A történet ott kezdődik, hogy ma Zoli és Fefe valahogy arra az elhatározásra jutottak, hogy agrárkodnak egy kicsit, és elültetnek Tomiék tava mellett két pampafű bokrot. Velük tartottam én is, de nem segíteni ám, hanem csak megörökíteni, ahogy tesznek bolygónk jövőjéért.
Azt még tegnap megbeszéltük, hogy ha jó idő lesz ma, akkor csinálunk pár képet a Suzukiról, ami egész télen pihent, csak most vette elő Zoli, és le is festette a megkopott festésű műanyag alkatrészeket mentőautó-pirosra.
Hogy összekössük a kellemest a hasznossal, két autóval mentünk. Feró vezette a Primerát, én meg beültem hátra, hogy menet közbeni felvételeket is készítsek Zoli Suzijáról. A városon kívül intettem Zolinak, hogy jöjjön be mellénk, mint ha előzni akarna, és közben nyomtam a fényképezőgépet, ahogy tudtam. Néha vissza kellett húzódnia, mert jöttek szemből, de ez volt a legkisebb probléma. Rá kellett jönnöm, hogy rossz úton szinte lehetetlen ilyen felvételeket készíteni, mert a gép megtartása is komoly feladat. Úgyhogy a fenti kép elkészüléséhez inkább szerencse kellett, mint tudás. Nem, mintha kisebbíteni akarnám az érdemeimet. Oké, van benne fotosopp is, na.
A tóhoz érve rövid tanácskozás kezdődött, hogy hova ültessük az egyes számú bokrot. Végül megállapodtunk, hogy a homokos plázs bal szélére, a vízhez egész közel ültetjük. Vagyis ültetik, mert én csak fotóztam. A bal képen még az gödörásás folyamata látható, a jobboldalin pedig az elégedett srácok munkájuk gyümölcse előtt, ami még alig különböztethető meg a körülötte lévő ősgyeptől.
Ferike meglocsolja a frissen ültetett bokrokat. Először a baloldalit, aztán a plázs jobb szélére ültetett másikat is. Olyan ez az első locsolás, mint egy épület alapkőletétele. Komoly dolognak tűnik, de igazából nem sokban határozza meg a növény jövőjét. Nyárra azért remélem komoly bokrok fejlődnek majd belőlük, mert látványuk hozzájárulna a mediterrán életérzéshez a vízparton.
Feró és Zoli azzal a címmel tervezik feltenni iwiw-re ezt a képet, hogy „Hullaásás után”. Igazi tréfamesterek. Figyeljék meg viszont, hogy Fefe épp eldob egy ládát, amit én a kép készítésekor észre sem vettem, úgyhogy csupán a véletlen műve, hogy a láda a levegőben van.
Ezeket a képeket pedig már a Vásártéren készítettük. Elnézést, ha néhány kicsit erőltetett, de állítólag ez kell az embereknek.
Fotózás közben találkoztunk néhány kedves emberrel. Fiatal srác, a barátnője (aki épp vezetni tanult egy Swift Sedannal), meg egy apuka. Ahogy a lány elindult a Suzival, a srác meg az apuka odajöttek, és elkezdtek okos kérdéseket feltenni Zolinak a Suzukijáról. Nem is próbálva leplezni szakértelmét, a srác első kérdése rögtön ez volt: ezres vagy egyhármas? Nem akartunk, de erre mindhárman egyből elkezdtünk röhögni. (Bár nem tudom, lehet, hogy valaki elkezdene tuningolni ezres Suzit is.)
Egyhármas GTI, 140 lóerős - válaszolta Zoli. Húúú! - képedt el egyszerre apuka és fia is.
- És mennyit fogyaszt? - szólt a következő kérdés.
- Húsz liter körül. - válaszolta Zoli, majd hozzátette - persze attól függ, hogy versenykörülmények között, vagy normál használatnál. Normál használatnak ritkán van kitéve az autó.
Aki utálja a Suzukikat, most utálja még jobban! Minket meg tartsanak nagyképűnek, amiért ilyen kis szutyok autót komolynak gondolunk.
Erről jut eszembe: láttam ma az egyik szomszéd gyerek tuning-Ladáját. Szépen felszerelt az aljára hat darab sárfogó lapot, vagy nem is tudom, mik azok. A raliautókon szokott olyan lenni a kerekek mögött, meg középen is. Látványosnak látványos, de ha belegondolna, hogy egy tankolással akár 100 kilométerrel is többet meg tudna tenni, ha azok nem növelnék ott extrém mértékben a légellenállást, azért biztos leszerelné őket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése