Jaj, én nem merek bemenni, ki fognak nézni innen minket! — mondta Gabi félig nevetve, félig komolyan aggódva, amikor leparkoltunk a kecskeméti FormaZóna parkolójában. Kívülről az emeleti panorámaablakokon keresztül láttuk, hogy odabent mennyien fáradoznak azon, hogy tökéletesebbre dolgozzák izomcsoportjaikat. Aggasztó látvány volt, tényleg. De az a helyzet, hogy Gabi vett rá, hogy jöjjek el vele squasholni. Magamtól tényleg nem léptem volna be egy ilyen helyre. Most meg ő jobban ódzkodik, mint én?
Mindketten azt gondoltuk ugyanis, hogy bent csupa izomagyú, pitbullfejű ember fog ránk vicsorogni, amiért elszívjuk előlük az izomépítéshez szükséges oxigént. Az nem is érdekelt, hogy engem valószínűleg a legmélyebb szinten le fognak nézni, amiért láthatóan nem sok időt töltöttem még hasonló intézményben.
De összeszedtük a bátorságunkat és beléptünk. A recepción ért az első meglepetés. A recepciós lány mosolygott, és maximálisan segítőkész volt, amikor tudtára adtuk, hogy először vagyunk itt. Már nem is éreztük olyan elveszettnek magunkat.
Bent egy srác vett pártfogásba minket. Megmutatta, merre vannak az öltözők, mi hogy megy itt, és bíztatott, hogy szóljunk neki, ha bármire szükségünk lenne. Mindezt olyan természetes stílusban, mint ha tíz éve barátok lennénk.
Átöltöztem, és hülyébben éreztem magam, mint előtte. Volt még fél óránk 8-ig, amikortól miénk volt a squashpálya. Mivel addig ingyenesen használhattuk a konditerem részt, nekiálltunk sorban kipróbálni mindent. Már amiről nagyjából sejtettük, hogy melyik irányból is kéne megközelíteni. Mert bizony a fél géppark működésének titka még a magyarázó ábrákkal együtt sem volt teljesen tiszta nekem. Eleve az volt az első benyomásom, akármelyikre is néztem, hogy vagy fogorvosi szék, vagy olyan, ami bármilyen vizsgálatra való, de minden esetre azt a célt szolgálja, hogy kárt tegyenek rajta az emberben. Szóval nem azt súgták nekem, hogy gyere, próbálj ki.
Amin pedig nem volt ülés, azt inkább néztem volna valami modern, indusztriális stílusú szobornak. Bevallom, kondigépeket még nem tanulmányoztam közelebbről. Eddig.
Gabit jobban hajtotta a kalandvágy. Először is odament egy olyan géphez, amiről egy biciklikormány-szerű lógott le fentről, azt kellett lefelé húzogatni és így súlyokat emelni. Megpróbálta lehúzni, de amikor már harmadszorra emelkedett a levegőbe, mert magát húzta fel, feladta. Kipróbáltam én is, ő pedig csodálkozott, hogy nekem miért sikerült. „Azért Gabi, mert kábé 20 kilóval több a rajta lévő súly, mint te. Vagyis akármilyen erős vagy, a teljes testtömeged sem elég ahhoz, hogy megmozdítsd.” Így kezdtük az ismerkedést fizikai teljesítőképességünk határaival...
Amelyik gépnél legalább 80 százalékban biztosak voltunk benne, hogy nem fordítva fogunk felülni rá - ezzel közröhej tárgyává tenni magunkat -, azt kipróbáltuk egy-két perc erejéig. Bemelegítésnek pont jó volt. Egyébként pedig fokozatosan rájöttünk, hogy az ott lévő emberek - akár személyzet, akár vendégek - olyan jó fejek, hogy bárki készséggel segített, ha valamit nem értettünk. Nesze neked, előítélet!
Elérkezett az idő, amikor birtokba vehettük a squash pályát. Erről a sportról annyit tudtam, hogy fal és labda. Valamint ezek kombinációja. A biztonság kedvéért előtte otthon Youtube-on megnéztem, hogy is zajlik ez a játék pontosan. Első meglepetésként rájöttem, hogy ütővel játsszák, mint a teniszben... Aztán elkezdték magyarázni a szabályokat, én pedig kikapcsoltam a videót. Túl sok volt ez így egyszerre, majd élőben kiderül, hogy is van ez.
