A csodálatos Szeles Péter

Peti, amikor boldog

Kicsit meg kell erőltetnem a memóriámat, hogy elmeséljem, hogyan ismertem meg Petit, e történet főszereplőjét. Csak foszlányok vannak meg arról, amikor Zoli mesélte, hogy összehaverkodott a Mangoban a kidobóval, aki amúgy ralinavigátor és tök jó fej. Mondjuk ez még nem győzött meg teljesen a srác kvalitásait illetően, mert nem tudom elképzelni, hogy Zoli rossz véleménnyel lenne bárkiről, akinek köze van a raliversenyzéshez...
Tél volt. Talán két éve, de lehet, hogy három. Szombat este lévén Zolival kimentünk a Tescoba szeszért a szokásos összejövetelünkhöz. Az utak havasak voltak, Zoli vezetett, ezért természetesen kézifékkel kanyarodtunk be az áruház parkolójába. - Ott van Peti! — jegyezte meg Zoli, és én akkor pillantottam meg először hősünket. Nemes tartással, délcegen állt második generációs Focusa mellett, aztán odajött hozzánk és a lehúzott ablakon keresztül kezet fogtunk... Ez az első emlékem vele kapcsolatban.

Azért írok most róla, mert megnyert egy fogadást ellenem. Történt ugyanis, hogy pár hete, amikor Balatonszemesen voltunk, elég nagy problémát okozott számomra, hogy nem találtam hideg ásványvizet a hűtőben. Márpedig a Varga-féle balatoni rozéhoz nagyon kellett volna, hogy fröccs legyen belőle.
 

- Miért nincs ásványvíz a hűtőben? — tettem fel a kérdést a többieknek.
 

- Van benne ásványvíz. — válaszolta Peti a rá jellemző teljes magabiztossággal.
 

- Nincs, most néztem meg.
 

- Akkor nézd meg újra, mert ott van.
 

- Már kétszer megnéztem, nincs benne.
 

- Fogadunk, hogy van?
 

- Oké, fogadjunk. Ha igazad van, írok egy téged istenítő cikket a blogomba.
 

Petinek erre felcsillant a szeme.
- Jól van, gyere, kiveszem neked az ásványvizet.
 

Odament a hűtőhöz, és basszus, kivette a kétliteres palackot, amit én hosszas keresgélés után sem találtam meg. Jó, mondjuk el volt rejtve a legalsó polc alatt két doboz tej mögé, de a fogadás az fogadás, a vereséget pedig el kell ismerni.

Szereti az állatokat

Az a helyzet — és bocsánat, hogy így ugrálok a történetben, de ezt most kell elmondanom —, hogy azokkal a barátaimmal, akikkel Balatonon voltunk, javarészt szaros korunk óta ismerjük egymást, de még a szüleink is gyerekkori barátok voltak. Így talán érthető, hogy hiába barátkozik össze bármelyikünk is másokkal, az csak a legritkább esetben válik ennek a körnek a részévé. Mert azért mégis mások vagyunk, így ha valamelyikünk behozna egy-egy új embert, azt előtte azért háromszor meggondolja. Legalábbis én a magam részéről így vagyok vele. Ha valakit megismerek, az az első, hogy elképzelem, hogy leül ezekkel a barátaimmal egy asztalhoz, én pedig magára hagyom velük. Ha három perc múlva visszamegyek és beszélgetnek, nyert ügye van. Ha nem beszélgetnek, akkor valószínűleg hosszabb távon úgyis kihullana.
Oké, ez nem szentírás, és nem úgy kell elképzelni, mint egy szektát, mert az én barátaim nagyon is nyíltak és érdeklődőek mások felé. De ha valaki nem viselkedik megfelelően — jelentsen ez bármit —, garantáltan kikészítik fél órán belül. Kiveti magából a társaság, mint egy nem megfelelő donorszervet.

Ralinavigátorként egyre komolyabb sikereket ér el

Péter viszont — ez a makulátlan jellemű, kedves, nyíltszívű, csillogó tekintetű ember — olyan természetes módon hengerelt le mindenkit debütálása alkalmával, mint egy buldózer. Határtalan jó szíve vezérli őt az élet összes útján, ezért bármilyen helyzetben lehet számítani rá. Az önzetlenség abszolút jeleként erejét és idejét nem kímélve segít, amiben csak tud. Ráadásul kivételesen éles elméjének köszönhetően tanácsokkal is próbál terelgetni minket a helyes úton, mint gondos juhász a nyáját. És ezt most tényleg nem azért mondom, mert megnyerte a fogadást, hanem mert így van. Peti napsugárként ragyogja be mindannyiunk életét azóta is, mi pedig hálásak lehetünk, hogy az Úr ilyen ajándékkal lepett meg bennünket.
Hiszen aki barátot talál, kincset talál.

Irányt mutat a barátainak