Egy pillanat története

Ez egy régebbi képem, a címe: Ahol jó enni... Egészen pontosan 2004 májusában készült Budapesten, a Nyugati téri McDonald's udvarán. Két budapesti barátom hívott fotózni, és közben elmentünk kajálni. Akkor még nem volt annyi eszem, hogy nem itt kéne enni, hanem mondjuk bárhol máshol, viszont akkor nem is készülhetett volna el ez a kép.
Az étterem udvara tele volt koldus madarakkal. Verebekkel meg galambokkal, akik kitartóan várakoztak, amíg valaki végre otthagyott az asztalon néhány krumplimorzsát, esetleg hamburgermaradékot. Elnézve ezt, megesett rajtuk a szívem — bár jól tudtam, hogy biztosan nem szenvednek hiányt élelemben —, elkezdtem nekik dobálni a sült krumplit. Egyre kisebb távolságokra dobáltam, hogy minél közelebb jöjjenek. Aztán amikor már elég közel kerültek, elővettem a fényképezőgépet. Kitaláltam a koncepciót: azt akarom elérni, hogy a tőlem 40 centire lévő krumplis dobozból vegye ki valamelyik madár a krumplit. Úgyhogy elkezdtem közvetlen a doboz elé dobálni a kaját, és tettem bele is, jól láthatóan, hogy tisztában legyenek vele, hogy ott is van még. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Vagy tíz percet várakoztam, még levegőt is alig mertem venni. A galamb pedig nem nagyon mert közelebb jönni. De mivel láttam rajta a szándékot, vártam. Már a közelebbi, de még nem a dobozban lévő krumplikat is csak úgy merte elvenni, hogy belecsippentett, és nem is vette a csőrébe, hanem csak hátrébb dobta, hogy ott aztán nyugodt körülmények között elfogyaszthassa. Aztán elfogyott, és már csak az maradt, ami a dobozban várta. Két percig nézett, és nem tudta eldönteni, hogy be merje-e dugni a fejét a dobozba, mert akkor ráadásul arra a kis időre még szem elől is téveszt engem, és megtámadhatom. El kellett döntenie, hogy kikapcsolja-e az ösztöneit, hogy megbízzon bennem egy szempillantásnyi időre. Mondom, mindezt 40 centire tőlem. Folyamatosan nézett, figyelte a mozdulataimat, amik amúgy nem nagyon voltak, mert csak vártam a pillanatot a géppel a kezemben. Két perc csak azzal telt, hogy egymásra hangolódjunk, és ki tudjuk találni, hogy mit fog csinálni a másik a következő másodpercben. Néztük egymást mozdulatlanul. Tudtam, hogy ha semmilyen külső körülmény nem szól közbe, 10 másodpercen belül ki fogja venni a krumplit. Ha nem veszi ki 10 másodpercen belül, akkor nem fogja merni, amíg itt vagyok. Nézett továbbra is. Aztán egy tizedmásodperc alatt kapta ki a dobozból a krumplit. Egy villanás volt az egész. Nekem pedig sikerült elkapnom a pillanatot, amire azóta is büszke vagyok. Nem azért, mert jó lett a kép, hanem hogy a várakozás meghozta a gyümölcsét, és minden pont úgy történt, ahogy vártam.
Ezért jó dolog várni valakire. Mert közben reménykedhetünk, hogy minden úgy történik majd, ahogy szeretnénk, még ha közben magunk sem reméljük. És ha úgy történik, attól a másodperctől kezdve egy kicsit szebb lesz a világ. Ezért jó várni. Semmi másért.