoz egy ilyet (vagy egy Yugo-t) a 18. születésnapjára. Máskülönben nem tudjuk, hogy lehet ezekből még mindig ilyen nagy számban az utakon.
A motorosok meg - nem tudni miért -, nem vesznek fel bukósisakot. Igaz ez a robogósoktól a nagymotorosokig mindenkire. Ritka kivételként néhány Babetta-szerű motoron utazó öreg bácsin, meg néhány gyorsasági motoroson láttunk sisakot, de ha az utóbbi utast is vitt (ami elég gyakori), azon már tuti, hogy nem volt.

Egy öreg 323-as kombi Mazda. Háromajtós, vidám sárga színben. Életmódautó. Nagyon szeretném, ha az enyém lenne. Érdekes egyébként, hogy milyen sok katasztrofális állapotban lévő, a teljes szétrohadás, szétesés határán álló autó volt a szigeten. Bár ez többé-kevésbé egész Horvátországra jellemző, amennyire láttam. Ez a Mazda viszont messziről egész jól nézett ki.

Ha szétnézünk az utcán, és egyetlen Renault 4-est sem látunk, akkor valószínűleg lesz ott valahol egy Yugo helyette. A régebben Zastava néven futó gépek Horvátországban szintén népautónak számítanak, a hazai gyártás miatt nyilván potom pénzért lehetett hozzájutni.

A Yugo odáig merészkedett, hogy még Amerikába is exportálták ezeket a kocsikat, amelyek odaát számos autós vicc céltáblájául szolgáltak. Ez a kép pedig a Yugo egyik alternatív használati módját mutatja: az ácsok így szárították a gerendákat az utcán rohadó egyik példányon.

Oldtimerek Splitben

A „Horvátországi mesék” sorozat mai részében autókról lesz szó. Akit nem érdekel a téma, be is zárhatja a 'Szavát, ma mást nem remélhet, csak négykerekűeket.

A történet ott kezdődött, hogy múlt szombaton ilyenkor úton voltunk hazafelé. Hajnalban keltünk, hogy elérjük a fél 6-os kompot. Álmosak voltunk, de cserébe megnézhettünk egy szupergiccses napfelkeltét a tengeren. Fotóztam is serényen, mígnem Split kikötőjébe érve gondoltam átnézek a komp másik oldalára is, hátha ott is van valami látnivaló. Volt.

Lenyűgöző látvány tárult elém. A kompra váró autók között ugyanis 20-30 veterán állt egymás után. Mindegyik makulátlan állapotban, fényesen csillogva várta, hogy beállhasson a nagy hajó gyomrába. Szerencsére elég kevés ember mozgolódott az autók körül, azok is főleg a tulajdonosaik voltak, úgyhogy alig vártam, hogy kikössön a komp.

Talán nem kell mondanom, hogy az első voltam, aki a hajóról a szárazföldre lépett, megelőzve a kikötésért felelős legénység tagjait is. Sietős utam volt ugyanis a szomszédos parkolóba, hogy ott azután lencsevégre kapjam az autókat, köztük ezt a gyönyörű, piros Fiat kabriót, aminek szégyen, de nem tudom a rendes nevét.

Mint ahogy a háttal álló régi gépről sem tudom, hogy miféle. A baloldalon viszont egy Fiat 500-as látható, ami errefelé ritkaság, mert főleg a licensze alapján gyártott Zastava 750-ből fut rengeteg.

Itt elértem az autósor végére, de ember még mindig alig volt a környéken. Nagyon siettem, mert közben kászálódtak lefelé a kompról, és tudtam, hogy hamarosan elözönlik ezt a részt, akkor pedig nem tudok jó képeket csinálni.

Ez az egyik kedvencem, a Peugeot 204-es. Mellette a gazdája látható.

Mire ideértem, ehhez a nem tudom milyen autóhoz, már megjelentek a bámészkodók is. Öt percig sem tartott a nyugalom.

