Klári mama

Valamelyik nap eszembe jutott egy gyerekkori gaztettem, ami remélem, hogy mára már feledésbe merült az érintettek részéről, és nem haragszanak rám nagyon. Én igencsak féltem utána az esetleges retorzióktól, úgyhogy mondhatom azt is, hogy megbántam, bár a mai napig nagyokat röhögünk rajta, bárkinek elmesélem.
Szóval, a történet úgy kezdődött, hogy lehettem vagy tizenkét éves, és amikor a szüleim néha elmentek egy-egy baráti összejövetelre, előszeretettel múlattam az időt telefontréfákkal. Ez a legtöbb esetben nem volt komoly dolog, maximum idegesítő gyerekcsíny. Egyszer azonban sikerült egy olyan idős nénit felhívnom, akinek mondhattam akármit, meg volt győződve róla, hogy Klára nevű kis unokájával beszélget. Amikor elmondtam neki, hogy nem Klári vagyok, hanem egy telefonbetyár, akkor is csak azt hajtogatta: nem tudsz becsapni, tudom, hogy te vagy az, Klárika.
Miután minden próbálkozásom ellenére nem sikerült bebizonyítanom, hogy csak szórakozásból hívtam fel, úgy döntöttem, belemegyek a játékba: „Jól van mama, látom nem tudtalak becsapni, tényleg én vagyok az”.
Elkezdett kérdezősködni mindenféléről, főleg persze a családdal kapcsolatban. Ki hogy van, jól megy-e az iskola, satöbbi. Kiderült, hogy nem túl sokszor beszélnek egymással, volt hát bepótolnivaló bőven. Ez a körülmény – mármint hogy ritkán beszéltek egymással – kedvezett nekem, mert így kisebb volt a lebukás esélye, másrészt pedig a beszélgetéseinkből szép lassan összeraktam én is a kirakóst, hogy ki hova tartozik, és bepillantást nyerhettem egy másik család életébe. Kiderült, hogy a családja messze lakik, valami másik városban, ezért ritkán látják egymást. Mivel szimpatikus volt a néni, normálisan beszélgettem vele. De néha-néha muszáj volt olyanokat mesélnem neki, hogy a falióra leesett a földre és ripityára tört, amikor a dédpapától örökölt értékes időmérő szerkezet hogyléte felől érdeklődött. Összességében mégis vigyáztam arra, hogy ne szökjön túl magasra a vérnyomása.
Érdemes tudni, hogy amikor idegen számokat hívogattam, azt nem teljesen vakon végeztem, hanem előre kitalált számokat tárcsáztam. Így lehet, hogy sikerült megjegyeznem Klári mama (később így neveztem el az idős hölgyet) telefonszámát, és jól fel is írtam magamnak. Ezt követően két-háromhetente felhívtam pár percre, amikor unatkoztam. A nénit egyre jobban megszerettem, a családja viszont egyre unszimpatikusabbá vált, mert úgy éreztem, hogy elhanyagolják a mamát – csak rajtam keresztül értesült ugyanis a „hírekről”, hogy kivel mi történt.
Amikor húsvét előtt pár nappal beszéltünk, és kérdezte, hogy megyünk-e hozzá vasárnap locsolkodni, előbújt belőlem a kisördög.
- Úgy volt, hogy megyünk, ugye?
- Igen, persze. Mint minden évben.
- Ó igen... - mondtam, majd pár másodperc alatt ki is találtam, hogy mi legyen. - Jó is, hogy említed, mert kiderült, hogy nem tudunk menni vasárnap, mivel apának közbejött valami, úgyhogy csak hétfőn jutunk el hozzád.
- Tényleg?
- Igen, majd szólok is nekik, hogy már veled is megbeszéltem. Nem baj, ha hétfőn megyünk, ugye?
- Nem baj Klárikám, csak gyertek. Akkor viszont nem is főzök, csak hétfőre, addig kitart még a pörkölt, amit tegnap készítettem.
- Jól van, mama, elég lesz hétfőre készülnöd.
- És mit ennél, Klárikám? Mit süssön neked a nagyi?
- Palacsintát! De csak kakaósat!
Ezzel el is köszöntünk egymástól. Bennem pedig realizálódott, hogy nagyot fog nézni a család, ha vasárnap megérkeznek a nagymamához. Vajon mennyi időt vesz majd igénybe, mire összerakják a történetet? Mennyire hisznek majd Klárikának, aki azt fogja mondani, hogy semmit nem tud az egészről? És a nagymama mit fog mesélni a viszonylag rendszeres telefonbeszélgetésekről? Rájön majd, hogy nem is tört össze az antik falióra? Úristen, mennyi mesélnivalójuk lesz egymásnak.
Pár nap múlva viszont már nem is gondoltam erre a történetre, mikor megint felhívtam Klári mamát – ekkor kábé ötödik-hatodik alkalommal.
- Halló! – szóltak bele.
- Szia nagyi, Klárika vagyok! – üdvözöltem kedvesen.
Erre olyan cifra és maratoni káromkodás-sorozatot üvöltöttek a kagylóba a túloldalon, hogy sok szót én magam sem ismertem még. Csakhamar rájöttem, hogy húsvét vasárnap van, és valószínűleg Klárika apukájához van szerencsém. Amikor azt ordította, hogy értesítik a rendőrséget, és kinyomozzák, hogy ki telefonálgatott, lecsaptam a telefont, és felszaladtam a szobámba. Nagyon megijedtem, bár nem tudtam, hogy van-e lehetőség a visszanyomozásra. Azt viszont soha nem felejtem el, hogy utána több héten át mindig összeszorult a gyomrom, ha valaki becsöngetett hozzánk, mert féltem, hogy a zsaruk jöttek. Azóta nem szórakoztam senkivel telefonon.