Ilyen egy temető Svédországban

Ha már legutóbbi bejegyzésemben arról beszéltem, hogy vége a gyászos hangulatnak a blogon, akkor azok kedvéért, akik visszasírják a régit, most jöjjön egy kis temetkezés a világos háttéren.
A temető nem volt külön program számunkra, hiszen csak átvezetett rajta az utunk, viszont mindenképpen külön posztot érdemel.
Utólag belegondolva nem is tudom, hogy csak véletlenül tévedtünk be ide, vagy direkt, mert én csak mentem a többiekkel. Főleg utánuk, mert időről időre megálltam pár másodpercre fotózni, úgyhogy általában néhány méterről követtem őket.
Aztán egyszer csak azt vettem észre, hogy beértünk egy temetőbe. Nekem eddig szent meggyőződésem volt, hogy a nagykőrösi református temető az egyik legszebb a világon a maga kategóriájában. A nagy, öreg fák, és az a széles földút, ami kettészeli elég sajátos hangulatot adnak a régi temetőnek.
Most ezt kicsit átértékeltem.



Rögtön a bejárat után ez a kép fogadja az embert. Magyarországon azt hiszem, elképzelhetetlen, de egyébként nekem teljesen természetes, hogy a kapuban ott vannak a locsolók, gereblyék, meg a többi szerszám és kellék, amire szükség lehet, ha valaki kimegy rendbe tenni a szerettei sírját. Igen, az ott jobb alul pedig egy 220 voltos csatlakozó.



Kicsit odébb találtunk egy hátra akasztható Husqvarna levélfújót is, hogy a nehezebben elérhető helyekről ne gereblyével kelljen kikapirgálni a levelet. Bár lehet, hogy ezt a célszerszámot a négy munkás valamelyike használta, akik elektromos kisautókkal rohangáltak mindenfelé a temetőben, és takarítottak megállás nélkül.



Kis dísztó a temető közepén. Nagyon hangulatos, akárcsak az őszi színekben pompázó fák.



Íme az egyik temetőgondnok. Huszonéves lány egyébként, bár innen nem egyértelmű. Iskolapadban tudnám elképzelni, vagy valami banki ügyintézőként — akárhol, de nem itt. Ezzel a jó kis golfkocsival hordta a száraz leveleket.
El is képzeltük Zolival, hogy mi lenne, ha felvennének minket ide dolgozni. Első nap bemennénk valami irodába, ahol adnának láthatósági mellényt, egy új söprűt meg lapátot, valamint egy ilyen golfkocsi kulcsát. És annyit mondanának: vigyázzatok, mert a temetőben murvás utak vannak, ezek a kocsik meg hátsókerekesek...



Na, ez viszont már tényleg sok volt. Arra lettünk figyelmesek, hogy a kis körforgalom közepén lévő kertecske tele van cserepes virágokkal. De miért nem ültették el őket? Aztán egyszer csak arra jött egy idős néni, és teljes természetességgel elvett egyet, majd elindult vele egy távolabbi sírhoz. Akkor kezdtünk csak el nézni igazán, hogy hova kerültünk! Itt virágok vannak a temetőben, hogy mindenki vihessen belőle ahova szeretne? Úgy tűnik. Végül is teljesen mindegy, hogy az a virág itt van a kis kertben vagy valamelyik sírnál. Ugyanolyan szép marad.
Itt lettem biztos benne, hogy soha, de soha nem fogunk eljutni itt Magyarországon az életnek erre a szintjére.



Az az egy vigasztal, hogy Alingsåsban nincsenek Arany János sírversek.