A csapat legidősebb tagja nem a saját kerekén érkezett - tréleren utazott. Megkockáztatom, hogy egy Ford T-modell, de van egy minimális esély rá, hogy tévedek.

Az első

Most jutott eszembe, hogy mi volt íráskényszerem első megnyilvánulása. Muszáj elmondanom, mert lehet, hogy egyszer én is elfelejtem.
Karácsony volt, én pedig körülbelül ötéves lehettem. Tudtam már írni, mert meg akartam tanulni, és valahogy sikerült is. Szóval karácsony volt, pont az a pillanat, amikor a mamától hazaérve konstatáltam, hogy nálunk is járt a Jézuska, letette a karácsonyfát és alá az ajándékokat. A tesómmal versenyt futottunk, hogy ki tudja a legrövidebb idő alatt feltépni az ajándékokról a csomagolást. De mielőtt az elsőt felbontottam volna, valamiért megálltam. Beszaladtam a szobámba, és gyorsan felírtam egy fakockára filctollal, hogy „karácsony van”. Mindezt azért, hogy ha később olvasom, eszembe jusson majd az a boldog pillanat.
Az volt életem első „blogbejegyzése”.

Horvátországi mesék III.

Egyik nap kirándulni indultunk a szigeten, így jutottunk el a kedves kis Bobovišće Luka nevű faluba. Sok különös nem volt itt, leszámítva egy olyan csónakot a kikötőben, aminek csak az orra látszott ki a vízből, amúgy el volt süllyedve. Vicces látványt nyújtott, talán majd mutatok arról is képet egyszer. Érdekesebb viszont az a kis bolt, amit véletlenül találtunk meg, mikor már indulni készültünk haza.


Kívülről így nézett ki. Az ajtó előtti széken ült a boltos bácsi, aki amint meglátott minket, elkezdett agitálni, hogy térjünk be hozzá. Így is tettünk, mivel már kívülről is sokat ígért a hely. Főleg, hogy egy kis piros tábla is hirdette: ez a kis barlangszerű lyuk valami különlegeset rejteget.


Odabent kiteljesedett a döbbenet. Ha ragaszkodunk az EU által előírt szabályokhoz, hogy milyennek kell lennie egy élelmiszert forgalmazó üzletnek, akkor az itt portékáját büszkén mutató úriember körülbelül tízszeres életfogytiglani fogházbüntetést, és többmillió eurós büntetést tudhatna magáénak. De előbb a helyszínen fejbe lőnék, az üzletét bezáratnák, lebontanák, a helyét pedig sóval hintenék be. Szerencsére az élet egyszerűbb ennél, és vannak még ilyen eredeti boltok, ahol az érdeklődőt meg is kínálja a kinézett termékekből az eladó, hogy megkóstolhassa.

Itt éppen a kecskesajtot helyezi a zacskóba a kedves öregúr, miután vágott egy szeletet belőle, hogy kóstoljuk meg. Nagyon finom volt, úgyhogy azt a darabkát, amiért nyúl, haza is vittük. Ettünk még itt mandulát és szőlőt is. A portéka java részét a klasszikus bor-olívaolaj-sajt szentháromság töltötte ki, de volt olyan sonka is (jobboldali kis kép - rákattintva nagyobb lesz), hogy alig hittünk a szemünknek, amikor megláttuk. A falon lógott, vastagon penészesen, és színével meg repedéseivel egészen jól beleolvadt a falba. Nyilván ilyennek kell lennie. Én meg merném kóstolni, és elhiszem azt is, hogy finom lehet, miután megszabadították a legkülső rétegtől.


Ez pedig már a fizetés pillanata. Pénztárgép, blokk? Ugyan már! Egy kis cetlire írta össze, hogy mi mennyi, és aszerint fizettünk. Nagyon jó érzés volt itt vásárolni a sterilnek tűnő, néha mégis egérszaros multik után.

Horvátországi mesék II.

Elég hamar elértük Splitet, nem volt nagy forgalom. A hazafelé tartók viszont rendesen ráfaragatak, mert több kilométer hosszú dugó alakult ki az autópályán. Sőt, azok szívták meg a leginkább, akik pont a többezer méter hosszú alagutak valamelyikében érték utol a sort, és rostokoltak a sötét, levegőtlen helyen. Mi szerencsére gond nélkül haladtunk előre, aztán egyszer csak megrázó látvány tárult elénk.

Bár a görögországi tüzek nagyobb sajtóvisszhangot kaptak, azért Horvátországban is pusztítottak a lángok rendesen. Minden évben vannak tüzek a szárazság és az eldobott cigaretták vagy szándékos gyújtogatások miatt, de az eredményét ilyen közelről még nem láttam. Split felé, a nagy kikötővárostól nem messze volt ez a szakasz, ahol nagy területen leégett az erdő.


Ezek a fák nem azért kopaszak, mert ősszel elhullatták a levelüket, hanem azért, mert elszenesedtek a tűzben. Ezen a képen pedig jól látszik, hogy az út szélét jelző műanyag jelzőoszlop sem bírta a hőt, és rendesen megolvadt.


Érdekes kontrasztot képeznek az előtérben lévő elégett fák a háttérben lévő sziget zöld lombkoronáival. Élőben persze még döbbenetesebb volt a látvány. Fekete fák és hamutól fehér föld mindenütt.


Talán ezen a képen látszik legjobban a tűz pusztításának mértéke. A táblából is kikövetkeztethető, hogy a közelben lévő házak is veszélyben voltak. Sajnos nem tudom, hogy a 300 méterre lévő étterem megmenekült-e, de nagyon érdekelne.

Horvátországi mesék I.

Hazafelé úton arról beszélgettünk Katival és Zolival, hogy mit meséljünk majd az itthoniaknak. Pontosabban azt a problémát elemezgettük, hogy ugyanazt a történetet a különböző barátoknak, családtagoknak többször is el kell mesélni, és ez borzasztó unalmas. Ezért írok én blogot többek között.
Most viszont arra jöttem rá, hogy ha csak egyszer mesélem el - itt -, akkor azt nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel illene tennem. Ez pedig nagyon nehéz, hiszen akkor írnom kellene Brač éghajlatától kezdődően a tengerben errfelé élő halak lelkivilágáig.
Ha viszont annyit írok, hogy szombaton fél 6-kor indultunk, hosszú volt az út, jó volt az idő, a tenger pedig kicsit hideg ugyan, de megszokható, az kevés. Az semmi, mert ez nem érdekel senkit.
Hogy mégis érdekes legyen, úgy fogok mesélni, hogy megmutatom a képeket. És azt sem egyszerre. Egyrészt azért, mert több mint ötszáz képet készítettem és nem győzöm szelektálni őket. Másrészt meg annyit kellene írnom, hogy holnap reggelig gépelhetném. Úgyhogy minden nap írok majd valamiről. Most jöjjön Sutivan kikötője.


Ez itt a két kedvenc hajóm, ráadásul egymás mellett. Nem is értem, hogy a vízi járművek többsége miért fehér, amikor lehetnének ilyenek is akár. Háttérben a templom, ami a hajók és a víz mellett a legjellemzőbb eleme egy horvát kikötőfalunak.


Sutivan kikötője este. Ebben a faluban laktunk egy hétig, és a végére már szinte helyieknek éreztük magunkat. Köszönhető ez annak is, hogy a turisták ilyenkor már nem olyan gyakoriak, és ezért könnyebben megjegyeztek minket az emberek. Volt olyan is, hogy már köszöntek előre, amikor megláttak. Meg mi sem kevertük a helyieket a nyaralásukat töltő emberek tömegével, ezért könnyebben be tudtunk épülni a falu vérkeringésébe. Oké, ez erős túlzás.
De azt nem gondoltam volna, hogy a szezonon kívüli nyaralás mennyire más érzés. Bizonyos szempontból többet ad, mert tényleg jobban meg lehet ismerni egy helyet akkor, amikor a helyi lakosság többségben van a turistákhoz képest. És amikor délben éhesek lettünk, érdekes volt a tengerpartról vizes fürdőgatyában „hazafelé” tartva a hátukon iskolatáskát cipelő gyerekeket kerülgetni.


Nem volt befagyva a tenger, csak a hosszú záridő miatt kisímult a víz. Nem tudom, ismerték-e ezt a jelenséget. Ha mondjuk fél perces záridővel fotóznak estefelé ilyesmi vizeket, úgy fog tűnni, hogy a víz meg van fagyva. Csak a folyamatos mozgástól elmosódott hajók árulják el a turpisságot.


Ez a kedvenc képem, és amilyen amatőr vagyok, már a beszámoló első részében elsütöm. Ez a kis utca a kikötőben lévő pékségtől a dombon elhelyezkedő házakhoz vezet, és nem klasszikus macskakővel, hanem tengerparti kavicsokkal van kirakva. Csúszik is rendesen, esőben izgalmas lehet itt sétálni. Hóban nem, azt ugyanis állítólag errefelé nem nagyon láttak még.
A lépcső baloldalán lévő kis kézikocsi nagyon gyakori jármű errefelé, hiszen sok helyre - mint például ide is - nem lehet eljutni autóval, ezért a szállításokat csak ezekkel tudják megoldani.
A lámpa pedig nem zölden világított, csak a sárga és fehér vegyes fények kicsit becsapták a fényképezőgépet. Meg nyilván elcsesztem a fehéregyensúly beállítását is.


Minden tengerparti falunak a kikötője a központja is egyben. Sutivanban is a partra koncentrálódik a lényeg. Itt van az éttermek és kávézók java, itt találkoznak egymással az emberek. Ez egy nagyon tipikus kép, más horvát faluban is láttam már ugyanilyet, csak kicsit másmilyen épület volt a háttérben. Lehet találgatni, hogy ezek az emberek hány éve ismerik egymást, és mikor vált szokásukká, hogy esténként kiülnek ide, pár méterre a tengeren himbálózó hajóktól, és megbeszélik a világ menetét. Keresztbe tett lábbal és karral ültek ott, és méregették az elhaladó embereket, köztük minket, szezon után idetévedt turistákat is. Ráadásul egy kutya is volt velük. Nagyon megfogott a látvány, ezért miután elmentünk előttük, visszamentem megkérdezni, hogy lefotózhatom-e őket. Arra számítottam, hogy mogorvák lesznek és elhajtanak, hogy nincs szükségük erre. De nem, nagyon kedvesek és együttműködőek voltak. Utána megmutattam nekik a fényképezőgép kijelzőjén a képet, és elégedetten nyugtázták, hogy jó lett, pedig olyan kicsiben nem is láthatták rendesen magukat.

(Folytatás hamarosan)

Egy hét szünet

Tudják, hogy miért nem úgy írtam a címet, hogy „1 hét szünet”? Mert úgy nem elegáns, és nem is szabad. A számokat mindig betűvel írjuk szövegben. Persze vannak kivételek. Szakácskönyvben például érdekes lenne úgy írni, hogy két kilo rizs, ott 2 kg rizs szerepeljen.

De hogy a lényegre térjek, egy hétre szabadságra megyek, ezért a Vikiszaván is egy hét szünet köszönt be. Ott leszek nagyjából, ahová a zöld nyíl mutat, a Brač szigeten (a č betű kódját /alt+0232/ egy hete kerestem ki, hihetetlen, hogy most gondolkodás nélkül eszembe jutott), egy Sutivan nevű városkában. Legalábbis úgy tudom.

A tenger legfrissebb információim szerint már csak 21 fokos, de állítólag még fürödnek benne az emberek. Egyelőre csak ezekkel a Google Maps-ról származó műholdképekkel tudok szolgálni, de ha hazaértem, bő lére eresztett, képekkel gazdagon illusztrált beszámolót ígérhetek.
Viszontlátásra, tartsanak velem egy hét múlva is, ugyanitt!

Két kép Monzából

Az előbb kaptam néhány képet. Egy nagyon kedves barátom küldte, akit régebben sokáig szerettem volna feleségül venni, részben épp az olyan dolgai miatt, mint amit ez a kép is bizonyít:

Mert hát mit is látunk ezen a képen? Egy fiatal hölgyet Milánóban, az Enzo Ferrari utcában. A kezében egy tábla, amit láthatóan nagy örömmel tart. A táblán a felirat magyarul bejáratot jelent, de ezt remélem mindenki tudja. Az érdekesség a tábla felső részén látható logo, amit ki is nagyítottam külön, hogy jobban lehessen látni. A monzai versenypálya emblémája. És nem, nem a Formula 1-es versenyre igyekvő turistákat igazítja útba a táblával, hanem egyszerűen leszerelte a pálya kerítéséről, hogy hazavigye emlékbe.

A levél végén szerepelt még egy kép, amihez önmagát mentegetve csak ennyit írt: látod, mások sokkal nagyobb táblákat loptak a pályáról.

Van aki ezt a jelenséget betegségnek tartja. Fanatizmusnak, őrültségnek is mondják. De nem, ez hülyeség. Amit itt látnak, az életörömhöz való ragaszkodás. Ez pedig az egyik legemberibb tulajdonság. Aki nem érti, az valószínűleg már menthetetlenül beleszürkült az életbe.

Érdektelennek tűnő háttérinformáció: a bejegyzés írása közben Varga Miklós: Vén Európa c. számát hallgattam.

Horvátország 2007 - A bevásárlás

Vigyázat, rossz minőségű képek!

Szalagon az áru: keressék meg a képen a kis kosárlabdát és figyeljék meg a biztonsági okokból vett két roll wc-papír előtt lévő, mosópor nagyságú doboz mézes tescos corn-flakest

Szombaton indulunk Horvátországba Zolival és Katival a kissé megkésett, de jól megérdemelt nyaralásunkra. Az előkészületek sorát természetesen a nagybevásárlás nyitja, amire ma került sor. Tavaly, amikor két hétre mentünk hatan, a bevásárláskor több mint százezer forintot fizettünk, ez most 21 ezer volt egy hétre hármunknak. Vagyis ha utánaszámolok, kevesebbet költöttünk most, ha főre és napra is elosztom az összeget. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne vettünk volna egy csomó baromságot most is. Csak ezúttal jobban megnéztük az árakat.
A 9 forintért kínált vonalzók (a képen) ára például olyan kedvezőnek tűnt, hogy mindjárt ötöt is vettünk belőle. Derékszögűt, egyenest, szögmérőst, meg ami még volt. Remélem, hasznát vesszük majd a nyaralás alatt. Kati egy kis tolltartót is vett, amit majd sminkescucc-tartónak tervez használni. Vettünk három soft ball-t, vagyis kislabdát is, ami viszont tényleg jól jöhet még. Labda nélkül nem nyaralás a nyaralás. A tenger állítólag már nem túl meleg, de horvátországi hírszerzőnk szerint azért még fürödnek benne az emberek. Ezért kellhet majd a matrac is, amit Kati már beszerzett, és most a kis Suzukija csomagtartójában rejteget.
Az a rossz, hogy amikor közösen megyünk bevásárolni, mindenkinek előjönnek a különböző perverziói, már ami az élelmiszerfogyasztást illeti. Kati chipsmániás, ezért fanatikusan keresi az újdonságokat - most például a parázson sült (persze, hogyne) Lay's chipset -, persze miután már a kosárba tette az elmaradhatatlan zacskó Pombär-t. Zoli jobb nem is beszélni, ő minden polcon talál valamit, ami nélkül nem hagyhatjuk el a boltot, legyen az halkonzerv vagy pillecukor. Legújabb felfedezése a régi jó Fizzy pez (Pez cukorka koppintás) egy másik cég által gyártott változata. A nevét sajnos nem tudom, pedig Zoli tegnap adott is nekem ajándékba egy csomaggal. Ennek a cukorkának - amellett, hogy 20 Ft-ba kerül egy csomaggal - az az érdekessége, hogy egy csomagban háromféle szín van: fehér, sárga és piros, és a fehér fogyasztása szabályosan sokkos élményt vált ki.
Persze én is megveszek sok baromságot, amit meglátok, de most talán sikerült visszafognom magam. Azért jó sok olyan kaját vettünk, amit alig várok már, hogy majd megegyünk.
Egyvalamit nem sikerült venni: azt, amiért indultunk. Konzerveket. A Tescoban ugyanis nagyon szegényes választék volt ezekből, úgyhogy lesz még egy utunk valamelyik boltba.

Ui.: elnézést a rossz képminőségét, de a Tescoban csak mobillal merek fényképezni. Ráadásul ezt sem szeretik.

Az olvasóknak sem kell a Sport Duomax

Bevallom, meglepett a csokis közvéleménykutatás eredménye: 7 szavazóból 6 nem kérte a felajánlott ajándék csokit, legyen ez akár elméleti, akár valós lehetőség. Mivel tapasztalatom szerint kis hazánkban az emberek meglehetősen igénytelenek ilyen téren, ezért különösen büszke vagyok olvasóimra, amiért - úgy tűnik - nem esznek meg mindent, ami édes.

Edó és Gabi: Az esküvő

Sokat írni nem tudnék most az esküvőről. Szép volt, jó volt, de inkább beszéljenek a képek.
Ezúton is sok boldogságot kívánok Edónak és Gabinak!


Mindenki rájuk várt, de annyit még megtettek nekem, hogy visszanéztek, amikor beléptek a templomba


Gondos kezek készítették a sminket, de úgy látom, itt még találtak valamit


Az esküvőt próbáltam néhány különleges kameraállásból is megörökíteni, ezért a menyasszonyi autóba is bekéredzkedtem. Ez itt a templomból az étterembe menet készült. A képet alacsony sebességnél készítettem, a menyasszony nem volt veszélyben


Az esküvő előtt a múzeumkertbe mentünk fotózni


Útban a fotózás helyszínére

Gratulálok a friss házasoknak!

Nagy nap ez a mai! Unokatestvérem, Edit (a továbbiakban Edó, mert mindenki így ismeri) és vőlegénye Gabi mától hivatalosan is egy pár. A délután 1 órakor kezdődő polgári esküvőn rövid, tömör, de szép szertartással adták össze az ifjú párt, melynek végén pezsgővel koccintottunk az egészségükre.
Az időjárás egész héten rendkívül rossz volt, szeptemberben még ritka az ilyen hűvös, esős idő. A mai napon viszont mintha a Jóisten is velünk együtt örült volna, napsütéssel köszöntötte Edót és Gabit, szinte először ezen a héten.

Teszt: Sport Duomax

Régen teszteltem már csokit, úgyhogy ideje volt valami új, vagy számomra legalábbis ismeretlen példányt felkutatni. Mivel úgyis mentem a Mocsai boltba virsliért az esti hot-dog partihoz, kerestem egy áldozatot.
Kétségbeesetten szemléltem a bolt silány csokiválasztékát, de szerencsére megmentett az újdonságokról mostanában mindig gondoskodó Kraft cég a Sport szelet egy újabb alfajával.
Érdekes jelenség, hogy mostanában az édesiparban nem nagyon jelenik meg senki új márkával, hanem inkább régi, jól bejáratott nevekről húznak le minél több bőrt. Így történt ez most is. Sport szeletből van már jégkrém, amit korábban teszteltem és elnyerte a tetszésemet, most pedig itt a Sport Duomax, aminek - azon kívül, hogy csokit és rumaromát tartalmaz - semmi köze a klasszikus Sport szelethez. De nem baj, így elég volt kevesebbet költeni reklámra, nem kellett komplett új arculatot tervezni a csokinak, ezért talán 3 forinttal is olcsóbb így, mint ha új néven vezetik be.


Gyorsan az ízéről, mert az utolsó falat van a számban így még friss az élmény. Rossz. Legalábbis jaj, keveredik benne minden ízű aroma. Nem egy letisztult ízvilágú csoki. Már a megnevezéséből sejthető, hogy érdekes lesz: tejcsokoládéval bevont rum ízű karamelles (29%), kakaós kekszes (22%) szelet ropogós rizsdarabokkal. Csoki, rum, karamell, keksz, rizs - csoda, hogy elfér ennyi minden akár egyetlen falatban is. Túl édes, aztán túl rumos, majd közvetlenül ezután túlságosan beleragad a karamell a fogamba, lenyelés után a rumaroma erős emléke marad meg. A rum íze nem feltétlenül zavarna, mert ettem már olyan rumos csokigolyókat, aminek az utóíze tök jó. Ennél a csokinál meg nem jó az utóíz. Ennyi.
Van még egy, amit nem bontottam fel, de nem fogom megenni. Csokiteszteléshez mindig két példányt veszek. Egyet a csomagolásos fotókhoz, egyet pedig megeszek közben. Kell a kettő, mert ha túl finom, akkor félő, hogy hamarabb megeszem, mint hogy ihletet adna, és később már nem tudok pontosan visszaemlékezni a fogyasztása közben ért élményekre.
Itt most megint jó lenne enni még egy falatot, hogy tudjak még írni róla. De inkább nem írok többet. Persze ez attól még nem rossz csoki, csak én nagyon válogatós vagyok.
A csomagolása jó minőségű, felbontva kis papírtálcán helyezkedik el a kettévágott csoki. Egy másik blogon megjegyezték, hogy ez a papírtálcás dolog azért van, mert megtartja a csomagolást, ami így nem esik össze a két kis csokidarabon, vagyis nagyobbnak látszik a termék. Ez igaz. Jó, hogy nem kellett annyit megennem belőle, amennyit a csomagolás alapján gondoltam.


Extrém módon morzsálódik a kis nyavalyás

Most nézem, az ára nincs rajta a csomagoláson, én meg nem is figyeltem, hogy mennyibe került. Kijöttem a gyakorlatból. A neten szétnézve 95-110 forint között kínálják, ami majdnem sok érte.

Esik az eső

Megállíthatatlanul közeleg az ősz. Ekkora közhely után muszáj elmondanom, hogy hétvégén lesz az unokatestvérem (Edit) esküvője, és szeretném, ha addigra elállna, hogy jó fotókat tudjunk készíteni, meg egyáltalán. Egy esküvőn ne essen az eső. Az esküvő ugyanis vidám dolog, az eső meg szomorú, ezért senkinek sem hiányzik a kellemetlensége.
Az eső viszont szép is tud lenni, ha az ember a meleg szobából szemlélheti, és közben nem ázik el. Számomra huszonöt éve megunhatatlanul érdekes, amikor az égből vízcseppek hullanak alá. Meg is örökítettem a mai esőt két képen. A felsőt a kapu alatt kinézve fotóztam. A fókuszt manuálisan beállítottam arra a vonalra, ahová a kapu tetején lévő cserepekről leesnek vízcseppek. Aztán kattintottam párat, várva a szerencsére, hátha elkapok véletlenül egyet. És kb. tizedik próbálkozása sikerült is. Rákattintva nagyobb lesz.


Ezt sokkal könnyebb volt lefotózni: a csatornából kiömlő víz pont az egyik levélre folyt, ahonnan a víz érdekes alakzatban repült tovább. Nagy hiba, hogy túl hosszú záridővel készült, ezért a víz elmosódott, és nem látszik élesen a levélről visszacsapódó cseppek alakja. De nem akartam feláldozni a minőséget, és sötétebbre sem szerettem volna, úgyhogy ez ilyen lett. Nem volt elég fény a rövidebb záridőhöz. Márpedig a fényképezést azért nevezik fényképezésnek, mert fény kell hozzá.