Jön a hideg, most már tuti

Ősz van. A természet leveti színes ruháját, hogy aztán álomra szenderüljön néhány hónapra. Az ember még reménykedik némi jó időben, de a közelgő télnek van pár egészen biztos jele. Először a falevelek sárgulnak el, és hullanak alá egyre nagyobb számban. Egyre hűvösebbek a reggelek, lepárásodnak a szabadban parkoló autók. De van pár biztosabb is. Például amikor először hall az ember karácsonyi zenét a Tescoban, miközben észreveszi a 29 forintos csokimikulásokat. Ez éppen valamelyik nap esett meg velem, tehát már túl vagyok rajta. Kezdem felfogni, hogy nemsoká itt a karácsony. Jó ég! Önök felfogták, hogy november közepe van? Hogy telt el a nyár? Mi történt itt, hogy hirtelen tél lett?
Szomorú, mégis várakozással teli időszak ez. De ha most azt hiszik, ez a poszt tényleg erről fog szólni, és nem baromság lesz a vége... hát akkor félreismertek.
Valójában arról szeretnék írni, amikor Ágival elmentünk fotózni. Jó régen volt már, majdnem egy hónapja. És csak most jutottam el oda, hogy megírjam és megmutassam a képeket. Borzasztó, mennyire el vagyok maradva, de igyekszem behozni a lemaradást.

Szóval gondoltunk egyet, és kimentünk a Tőzeges tó melletti erdőbe, gondolván, hogy ott majd tudunk alkotni. Szenvedtem jó ideig, mert nem éreztem azt, hogy megvan a téma. Aztán épp indultunk volna haza, amikor megláttam ezeket a fehér bolyhos növényeket. Gyorsan bezavartam Ágit közéjük, mert éreztem, hogy megtaláltuk, amiért jöttünk, a fényviszonyok viszont rohamosan romlottak.
Arra csakhamar rájöttünk, hogy jó dolog lenne, ha Ági begyűjtene egy nagy marékkal azokból a fehér szöszökből, és szétfújná a világba. Vagyis felém, hogy jól nézzen ki a képeken.

És hát sikerült. Nem is kellett sokat próbálkozni, szinte egyből jó képek születtek.

Kicsit emlékeztet a Galambröptetés c. képemre, azon volt ennyi repülő objektum.

Ez már azután készült, hogy Ági szétfújt pár köbméter bolyhot. Látszik is az elégedett öröm az arcán.

Amikor befejeztük a fotózást, az autóhoz igyekezve észrevettünk egy nagy gombát az avarban. Mérges gomba lehetett, ezért elővigyázatosságból inkább szétvertem az állványom lábával. Csakhogy ettől eléggé gombás lett az állvány, és nem szerettem volna, ha rászárad. Úgyhogy a közeli, derékig érő gazban megpróbáltam letakarítani. Áginak ez tetszett, és gyorsan le is fényképezte az akciót, pedig én csak azért adtam oda neki a gépet, hogy megnézhesse az előzőleg készült képeket.

Aztán Ági észrevette, hogy egy számítógéphez tartozó egér lapul az autómban. Megkérdezte, hogy ez miért van itt, nekem pedig eszembe jutott az eredeti cél. Ó igen, azt az egeret azért tettem az autóba, hogy alkalomadtán majd egyszer utánakössem, és addig húzzam, amíg szét nem törik. Úgyhogy fogtam, és egyből az autó hátuljához mentem vele, hogy a vezetékét hozzáerősítsem a pótkereket tartó vashoz. Remek alkalmat láttam ugyanis arra, hogy most semmisítsem meg az egeret, amivel régen dolgoztam, csak a bal gombja elkezdett rakoncátlankodni, és emiatt meggyűlöltem.

Miután rögzítettem, útnak indultunk. A homokos úton ugyebár még nem sok gondja lehetett, de utána kikanyarodtunk a Pesti útra, és hazafelé vettük az irányt. Elégedetten hallgattam a hátulról érkező zörejeket, amik leginkább arra hasonlítottak, mint amikor egy egeret húzunk nagy sebességgel aszfalton. Igen ám, de rá kellett jönnöm valamire, amit addig nem tudtam. Egy ilyen egér 80 km/óra sebesség felett könnyű súlya miatt elemelkedik a talajtól, és egyre kevesebbszer ér a földhöz. Úgyhogy megálltunk megnézni, mi van vele. Azt hittem szétesett, és azért hallat kevesebbet magáról.

De nem, teljesen egyben maradt. Komoly karcolások keletkeztek rajta, és került rá pár csepp valami barnás folyadékból is. De ahhoz képest, amit vártam, semmi baja nem volt.
Utána persze tovább húztuk, alacsonyabb sebességgel, és jelentem, ahol össze volt csavarozva az alja a tetejével, ott sikeresen eltört, és emiatt darabokra hullott. Arról nem készítettem képeket, bár már sajnálom. Az egér még pihent pár hetet darabokban az autómban, aztán a kukába került. Nyugodjon békében!