Most viszont arra jöttem rá, hogy ha csak egyszer mesélem el - itt -, akkor azt nagyon alaposan, mindenre kiterjedő részletességgel illene tennem. Ez pedig nagyon nehéz, hiszen akkor írnom kellene Brač éghajlatától kezdődően a tengerben errfelé élő halak lelkivilágáig.
Ha viszont annyit írok, hogy szombaton fél 6-kor indultunk, hosszú volt az út, jó volt az idő, a tenger pedig kicsit hideg ugyan, de megszokható, az kevés. Az semmi, mert ez nem érdekel senkit.
Hogy mégis érdekes legyen, úgy fogok mesélni, hogy megmutatom a képeket. És azt sem egyszerre. Egyrészt azért, mert több mint ötszáz képet készítettem és nem győzöm szelektálni őket. Másrészt meg annyit kellene írnom, hogy holnap reggelig gépelhetném. Úgyhogy minden nap írok majd valamiről. Most jöjjön Sutivan kikötője.
Ez itt a két kedvenc hajóm, ráadásul egymás mellett. Nem is értem, hogy a vízi járművek többsége miért fehér, amikor lehetnének ilyenek is akár. Háttérben a templom, ami a hajók és a víz mellett a legjellemzőbb eleme egy horvát kikötőfalunak.
Sutivan kikötője este. Ebben a faluban laktunk egy hétig, és a végére már szinte helyieknek éreztük magunkat. Köszönhető ez annak is, hogy a turisták ilyenkor már nem olyan gyakoriak, és ezért könnyebben megjegyeztek minket az emberek. Volt olyan is, hogy már köszöntek előre, amikor megláttak. Meg mi sem kevertük a helyieket a nyaralásukat töltő emberek tömegével, ezért könnyebben be tudtunk épülni a falu vérkeringésébe. Oké, ez erős túlzás.
De azt nem gondoltam volna, hogy a szezonon kívüli nyaralás mennyire más érzés. Bizonyos szempontból többet ad, mert tényleg jobban meg lehet ismerni egy helyet akkor, amikor a helyi lakosság többségben van a turistákhoz képest. És amikor délben éhesek lettünk, érdekes volt a tengerpartról vizes fürdőgatyában „hazafelé” tartva a hátukon iskolatáskát cipelő gyerekeket kerülgetni.
Nem volt befagyva a tenger, csak a hosszú záridő miatt kisímult a víz. Nem tudom, ismerték-e ezt a jelenséget. Ha mondjuk fél perces záridővel fotóznak estefelé ilyesmi vizeket, úgy fog tűnni, hogy a víz meg van fagyva. Csak a folyamatos mozgástól elmosódott hajók árulják el a turpisságot.
Ez a kedvenc képem, és amilyen amatőr vagyok, már a beszámoló első részében elsütöm. Ez a kis utca a kikötőben lévő pékségtől a dombon elhelyezkedő házakhoz vezet, és nem klasszikus macskakővel, hanem tengerparti kavicsokkal van kirakva. Csúszik is rendesen, esőben izgalmas lehet itt sétálni. Hóban nem, azt ugyanis állítólag errefelé nem nagyon láttak még.
A lépcső baloldalán lévő kis kézikocsi nagyon gyakori jármű errefelé, hiszen sok helyre - mint például ide is - nem lehet eljutni autóval, ezért a szállításokat csak ezekkel tudják megoldani.
A lámpa pedig nem zölden világított, csak a sárga és fehér vegyes fények kicsit becsapták a fényképezőgépet. Meg nyilván elcsesztem a fehéregyensúly beállítását is.
Minden tengerparti falunak a kikötője a központja is egyben. Sutivanban is a partra koncentrálódik a lényeg. Itt van az éttermek és kávézók java, itt találkoznak egymással az emberek. Ez egy nagyon tipikus kép, más horvát faluban is láttam már ugyanilyet, csak kicsit másmilyen épület volt a háttérben. Lehet találgatni, hogy ezek az emberek hány éve ismerik egymást, és mikor vált szokásukká, hogy esténként kiülnek ide, pár méterre a tengeren himbálózó hajóktól, és megbeszélik a világ menetét. Keresztbe tett lábbal és karral ültek ott, és méregették az elhaladó embereket, köztük minket, szezon után idetévedt turistákat is. Ráadásul egy kutya is volt velük. Nagyon megfogott a látvány, ezért miután elmentünk előttük, visszamentem megkérdezni, hogy lefotózhatom-e őket. Arra számítottam, hogy mogorvák lesznek és elhajtanak, hogy nincs szükségük erre. De nem, nagyon kedvesek és együttműködőek voltak. Utána megmutattam nekik a fényképezőgép kijelzőjén a képet, és elégedetten nyugtázták, hogy jó lett, pedig olyan kicsiben nem is láthatták rendesen magukat.
(Folytatás hamarosan)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése