Salgó Rali - 1. nap

Mint az előző két posztból már sejthetik, múlt hétvégén raliversenyen voltam. Zoliékkal szombat hajnalban indultunk, hogy még a gyorsasági szakaszok lezárása előtt megérkezzünk Szlovákiába, a verseny helyszínére. A Salgó ralit egyébként Salgótarján környékén rendezik, de mivel ez a forduló ezúttal kiegészült a szlovák bajnokság résztvevőivel is, ezért a szomszéd ország útjain zajlott a szombati versenynap.



Időben meg is érkeztünk a helyszínre, aminek szépsége azonnal lenyűgözött. Már a rajt előtt két órával tudtam, hogy remek képekre lesz lehetőségem. Ki is választottuk az általunk legjobbnak ítélt szakaszt, ahol letelepedtünk. Közben Zolival csakhamar felfedeztük a közelben lévő házakat, ahol elég nagy volt a cigánygyerekek aránya. Mondjuk két felnőttre jutott olyan nyolc gyerek. De így jó ez, nem? Legalábbis én örültem, hogy ott szaladgálnak a mellékúton, ahol megálltunk, mert remek fotóalanynak ígérkeztek. Nem is kellett csalódnom.



Szépen felöltözve vonultak ők is a közeli betonút szélére, hogy kövessék a rendkívüli eseményt az amúgy — gyönyörűsége mellett — elég eseménytelennek tűnő helyen.



Ők pedig a szimpatikus szlovák házaspár, akik magyarul is tudtak, mivel az asszony Magyarországról származott. De nem is ez a lényeg, hanem a mögöttük álló '72-es évjáratú Citroën CX. Ez állítólag a rosszabb állapotú — az úriembernek van egy szebb példánya is a legendás gépkocsiból. A tetején ülve nézték a versenyt.



És végre megérkeztek az első autók, ami rögtön az élmezőny gépeiből tevődött össze. Mivel nem vagyok nagy rallyongó, nem annyira hozott lázba, hogy épp ki porol el előttem, csak fotóztam, mint a barom.



Bizony, még azt is megtettem, hogy olykor nem az autóra, hanem az út széli repcére élesítettem.



Ugye milyen szép táj? Főleg egy alföldi gyeröknek.



Figyeljék meg a versenyszemélygépkocsi levegőben lévő hátsó kerekeit. Na, ezt elég nehéz volt lefotózni. Főleg rájönni, hogy melyik az a pár méter, ahol ilyen fotót lehet készíteni, mivel a bukkanó nem volt túl határozott.



Itt is akad levegőben lévő kerék.



Ez a kép meg azért érdekes, mert porol a Mitsubishi, az égen lévő repülőcsík pedig olyan, mint ha villám lenne.



A felkészültebbek otthoni kényelemből nézhették az elhaladó autókat.



Apró szépséghiba, hogy a biztonsági okokból kifeszített szalag előtt foglaltak helyet. Pedig Zoli apukája szerint a raliversenyzés olyan, mint a cigaretta: halált okozhat.



Ettől függetlenül nem adódott veszélyes helyzet. És bevallom, én is többet voltam a fehér szalag előtt, mint mögötte.



A helyi cigánygyerekeket egészen lekötötte a futam. Egy-egy autó közötti szünetben pedig énekeltek.



Hoppááá! Ez is ugrat!



A Suzukival versenyző Gyarmati Arielt Fefe Siófokról ismeri. Úgy tudom, talán italoztak is együtt valamikor.



Hálás vagyok az Úrnak, amiért pont jó helyre ültette azt a fát.



Helyi vagányok bal kezükkel gyorsabb haladásra buzdítják, jobb kezükben mobiltelefonokkal fotózzák az elhaladó piros kocka Ladát. Hamisítatlan ralis életérzés.



Azt hiszem, ez a Lada a leggyorsabb volt saját kategóriájában. Sokkal modernebb (és elméletileg jobb) autókat utasított maga mögé. Hogy miért van ez? A magyarázat: ez egy igazi ladás pálya volt. Akármit is jelentsen ez.



Raliverseny mellett kismértékű fakitermelés is folyik ezen a vidéken.



Hopp, itt nem lett vízszintes a horizont.



Ahol egy kis kátyú van az úton, azt ezek az autók garantáltan többszörös méretűre szedik szét. Az aszfaltdarabokkal pedig az egész utat beborítják a környéken.



Még a boltból hazatérő helyi úriember is megfordult, amikor elsietett az úton egy versenyautó.



Ők pedig valódi nézők. Jobbra kék pólóban egy ismerős srác, fekete sapkában az apukája, a többiekkel pedig ott találkoztunk. Itt jöttem rá, hogy egy raliversenyen nincs olyan néző (rajtam kívül), aki ne hallaná messziről, hogy egy-egy autónak nem nyit rendesen egy szelepe, vagy hogy milyen egyéb problémája van. A piros focimezben szurkoló apuka és hasonló öltözetű kisfia különösen okosak voltak, még Formula 1-es témában is. Utóbbiban azért sikerült néha zavarba hoznom őket.



Ők sem a buszra vártak.



A nap vége felé már eléggé fáradtak voltunk. Zoli itt apukája szerint már azt se nagyon tudta, hogy melyik bolygón van.



A szombati versenynap végén Salgótarján központjában gyűjtötték össze a versenyautókat. Itt is aludtak elzárva, hogy senki ne piszkálhassa őket.



Ezen a helyen kérdeztem meg Zolitól, hogy miért van itt olyan sok Mitsubishi. A válasz meglepett: azért, mert ezek elég olcsó autók, és veszik őket, mint a cukrot. Főleg ilyen nehéz gazdasági helyzetben nézik meg jobban az emberek, hogy mire adják ki a pénzüket. A körülöttünk álló emberek elég furcsán néztek ránk.



Zoli és apukája megbeszélik a verseny állását egy kirakat ablakába kifüggesztett eredménylisták alapján.

A hosszú nap után még megittunk a főtéren egy kecskeméti pálinkát egy kóstoltató bódénál. Utána elmentünk éttermet keresni, de nem igazán jártunk eredménnyel. Aztán egy helyi sörözőben összeakadtunk egy úrral, aki elmagyarázta nekünk, hogy merre van a Tarján Vendéglő. Mint megtudtuk, egyenesen, 200 méterre. Az illető úr kiejtése annyira tetszett nekünk, hogy Zolival legalább harmincszor elismételtettük vele a vendéglő nevét és hogy merre kell menni. A huszonkilencedik elmondás után Zoli így szólt hozzá: „Ne haragudjon, annyira zavarban vagyok, nem tudom, mi van velem, de egyszerűen képtelen vagyok megjegyezni: mi a neve és merre van ez az étterem?” Emberünk akkor döntött úgy, hogy beül mellénk az autóba és eljön velünk. Út közben kiderült, hogy a sörözőben dolgozik, ahol találkoztunk vele. És igen, munkaidőben volt. Némi sört is elfogyaszthatott közben...
A lényeg, hogy a történet nem zárult happy enddel, a Tarján Vendéglő pont bezárt, mire odaértünk. De megállapítottuk, hogy a kinézete alapján talán nem is baj.
Aztán a szállásunkon ettünk egy jó kis bográcsban főtt gulyáslevest. Ezzel zárult ez a fantasztikus nap.

Folytatás hamarosan a második nap eseményeivel.