Mit jelent nekem a narancssárga?

Az előző, Narancssárga c. képem kapcsán írom most ezt a posztot. Már amikor feltöltöttem a képet, és jó ötletnek tartottam csak annyit írni mellé, hogy „narancssárga”, akkor bevillant, hogy esetleg lesz majd, aki párhuzamot von az — akkor még — közelgő választások és a címadásom között. De aztán nem tartottam fontosnak, hogy még odaírjam a kép alá, hogy „nem, nem azért adtam a címet!”.
Persze engem az sem érdekel, ha valakit befolyásolok ezzel, de engem a politika abszolút nem érdekel. Most ráadásul nem is volt izgalmas, előre lehetett tudni, hogy mi lesz az eredmény.



Szóval sajnálom, de nem a győztes politikai párt jut eszembe, ha a narancssárga színről van szó. Ha narancssárga, akkor nekem a narancs (igen, a gyümölcs, nem a jelkép), a naplemente, és a régi kukásautók jutnak eszembe.
Ó igen, a kukásautók. Mint szinte minden kisgyerek esetében, az én első jövőképem is úgy rajzolódott ki bennem, hogy én kukásbácsi akarok lenni. És hogy miért? Természetesen, mert olyan jó mókának tűnt odagurgatni a kukákat a kukáskocsi hátuljához, és aztán persze a lényeg, hogy gombokat nyomkodhat, karokat húzgálhat ott az ember, aminek hatására a kuka tartalma abba a hatalmas tartályba ürül, igen kellemes hangok kíséretében. A hab a tortán pedig, hogy a kukásbácsi a kukásautó hátulján állhat, és leugorhat onnan menet közben, amikor csak akar.
De ha már ennyire visszautaztam a múltba gondolatban, hadd mondjak akkor már valamit a politikáról is. Ha megkérdezi tőlem valaki, hogy fideszes vagyok-e vagy mszp-s, én azt szoktam válaszolni, hogy leginkább egyik sem. Viszont ha dönteni kell, azt mondom, hogy én visszasírom azt az időszakot, amit egyesek csak „átkos”-ként emlegetnek. Hogy miért? Nem kellett dolgoznom, viszont mindig volt mit ennem és autóval vittek az óvodába. Egész nap csak játszottam, semmi hasznosat nem csináltam, mégsem szenvedtem hiányt semmiben. Emlékszem ugyan, hogy amikor az óvodából délben átballagtam a mamámékhoz, sűrűn jöttek szembe velem „ruszki” katonák. De ők is inkább érdekesek voltak, mint félelmetesek. Igaz, hogy csak kétféle jégkrém volt (mogyorós és nem mogyorós), amit olyan papírba csomagoltak, hogy ha nem bontottunk fel idejében, átázott és ráragadt a termékre, felbontva viszont végtelennek tűnő perceket kellett várni, mire harapni lehetett a jéggé fagyott finomságot, de senki nem panaszkodott erre. Ja, és „felülről” kapott 100 százalékos támogatással mindig volt kocsim is. Először egy Moszkvics, aztán egy gokart. Igaz, mindkettőt lábbal kellett hajtani, de biztosították a mobilizációt számomra. Az építőanyagot is ingyen kaptam, annyi Legóm volt, mint a szemét. Huh... nem is mondom tovább, mert teljesen elfog a nosztalgia, és mindjárt elegem lesz ebből a szép új világból.



A lényeg, hogy nekem nem azt jelenti a narancssárga. És a piros virág sem. Ugye nem baj?