Fletóhegy

Pénteken délelőtt munka közben egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy csörög a telefonom. Zoli volt az, hogy elmennék-e vele délután a repülőtérre, mert a Katika indul Egyiptomba, és el kell vinni. Mivel én elég bevállalós vagyok, egyből igent mondtam. ;) 3-kor hazaértem, benyomtam egy tányér zöldborsólevest nokedlivel, aztán megint csörgött a telefonom, és a klasszikus párbeszéd zajlott le:
- Halló!
- Kifelé!
Szóval útnak indultunk. Kicsit késésben voltunk, mert a hivatalos program szerint 16.20-kor volt az utastalálkozó a repülőtéren. Zoli persze próbálta még jobban felidegesíteni párját. Pl. amikor Kati megkérdezte, hogy miért Cegléd felé megyünk, mikor erre hosszabb az út meg nagyobb a forgalom, Zoli csak ennyit mondott: „hát, hogy minél tovább együtt lehessünk”.
Út közben, a mikebudai (vagy milyen) úton a hétfői vihar eredményeként nagyon sok kidőlt fát láttunk. Nem sok, úgy körülbelül 20 fa dőlt az útra egy néhány kilométeres szakaszon. A javát még napokkal később sem tudták eltakarítani. A keresztben fekvő fáknak csak az utat eltorlaszoló részét vágták ki és vitték el. Nagyon sok féknyom tarkította az utat. Gondolom az épp kidőlő fák, meg leszakadt ágak kényszerítették ekkora fékezésre az akkor arra haladókat. Félelmetes látvány volt így utólag is, hát még akkor milyen lehetett.

A lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk a repülőtérre, és nem is késtünk sokat, vagyis Katika - előzetes félelmei ellenére - semmiről sem maradt le. A szintén Egyiptomba tartó utazási irodás csoportból megismerhettünk egy igazi Egyiptom-szakértőt, aki saját elmondása szerint már több mint harmincszor volt a piramisok országában. Kivételesen nagy tudását folyamatosan bizonygatta is nekünk, és bár mondott pár érdekességet, azért sajnálom a Katit, hogy egy hétig ezt kell majd hallgatnia.


A baloldali kamionból tankolják a repcsit

Nem sokkal ezután elbúcsúztunk a kisasszonytól és felmentünk a repülőtéri kilátóteraszra, háromszázér'. Mielőtt ki tettük volna a lábunkat, az összes nálunk lévő fém tárgyat ki kellett tennünk egy asztalra, aztán átmentünk egy detektoros kapun. Miután a vizsgálat negatív volt, vagyis nem találtak nálunk veszélyes eszközöket, kimehettünk. Soha nem voltunk még itt, úgyhogy néztünk, mint a moziban. Kb fél órán át néztük, hogy szállnak fel a repülők, hogy tankolják őket, meg hogy rakják beléjük a csomagokat. Komoly szervezőmunka eredménye, hogy mindenki pontosan végezze a dolgát, és a repülők - többé-kevésbé - percre pontosan indulhassanak. Észrevettünk egy érdekességet is, amit először nem tudtunk mire vélni. A parkolóhelyükön utasokra várakozó repülők egy sárga vonalon állnak, a sárga vonalon pedig keresztben szintén vonalakkal jelölik, hogy az egyes géptípusok első kerekének hol kell állnia. Az egyik képen meg is örökítettem ezt. Ahol a zöld mellényes emberek ballagnak, az ott látható sárga téglalapokban vannak feltüntetve a géptípusok. Az A300 feliratból jöttem rá (ami épp a két ember mögött van), hogy mik ezek.



Mivel egyre erősebben fújt a szél, és féltünk, hogy levisz minket a teraszról, nem vártuk meg, hogy Katiék gépe is felszálljon, de tuti, hogy sikerült a mutatvány, mert Kati este exkluzív közleményben tudatta, hogy földet értek az afrikai kontinensen.