Szerencsére Gabi sem annyira profi, hogy a szabályok szerint vágyott volna játszani, úgyhogy nekiálltunk gyakorolni. Igazán bénák voltunk. De a lelkesedés azért meghozta az eredményét, néhányszor sikerült rendes játékra emlékeztető mozdulatokat is végrehajtani. Ennek ellenére egyszer csak bejött a terembe egy úriember, és megkérdezte, hogy milyen labdával játszunk, mert úgy látja, kihívást okoz nekünk. Odaadtuk neki, mire megvilágosodott: elárulta, hogy mi a legprofibb versenylabdával játszunk, amivel a gyakorlottabb játékosoknak is meggyűlik a baja. Aztán szó nélkül adott nekünk egy kezdő labdát, amivel tényleg sokkal könnyebb volt a játék. Ez nagyobbat pattant, nem kellett teljes erőből játszani, hogy fel tudjunk venni egy ritmust.
Az egy óra viszonylag hamar eltelt, átadtuk a pályát az utánunk következőknek. Épp kezdtem fellélegezni, amikor Gabi mondta, hogy fussunk még egy kicsit a futópadon. Először azt hittem, viccel, de tényleg komolyan gondolta. Viszont a futópadon már én is rájöttem, hogy furcsa módon bírom még, ráadásul jól is esik. Aztán jó fél órát hajtottuk a legkülönfélébb gépeket. Közben kicsit megzavarta az agyamat, hogy az emeleti edzőteremből remek kilátás nyílt a közelben lévő McDonald’s-ra, és eszembe jutott az az abszurd ötlet is, hogy utána meg kéne enni ott valamit. Gabi azt mondta, hogy csak akkor, ha salátát eszek és narancslevet iszok. Salátából viszont jobbat adnak máshol, ezért inkább ejtettem az ötletet.
Csak attól féltem, hogy másnap nem fogok tudni lábra állni. De mivel ezt már másnap írom, kijelenthetem, hogy mégis. Izomlázam sincs (bár lehet, hogy a sokktól még ideje sem volt kialakulni), csak a hátamat érzem egy kicsit, de Gabi megnyugtatott, hogy ő is így van ezzel.
És tudják mit? Menni akarok még. Soha nem gondoltam volna...
Mindketten azt gondoltuk ugyanis, hogy bent csupa izomagyú, pitbullfejű ember fog ránk vicsorogni, amiért elszívjuk előlük az izomépítéshez szükséges oxigént. Az nem is érdekelt, hogy engem valószínűleg a legmélyebb szinten le fognak nézni, amiért láthatóan nem sok időt töltöttem még hasonló intézményben.
De összeszedtük a bátorságunkat és beléptünk. A recepción ért az első meglepetés. A recepciós lány mosolygott, és maximálisan segítőkész volt, amikor tudtára adtuk, hogy először vagyunk itt. Már nem is éreztük olyan elveszettnek magunkat.
Bent egy srác vett pártfogásba minket. Megmutatta, merre vannak az öltözők, mi hogy megy itt, és bíztatott, hogy szóljunk neki, ha bármire szükségünk lenne. Mindezt olyan természetes stílusban, mint ha tíz éve barátok lennénk.
Átöltöztem, és hülyébben éreztem magam, mint előtte. Volt még fél óránk 8-ig, amikortól miénk volt a squashpálya. Mivel addig ingyenesen használhattuk a konditerem részt, nekiálltunk sorban kipróbálni mindent. Már amiről nagyjából sejtettük, hogy melyik irányból is kéne megközelíteni. Mert bizony a fél géppark működésének titka még a magyarázó ábrákkal együtt sem volt teljesen tiszta nekem. Eleve az volt az első benyomásom, akármelyikre is néztem, hogy vagy fogorvosi szék, vagy olyan, ami bármilyen vizsgálatra való, de minden esetre azt a célt szolgálja, hogy kárt tegyenek rajta az emberben. Szóval nem azt súgták nekem, hogy gyere, próbálj ki.
Amin pedig nem volt ülés, azt inkább néztem volna valami modern, indusztriális stílusú szobornak. Bevallom, kondigépeket még nem tanulmányoztam közelebbről. Eddig.Gabit jobban hajtotta a kalandvágy. Először is odament egy olyan géphez, amiről egy biciklikormány-szerű lógott le fentről, azt kellett lefelé húzogatni és így súlyokat emelni. Megpróbálta lehúzni, de amikor már harmadszorra emelkedett a levegőbe, mert magát húzta fel, feladta. Kipróbáltam én is, ő pedig csodálkozott, hogy nekem miért sikerült. „Azért Gabi, mert kábé 20 kilóval több a rajta lévő súly, mint te. Vagyis akármilyen erős vagy, a teljes testtömeged sem elég ahhoz, hogy megmozdítsd.” Így kezdtük az ismerkedést fizikai teljesítőképességünk határaival...
Amelyik gépnél legalább 80 százalékban biztosak voltunk benne, hogy nem fordítva fogunk felülni rá - ezzel közröhej tárgyává tenni magunkat -, azt kipróbáltuk egy-két perc erejéig. Bemelegítésnek pont jó volt. Egyébként pedig fokozatosan rájöttünk, hogy az ott lévő emberek - akár személyzet, akár vendégek - olyan jó fejek, hogy bárki készséggel segített, ha valamit nem értettünk. Nesze neked, előítélet!
Elérkezett az idő, amikor birtokba vehettük a squash pályát. Erről a sportról annyit tudtam, hogy fal és labda. Valamint ezek kombinációja. A biztonság kedvéért előtte otthon Youtube-on megnéztem, hogy is zajlik ez a játék pontosan. Első meglepetésként rájöttem, hogy ütővel játsszák, mint a teniszben... Aztán elkezdték magyarázni a szabályokat, én pedig kikapcsoltam a videót. Túl sok volt ez így egyszerre, majd élőben kiderül, hogy is van ez.
Szerencsére Gabi sem annyira profi, hogy a szabályok szerint vágyott volna játszani, úgyhogy nekiálltunk gyakorolni. Igazán bénák voltunk. De a lelkesedés azért meghozta az eredményét, néhányszor sikerült rendes játékra emlékeztető mozdulatokat is végrehajtani. Ennek ellenére egyszer csak bejött a terembe egy úriember, és megkérdezte, hogy milyen labdával játszunk, mert úgy látja, kihívást okoz nekünk. Odaadtuk neki, mire megvilágosodott: elárulta, hogy mi a legprofibb versenylabdával játszunk, amivel a gyakorlottabb játékosoknak is meggyűlik a baja. Aztán szó nélkül adott nekünk egy kezdő labdát, amivel tényleg sokkal könnyebb volt a játék. Ez nagyobbat pattant, nem kellett teljes erőből játszani, hogy fel tudjunk venni egy ritmust.Az egy óra viszonylag hamar eltelt, átadtuk a pályát az utánunk következőknek. Épp kezdtem fellélegezni, amikor Gabi mondta, hogy fussunk még egy kicsit a futópadon. Először azt hittem, viccel, de tényleg komolyan gondolta. Viszont a futópadon már én is rájöttem, hogy furcsa módon bírom még, ráadásul jól is esik. Aztán jó fél órát hajtottuk a legkülönfélébb gépeket. Közben kicsit megzavarta az agyamat, hogy az emeleti edzőteremből remek kilátás nyílt a közelben lévő McDonald’s-ra, és eszembe jutott az az abszurd ötlet is, hogy utána meg kéne enni ott valamit. Gabi azt mondta, hogy csak akkor, ha salátát eszek és narancslevet iszok. Salátából viszont jobbat adnak máshol, ezért inkább ejtettem az ötletet.
Csak attól féltem, hogy másnap nem fogok tudni lábra állni. De mivel ezt már másnap írom, kijelenthetem, hogy mégis. Izomlázam sincs (bár lehet, hogy a sokktól még ideje sem volt kialakulni), csak a hátamat érzem egy kicsit, de Gabi megnyugtatott, hogy ő is így van ezzel.
És tudják mit? Menni akarok még. Soha nem gondoltam volna...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése