Megint jó dolgunk volt

Ennek a bejegyzésnek eredetileg Búz Botond 18. szülinapjáról kellett volna szólnia, de sajnos a tiszakécskei bulin történtek hivatalos beszámolója 50 évre titkosítva lett, úgyhogy legközelebb fél évszázad múlva hozhatóak nyilvánosságra a részletek. Legyen elég annyi, hogy jól szórakoztunk, bár páran betegek lettek.


Tőzeges-tavi életkép: vegyék észre a nagyméretű, felfújható sörösüveget, ami csak díszítőelemként szerepelt

Másnap délután a Tőzeges tóhoz látogattunk ki. A résztvevők: Tomi, Fefe, Ricsi (Fefe siófoki kispajtása), Nóri, Krisztián és jómagam. A parton kitaláltuk, hogy pirítani kéne, meg tésztasalátát csinálni. A megszervezést Krisztián és Nóri vállalták magukra, így náluk volt a pirítás is. Senki ne maradt éhes, tisztességesen bevacsoráztunk. A pirítós buli azonban nem tartott sokáig, hiszen holnap a bulikat munka váltja fel mindannyiunk számára.


Ricsi reakcióba lép a vízzel

Mennyire legyen okos egy fogkefe?

A hagyományos és az intelligens fogkefe összecsap


A keresztsörték, gumírozott, felxibilis nyelek és beépített ínymasszírozók korában a fogkefeválasztás egyre nagyobb fejtörés elé állítja a vásárlót. Annyiféle van már, mint égen a csillag, és ember legyen a talpán, aki ki tudja választani a legokosabbat. Márpedig fogaink egészsége és élettartama igen fontos, ezért törekedni kell az olyan fogkefe kiválasztására, amelyik szájüregünk legeldugottabb részeit is ismeri, lehetőleg már az első találkozás előtt.

Ennek ellenére úgy látszik, mégis van gyártó, aki úgynevezett „buta fogkefé”-vel is piacra mer lépni. Pár hete fedeztem fel az általam ismeretlen Keps márkanevű spanyol terméket, melynek formája, sörtéi, és még a csomagolása is jóval primitívebb, mint nagynevű vetélytársaié. Cserébe viszont hihetetlenül olcsó: kb 40 forint. Ráadásul nem is valami százforintos boltban vettem, hanem egy viszonylag flancosabb helyen :) A 900-1000 forint körüli vetélytársai mellett eltörpülő kis zöld (más színben nem volt) spanyol az árával mégis egycsapásra szimpatikussá vált a szememben, pedig én aztán vevő vagyok a hülye reklámokra. Még paradicsomtesztnek is alá akartam vetni, mielőtt megkockáztattam volna vele a fogmosást, de anyukám nem akart paradicsomot biztosítani nekem egy ilyen alkalomra, a zöldségeshez meg nem volt kedvem átmenni emiatt. Aztán le is tettem ezen szándékomról, mert észrevettem, hogy az ellenfélnek szánt, majdnem 1000 Ft-os Oral-B sem rendelkezik olyan intelligens nyéllel, ami felismeri és megelőzi, ha az ember szét akarná passzírozni az ínyét.

A nyelek vizsgálatánál jött az első meglepetés: a noname zöld fogkefe hajlékonyabbnak bizonyult, elsősorban azért, mert vékonyabb. A fogása viszont sokkal rosszabb, mint gazdag vetélytársáé. Ez a legnagyobb hátránya fogmosás közben. Egyszerűen kényelmetlen, mert rövid, vékony és rossz alakú. Olyan, mint egy gyerekfogkefe, de ez nem az volt, illetve más méretben nem kapható, mint ez a honlapjáról is kiderül. Mert honlapja is van neki, és ott tudtam meg, hogy egy csomó féle fogkefét gyártanak még (és nem csak azt, mert többek között papírzsepit is), és igenis, nem ragadtak le ők sem a lófarokszőr és vaddisznószőr-sörtés fogkeféknél; az intelligencia megjelenése a fogmosásban őket sem kerülte el.

Az Oral-B-vel jobb fogat mosni, és erre a legjobb bizonyíték, hogy azért vettem meg a két fogkefét, hogy párhuzamosan használjam őket, vizsgálva az esetleges amortizációs különbségeket is. Bár szomorú lenne, ha néhány hét után szétmenne akármelyik is. Szóval azt kezdtem el mondani, hogy felváltva akartam használni őket, de aztán valahogy sose volt kedvem a Keps-et kezembe venni.

Néhány próba után azt állapítottam meg, hogy a Keps sörtéi jóval puhábbak, rugalmasabbak, mint az Oral-B-é. És nem tudom eldötneni, hogy ez most jó-e vagy sem, mert én a keményebb sörtékre szavazok. Az arany középútnak, mint ahogy a nevében is benne van, valahol a kettő között kellene lennie. Mert az Oral-B meg túl kemény, és ez egy érzékenyebb ínyű embernél nem előnyös tulajdonság. Ilyen erős szőrökkel a paradicsomteszt legjobb nyele sem lenne elég ahhoz, hogy megakadályozza, ha az ember direkt kárt szeretne tenni az ínyében. Itt kell megjegyeznem, hogy az Oral-B oldalsó, sárgászöld gumisörtéi ahogy vannak, feleslegesek. Nem masszírozza az az ember ínyét, akármennyire is szerették volna elhitetni a vásárlóval. Vagy nem idomították elég ügyesen a gyárban ezt a tehetségtelen, hülye gumidarabot.

A konklúzió az, hogy a márkabuzik, divatmajmok, tehetősebb, kényelmet szerető emberek vegyék csak a drága fogkeféket, pl. tesztünk győztesét: az Oral-B-t. Mert kényelmesebb, és valahogy jobban elhiszem róla, hogy megtisztítja a fogaimat. És az intelligens sörték nem csak dísznek vannak, kicsivel tényleg jobban elérik a fogközöket. De nem húszszor jobban, mint a huszadannyiba kerülő Keps, ami kényelmetlenebb fogású ugyan, de 40 forintért...?! Nevetséges ár. És elkeserítő, ha belegondolok, hogy a drága fogkefék előállítása sem kerülhet sokkal többe ennél. Csak ott meg kell fizetnünk a marketingesek munkáját, akik minden bizonnyal hamarosan azt is kitalálják majd, hogy a férfiak és nők szájüregének fizikai és kémiai sajátosságai szükségessé teszik, hogy a két nem két különböző, csak számukra kifejlesztett eszközöket használjon majd. Női és férfi fogkefe és fogkrém... az lesz az igazi mérföldkő a szájápolásban. Kíváncsi vagyok, mikor jut eszébe valakinek.

(Ez egy régi cikkem, amit most találtam meg. Tavaly előtt nyáron írtam.)

Szupervihar

Tegnap megdőlt a melegrekord, hogy aztán estére hatalmas vihar formájában érkezzen az enyhülés. Bár a mai előrejelzések megint 30 fok feletti melegről beszélnek nap közben, talán egy kicsivel jobb lesz a helyzet, mint az elmúlt napokban.
A tévében, rádióban és az interneten egyaránt figyelmeztettek mindenkit, hogy egész Magyarország területén komoly viharok várhatók, erős széllel. Érdekes módon nagyon hirtelen érkezett meg. Fél 9 körül hívott Zoli, hogy menjek be a pizzériába. Erre gyorsan letusoltam, de mire végeztem és kinéztem az ablakon, megláttam a nyugatól érkező intenzív zivatarláncot, vagyis marha sötét felhőket. Felhívtam Zolit, hogy én inkább nem megyek, de lehetőleg ők is hagyják el a helyszínt, mert valószínűleg csak az marad meg az utcán, aki úszni tud.
Egy ideig csak villámlott, dörgött az ég meg erősen fújt a szél, de persze az esőre sem kellett sokat várni, ami 10 óra után átváltott jégesőbe is, de nem volt komoly, és nem is tartott sokáig. Szép vihar volt, már ha lehet ilyet mondani. Az erkélyről néztem egy nagyon jó kis nádfotelból. Nem nagyon láttam még ilyet, hogy szinte másodpercenként villámlik. Legutoljára Michael Schumacher láthatott ennyi villanást ilyen rövid időn belül, mikor az utolsó versenye után interjút adott az újságíróknak.
Csakhamar kitaláltam, hogy fényképezni kellene, úgyhogy lőttem is pár képet az erkélyről. Sajnos a táj meg minden egyéb nem a legjobb. Egy lakótelep tetejéről kellett volna fotózni a várost, de sajnos erre nem volt lehetőségem. Pedig igazán jó képek születhettek volna, mert villámból volt elég. Így be kell érniük ezzel a fotóval, amit a szokásosnál nagyobb méretben töltöttem fel, hogy rákattintva jobban megfigyelhessék ezt az érdekes kanyarokkal tűzdelt, extrém vastag példányt.

Fájdalmas előzés

Viccesen kezdődött a mai nap. Tekertem a munkahelyemre keróval, amikor utolértem egy másik biciklist. Elkezdtem támadni, húzódtam a szélárnyékába, hogy megelőzzem. Egyszer csak hátra nézett, gondolom hallotta, hogy jön valaki mögötte. Látta, hogy agresszívan közeledek, és lehúzódott egy kicsit az út széle felé. Na, ezt nem kellett volna, ugyanis ahogy visszafordult újra menetirányba pont egy kisebb fa mellé ért, és a kis fa egyik terebélyesebb ága, ami kicsit belógott az útra, elég rendesen arcul csapta. Tudják, az a jó kis akácfa, aminek tüskés ágai vannak. Ilyen hangja volt: SPLAT! Auuu! Annyi ideje volt csak, hogy kicsit lehúzza a fejét, ami ugyan nem mentette meg, dehát nem tehetett mást. Csúnya dolog, de alig bírtam ki röhögés nélkül, úgyhogy habozás nélkül meg is előztem a hosszú egyenesben.

Statisztikai érdekességek a Vikiszavával kapcsolatban

Pár hete feltettem két számlálót a blogra, hogy követni tudjam a forgalmat. Az egyik (Freestat) olyan érdekes adatokat is közöl, hogy pl. mennyi időt töltenek a látogatók az oldalon, honnan jöttek, milyen böngészőt használnak, és hogyan jutottak el az oldalra. Na, itt nagyon érdekes dolgokat lehet felfedezni nap mint nap. A látogatók egy része ugyanis a google-ben keresett valamit, és a találati listába a vikiszava.blog is belekerült az oldalon előforduló kifejezések miatt.

Íme néhány kifejezés, amivel idetaláltak:
baconbe csomagolt máj, fotókidolgozás, Milli kaukázusi kefír, Tesco hostess, szupercella, Leon kupa, Trpanj.

Ezek között is vannak érdekesek, de a legjobbak azok, akik „értelmesen” összrakott kérdésekre várnak választ a google-tól:

"hol lehet látni a naplementét Horvátországban"

Na, ez kiverte nálam a biztosítékot. Hol lehet látni a naplementét, vajon? Rossz rájönni, hogy mennyi hülye ember van. Huhh... és a legjobb még hátravan:

"hogyan lehet lopni a Tescoból"

Atyaúristen! Mit képzel az ilyen? Hogy jön majd egy weblap, ahol részletes információkat kap arról, hogy milyen útvonalon haladjon, és melyik zsebébe tegye a szajrét?
Borzasztó, hogy ilyen olvasóim is vannak.

Kíváncsi vagyok, egy nap hányan kérdezik meg a Google-től, hogy "mik lesznek a jövő heti lottószámok?"

Százötven szál gyertya...

Százötven szál gyertya. Hivatalosan ennyinek kellett volna égnie tegnap, a Gaga tanyán megrendezett születésnapi mulatságon. Nem a világ legöregebb emberének volt születésnapja, hanem hárman lettek, vagy lesznek ötvenévesek mostanában a baráti társaságunkból. Mindhárman városunk ismert és elismert polgárai: Búz Ferenc, Csákó Zoltán és Kapás Tibor. Őket megünnepelendő gyűltünk össze hatvanan-hetvenen szombat délután.

A címben szereplő mennyiségű láng persze nem égett, hiszen egy ötvenéves ember tortáját a kellő mennyiségű gyertyával ellátni már komoly anyagi megterhelést jelent. Torta viszont volt, lehet, hogy nem is három, hanem még több. Az az igazság, hogy nem számoltam meg. Mint ahogy megszámlálhatatlan féle egyéb kaja is volt a tésztasalátától a töltött káposztán át kétfajta pörköltig. És persze Editke-féle somlói galuska. Szerencsére a somlói galuska akkora hagyomány már a Kapás családban különböző ünnepek alkalmával, hogy egyszerűen nem merik megengedni maguknak, hogy ne legyen. Ennek én nagyon örülök.

Emellett fellelhető volt még tekintélyes mennyiségű szeszes ital és két vízipipa is a Juhász család jóvoltából. Nekik köszönhetően számos ember, köztük én is először találkoztunk ezzel a sok helyen népszerű tevékenységgel, mármint a vízipipázással. Nem rossz, nem rossz, de több mint fél nappal később ezt a fura érzést a tüdőmben azt hiszem, ennek köszönhetem.

A lényeg, hogy volt minden, ami egy nagyszerű bulihoz kell, és nem maradt el a jókedv sem. A továbbiakban beszéljenek a képek.

Kapás Tibor: 50 év, 5 diploma, T5-ös Transporter


Búz Ferenc (50) büszkén szemléli egyik ajándékát, a fotókat, melyeken az első vadászatakor lőtt őzzel látható. Ebből az őzből készült pörkölt a születésnapi mulatságra. Rossz nyelvek szerint az őzet igazából nem lőtte, hanem elütötte autóval. De ez nem igaz


Majális


A brigád egy része


Eszmecsere


Juhász Gyula: A motorozás öröme

Élet a beach-en

Kellemes meglepetésben volt részem, amikor ma dél körül felhívott Tomi, hogy délután nem nézünk-e ki a kis tavukhoz fürödni. Bár az irodában nem hiszem, hogy több volt 28 foknál, ennek ellenére igen helyeseltem az ötletet. Kicsit csúszott a program, mert be kellett még fejeznem a nyomdában egy fontos projektet (a'la Berényi Miki), de fél 5 felé el tudtunk indulni. Út közben megálltunk venni egy üveg bort, mert bár Tomi hozott söröket, de én azt nem szeretem. A boltban nem volt bornyitó, és nálunk sem, de eszközhasználó emberi génjeinknek köszönhetően sikerült a klasszikus kapukulcsos-kupakbenyomós módszerrel szabaddá tenni az üveg száját.
Ezek után tényleg maradéktalanul kellemesen telt a délután, és hasznos megállapításokra jutottunk Tamás barátommal, de azt hiszem, hogy ezekről most még inkább nem beszélnék. Egy későbbi bejegyzésből mindenki megtudhatja majd, ha aktuális lesz.
Kezdett lemenni a nap, mikor úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a pizzériába enni valamit. Kicsit ugyan aggódtunk, hogy fürdőgatyában, papucsban meg egy béna pólóban (a Tomié Harley Davidsonos volt, szóval az övé nem béna) szóval hogy így nem leszünk-e kicsit igénytelenül öltözve, de végignézve a többi vendéget megállapítottuk, hogy vastagon hozzuk a kőrösi átlagot.
Később Kati és Zoli is csatlakozott hozzánk, meg a Deutsch Móni is. De ez innentől már nem érdekes, úgyhogy a mai bejegyzést ezennel le is zárnám. Viszontlátásra!

Balatonszemesi napló - (frissítve)

2007. június 8.

Délután fél hat körül sikerült elindulni, miután anyukám a vártnál sokkal több kaját készített nekünk a hétvégére. Sajnálkozva közölte, hogy a palacsintát már nem volt ideje kisütni, de hozzá kell tennem, hogy az autóban ekkor már több mint egy hétre elegendő élelmiszer volt felhalmozva. Bár ennek nagy részét a Fefének vittük Siófokra. Aggodalommal töltött el minket, hogy mikor fogunk megérkezni célállomásunkra, mivel előtte még egy Pécs melletti kis faluba is el kellett mennünk, aztán a Fefének szánt ételt is be kellett adnunk a kiskölöknek.

Na nézzük bővebben.

A hét közepe felé tudtam meg, hogy Zolika meg Katika mennek Balkóra a hétvégén, és engem is hívtak. Így ettől kezdve nagyon vártam a hétvégét.

Pénteken, munka után gyorsan összepakoltam, illetve hát anyukám, de ez lényegtelen. Felvettük Kecskeméten a Katit, aki ideges éhes volt, ezért betértünk a közeli McDonald’s-ba élelemért. Nem ott ettük meg, persze, hanem vittük az autóba, hogy majd út közben elfogy. Ez annyira jól sikerült, hogy a kóla az első kanyarban kiborult, eláztatva a Zoli rövidnadrágját meg cipőjét. Ez megalapozta a jó kedvet az út hátralévő részére. Pécsre tartottunk, vagyis egy mellette lévő kis faluba, mivel ott kellett felmarnunk két tévékészüléket. Zolival csak annyit tudtunk, hogy el kell mennünk valakihez, akitől elhozzuk majd a két tévét. Külső segítséggel sikerült is eljutni a megadott településre, de az volt a gond, hogy nem tudtuk, hogy hol lakik az illető, aki a tévéket ideadja. Megkérdeztünk hát néhány helyi erőt, akik közül az egyik mindjárt tudta, hova kell mennünk. Autójával ment előttünk, úgy vezetett. Aztán egyszer csak megállt az út szélén.

- Itt vagyunk, de a Koloniba jobb, ha gyalog mennek. – ezzel el is köszönt.

A rejtélyes nevű Koloniba tényleg olyan keskeny út vezetett, hogy egy autó éppen csak el tud ott menni. Aztán kiderült, hogy nem semmi környékre értünk. A Koloninak nevezett helyen régen a helyi bányászok laktak, most viszont olyan emberek, akik nem a szénportól sötétek. Találkoztunk az említett fodrász csajjal, aki nem nézett ki többnek 30 évesnél, de volt vagy 4 gyereke, a legidősebb talán 16 év körüli. Bementünk a házukba, ami a Zolit annyira sokkolta, hogy az este további részében folyamatosan erről beszélt. Nem részletezném, csak legyen elég annyi, hogy az előszoba szerintem le se volt betonozva, csak a puszta anyaföldön sorakozott a szajré, amiből elhoztunk két tévét. Két szobával arrébb viszont a gyerek vadiúj X-box-szal játszott, meg volt még pár űrkorszakot idéző szórakoztató berendezés. Egy putriban. Amikor bent voltunk, a Zoli hangot is adott aggodalmának, mikor azt mondta nekem: „Ha ezek itt megölnek, még csak meg se találnak minket soha.”

Mivel a két nagy tévét elég nehéz lett volna kézben elhozni a Koloniból, Zolival mégiscsak elmentünk az autóért, hogy megpróbáljunk eljutni a házig. A kisbuszt megpillantva megnyugodtunk, mert attól féltünk, hogy amíg oda voltunk, legalább a kerekeit ellopták, de nem nyúlt hozzá senki. Beálltunk és elhoztuk a két készüléket.

Folytattuk utunkat a Balatonhoz, és néha olyan tájakon jártunk, hogy fogalmunk sem volt arról, merre vagyunk. Ahogy közeledtünk a tóhoz, lassan már emberek is felbukkantak, úgyhogy megnyugodtunk, hogy jó felé tartunk. Volt vagy este 10 óra, mire megérkeztünk Siófokra. Velünk együtt viszont megérkezett az eső is, és mire odaértünk a Fefe koleszához, olyan durván elkezdett szakadni, hogy alig mertünk kiszállni az autóból és beszaladni a menedéket nyújtó épületbe.

Odabent aztán már minden rendben volt, azt leszámítva, hogy a portás először csak 5 percre akart beengedni minket. Odafönt viszont olyan jó buli volt kialakulóban, hogy elhatároztuk, hogy ott fogunk aludni. Lementünk megkérdezni a portást, aki végül beleegyezett (gondolom sejtette, hogy bármit válaszol, ott fogunk aludni), azzal a kikötéssel, hogy 7 óráig mindenképp el kell hagynunk a kollégiumot, mert utána más lesz a portán, és kiderül a turpisság, hogy nem csak hogy ott aludtunk illegálisan, de még csak nem is fizettünk érte.

Mire lerendeződött az ott alvás kérdése, és az is, hogy ma este már nem kell vezetnem, a többiek pár kör pálinkával megelőztek már, amit be kellett volna hoznom. Azonban nagyon előrelátóan nem ittam meg egymás után négy pohárral a jó italból, hanem csak kettővel. Ez a későbbiek során csakugyan hasznosnak bizonyult, mert így megmaradtak a képességeim a járásra és a beszédre. Szóval igen ütős pálinka volt, abszolút nem hiányzott utána semmilyen pia, leszámítva még azt a kis pezsgőt, amit a pálinka lefojtása miatt ittam meg.

Közben persze megismerkedtem a testvérem kispajtásaival, és az este során vagy tizenötször hallottam, hogy mennyire hasonlítunk egymásra.

Ahogy vége lett a viharnak, elindultunk diszkóról diszkóra, de hosszabb időt egyik helyen sem töltöttünk folyamatosan. Ettem két hot-dogot is, az egyik finom volt, a másik szörnyű rossz, ami elég nagy teljesítmény, mert hot-dogot elrontani szinte nem is lehet. De most már tudom: fűrészporba kell ágyazni a virslit, és akkor csakugyan nem okoz olyan nagy örömöt a fogyasztása. Amikor a társaság nagyobbik része elkezdett kókadozni, és visszatértek a koleszba, a Fefe egyik barátjával – nevezzük egyszerűen Richie-nek, mert tényleg így hívják – elhatároztuk, hogy elmegyünk fürödni. Mármint a Balatonba, persze. Velünk tartott Niki is, aki szintén a Feró egyik kis barátja, és aki a legtovább és legalaposabban magyarázta el nekem, hogy mi tényleg hasonlítunk egymásra az öcsémmel. A víz elég hideg volt, de azért belementünk, noha komoly fürdésről nem volt szó.

Visszaérve letusoltam, és mivel közel volt a fél 7-es időpont, amikor fel kellett kelnünk, gyorsan lefeküdtem aludni.

2007. június 9.

Elég hamar sikerült elaludni, de nem sokkal később a telefonom jelezte a fél 7-es időpont eljöttét. Nem volt egyszerű, de a második ébresztésre sikerült felkelnünk, gyorsan összeszedelődzködnünk, és így 7 óra előtt 5 perccel sikerült elhagynunk a kollégium épületét. Mákunk volt, nem vett észre minket senki, úgyhogy nyugodtan elindulhattunk eredeti állomásunk, Balatonszemes felé. Csakhogy az első kanyarban hatalmas csattanásra lettünk figyelmesek, ami az autó hátulja felől jött: felborult a hatalmas Sony Trinitron tévé, amit a Koloniból hoztunk, ráadásul nekidőlt a másiknak is. Igen, elfelejtettük, hogy azokat a csomagokat, amik közöttük voltak, és meggátolták a felborulásukat, odaadtuk a Fefének előző este. Nem mondom, hogy nem aggódtunk a tévék állapota miatt, de nem álltunk meg, hanem folytattuk tovább az utat. Csakhamar oda is értünk Szemesre, ahol némi ételt vettünk magunkhoz, majd elmentünk aludni, és csak dél körül ébredtünk fel.

Kicsit nehezen sikerült kinyitni a lekvárt, de sikerült

Ezen a reggelen jöttem rá, hogy milyen rég ittam már jó kis hideg tejet

Innentől kezdve sok érdekes nem történt. Délután meglátogattuk a Kati apukáját Balatonfenyvesen, este pedig a legendás Gely’s étteremben (régebbi nevén: az Andrásnál) vacsoráztunk. A Zoli persze sült hekk halat evett, mint mindig.

Vasárnap délután végre fürödtünk a Balatonban is, de sajnos ez a mulatság nem tarthatott sokáig, mert lassan indulnunk kellett haza, és a Feféhez is be akartunk még nézni. Siófokon nagyon jó volt megint. Végre megnézhettem belülről is a híres Gardát, ami a Feróék kollégiumának a tankocsmája vagy mije. Ezután sok időt elvesztegettünk a helyi Tescoban, és volt vagy 8 óra, mikor el tudtunk indulni. Az út nagyon kellemesen telt, beleértve a két komoly vihart is, amin áthaladtunk.

A lényeg, hogy egy nagyon jó kis hétvége volt, ami sajnos sokkal hamarabb véget ért, mint szerettük volna.

Szolgálati közlemény

Elnézést kérek, de egy óra múlva indulunk a magyar tengerhez kedves barátaimmal (Kati és Zoli), úgyhogy most hétvégén tutira nem írok ide. Viszont vasárnap este vagy hétfőn érdemes lesz visszanézni...
Jó hétvégét mindenkinek!

A Vikiszava igaz története

Sokan kérdezték már, hogy hogy kezdődött, én pedig minden egyes alkalommal, amikor elmeséltem, rájöttem, hogy egy csomó mindent majdnem elfelejtettem már. Ezért most leírom, hogy nekem is megmaradjon, meg azért, hogy ne kelljen többet elmesélnem. Ugyanis elég hosszú a történet.

A kezdetek

Ha tényleg az elején akarom kezdeni, akkor óvodás koromig kell visszamennem az időben. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor íráskényszerem elkezdődött. Sétálni indultunk az óvodás csoporttal, és amíg mindenki összeszedelődzködött, a folyosón sorakoztunk. Ahogy ott várakoztam, kíváncsiságomtól hajtva benéztem az irodába, ahol nagyon érdekes dologra lettem figyelmes. A titkárnő épp írógéppel írt egy levelet, és engem teljesen lenyűgözött, hogy milyen sebességgel ütögeti a billentyűket. Egy nagyon jó játéknak tűnt az egész. Viszont erős aggodalommal töltött el, hogy ahogy elnéztem, teljesen rendszertelenül nyomogatta a gombokat. Megfigyeltem azt is, hogy a számomra akkor legérdekesebb, alsó hosszú gombot (mint később megtudtam, a szóközt) is elég gyakran megnyomja, de ezt is teljesen rendszertelenül. Kétségbe estem, ugyanis meg voltam győződve róla, hogy soha nem fogom tudni, hogy melyik gombot mikor, milyen sorrendben kell megnyomni. Az írógép viszont továbbra is nagyon vonzó tárgy volt számomra, és mérhetetlen gyönyörűséggel töltött el, mikor felfedeztem, hogy a mamámnak is van ilyen szerkezete. A mamám munkahelyéről, konzervgyártól vette meg viszonylag olcsón, amikor ott leselejtezték. Féltette is tőlem, de mindhiába – amikor nála voltam, folyamatosan azt nyüstöltem.

Először persze a gombok eltalálása és lenyomása is nehézséget okozott, de az idő múlásával egyre ügyesebb lettem. Mivel 5 éves korom körül már tudtam írni meg olvasni, az írógéppel is elkezdtem írni. Először nem saját gondolataimat vetettem papírra, hanem a tévéműsort másoltam ki az újságból. Ez arra volt jó, hogy amíg ezzel voltam elfoglalva, tanulgattam, hogy melyik betű hol van. Persze ekkor még nagyon lassan ment az írás, és csakhamar meg is untam. A későbbiekben átalakítottam a tévéműsort saját elképzeléseim szerint. Az esti mese például jóval hosszabb volt, a műsor pedig az akkoriban szokásos 22 órás zárás helyett éjfél után ért véget. Persze mindez csak a saját fejemben létezett, de örülök neki, hogy 1987 körül így előre vetítettem a tévézés jövőbeli irányvonalát. :)

Első saját írások

Egy idő után unalmassá vált a tévéújság átszerkesztése is, de a gépelést nem hagytam abba. Kézenfekvő volt, hogy elkezdjem leírni, ami körülöttem történik. Olyan volt ez, mint egy napló, attól eltekintve, hogy rögtön az elejétől másoknak szántam, nem magamnak. Amikor az öcsémmel a mamámnál voltunk, és írógépközelbe kerültem, jelentéseket írtam a Feféről anyukámnak. Ezek a jelentések a kisgyerek klasszikus árulkodásaiban öltöttek formát. Az első hírek ilyesformán láttak napvilágot: „18.50 – A Fefe bemászott a szekrénybe és ott kutat.” Később a hírek kiterjedtek arra is, hogy az utcán mi történik. Mindig nagy esemény volt például a kukásautó érkezése, erről mindig részletesen beszámoltam. Ezeket az alkotásokat már újságnak neveztem, és címe is volt: „Palásti Viktor uraság újságja”. Kérem, ne nevessenek ki, 6-7 éves voltam ekkor.

A Vikiszava megszületése

Nem akarom nagyon túl hosszan húzni, ezért a következő mérföldkőhöz ugranék, amikor megkaptam az első számítógépemet. Ez 1994 körül volt. Pontosabban a mérföldkövet nem is ide tenném, hanem ahhoz az időponthoz, mikor pár hónap múlva egy nyomtató is került a házhoz. Innentől kezdve folytattam, amit az írógéppel elkezdtem. Írtam, aztán mikor megtelt a lap, kinyomtattam az „újságot”. A Vikiszava név megszületése igen egyszerű: amikor egyszer leültem a gép elé írni, kapásból ezt a címet írtam a lap tetejére, a Népszava című újság nevéből kiindulva. Ezt a nevet később szerettem volna megváltoztatni valami komolyabbra, de soha nem sikerült jobbat kitalálnom.

Az első néhány Vikiszava csak egy példányban készült el, és arról szólt, ami a barátaimmal és velem történt. Mivel a barátaim sokszor jelen voltak, amikor a Vikiszavát írtam, jelezték, hogy nekik is kellene egy-egy példány, hogy elolvashassák.

Az első előfizetők

Az igények kielégítése miatt a későbbiekben már 3-4 példányt is nyomtattam egy újságból, és ennek köszönhetem az első előfizetőt is. A történelmi személy dr. Hrabovszki Zoltán volt, akinek megtetszett az újság stílusa, és amikor egyszer nálunk járt, említette nekem, hogy szeretné rendszeresen olvasni, ezért előfizetne. Anyukám ekkor mondta, amire azóta is élesen emlékszem, hogy „Kisfiam, ez most már nem vicc, csinálnod kell az újságot!”. Én sem terveztem másképp, és az első előfizetőt csakhamar követte a többi is, köztük legjobb barátaim, Horváth Zoltán és Juhász Tamás, akik a későbbiekben a szerkesztésben is részt vettek, ezért segédszerkesztői és marketing igazgatói titulust kaptak a Vikiszavánál. De előtte még beszélnem kell az első hirdetők megjelenéséről is. Elmondhatatlanul meglepődtem, mikor egy nap az iskolából hazaérve apukám azzal fogadott, hogy a Porsche Hungária ügyvezető igazgatója, dr. Szórád József anyagi támogatást küldött az újság számára, és egyben szeretne is előfizetni rá. Néhány nappal később pedig a Merkantil Bank elnök-vezérigazgatója, Kolossváry Ádám küldött hasonló támogatást. Mindez nagy lendületet adott amúgy sem kicsi újságkészítési kedvemnek. Elképzelhető, hogy mekkora önbizalmat adott, hogy 13 évesen ilyen országos jelentőségű támogatóim voltak, akik ráadásul nem is ismertek.

Ahogy teltek a hónapok, jöttek még hirdetők Nagykőrösről is, részben szintén ismeretlenül. Ezekről máig sem tudom, hogy szereztek tudomást a Vikiszaváról, de így még érdekesebb számomra is.

Az előfizetők az ismerősökön keresztül gyarapodtak. A Vikiszava első teljes éve 1997 volt, de a vásárlók nagyobb számban 1998-ban jelentkeztek. Persze ez a nagyobb szám nem volt több 20-30 főnél, de egy ilyen újságnál szerintem nem rossz eredmény. Főleg, hogy az olvasóknak több mint 90%-a előfizető volt, ami egy hagyományos újságnál elképzelhetetlenül jó arány lenne. Persze a Vikiszava nem volt kapható újságárusoknál.

Igényesebb lap, több olvasó

Néhány hónap után a hirdetésekből és az előfizetésekből befolyt pénzekből tudtam venni egy szkennert, amivel a fényképeimet digitalizálni tudtam, ezáltal azok megjelenhettek az újságban is. Igaz, hogy a minőség kívánnivalókat hagyott maga után, de mégiscsak színvonalasabb volt így, hogy a cikkek mellé fotók is kerültek. Az olvasók is érezhetően örültek a fejlődésnek, az előfizetők száma pedig tovább nőtt. Az általam addig elképzelhetetlenül jó évnek tartott 1998 után 1999 újabb sikereket hozott, az előfizetők száma szinte megduplázódott, elérte az 50-et. A címlapon annyi hirdetés volt, hogy azok árait pofátlanul magas szintre kellett emelni, hogy maradjon hely a cikkeknek is.

Itt kell mesélnem a Vikiszava legnépszerűbb rovatáról, a Pajtásról. Ez a rovat remek volt előfizető-szerzés céljából. Ugyanis ha valakinek a gyermeke bekerült az újságba, fotóval, rövid interjúval, az elég volt ahhoz, hogy a szülei szinte kivétel nélkül előfizessenek az újságra. Ez annyira sikeres volt, hogy mindössze egy esetre emlékszem, mikor a szereplés után nem lett előfizetés a dologból – persze ha korábban már nem volt előfizető az illető.

1999-ben többek unszolására a kezdetben 4, majd 8 oldalas lap 12 oldalasra bővült.

Hanyatlás

Az oldalszámbővítés ugyan megoldotta a helyhiánnyal kapcsolatos problémáimat, de újakat hozott magával. Egyrészt már a nyolc oldalas újságot sem volt könnyű minden hónapban (a Vikiszava ugyanis havonta jelent meg) érdekes cikkekkel megtölteni, a tizenkét oldal pedig nyilván még rosszabb volt. Úgy éreztem, hogy hanyatlik a színvonal, illetve felhígult az újság tartalma. Hozzá kell tenni azt is, hogy közben gondjaim voltak a suliban is, ami ugyan abszolút nem érdekelt, de ahhoz elég volt, hogy rossz hatással legyen az ihletemre. Az utolsó 2-3 szám érezhetően rosszabbul sikerült, mint az előtte lévők. Úgy éreztem, hogy kinőttem abból a stílusból, amit a Vikiszava képviselt, nem tudnék már olyan jó kis baromságokat írni, mint régen. Mialatt ezen őrlődtem, új számítógép állt üzembe itthon, mert a régi elért képességeinek határára. Az új számítógéppel viszont – tudatlanságomnak is köszönhetően – nem működött megfelelően a nyomtató, ezért problémát jelentett az újság kinyomtatása is. Mindez a sok probléma elég volt ahhoz, hogy úgy határozzak, bizonytalan időre felfüggesztem az újság kiadását. Kellett a szünet, utána azonban nem volt már lelki erőm újra kezdeni. Főleg azért, mert közben Ballai Ottó, az akkori legjobb nagykőrösi újság, a Heti Aranyeső c. újság főszerkesztője felajánlotta, hogy rendelkezésemre bocsát egy egész oldalt az újságból, ahol kedvemre kiélhetem írási kényszeremet. Onnantól kezdve arra az újságra koncentráltam, és nem maradt volna energiám mellette a Vikiszavára. Néha hiányzott ugyan a saját újság – főleg, amikor évekkel a megszűnése után is érdeklődtek a régi olvasók, hogy mikor lesz újra – de biztos, hogy papír alapú Vikiszava nem lesz többé. Legalábbis azt gondolom.

A legjobb nápolyi

Ugyan kockázatos valamire azt mondani, hogy a legjobb - főleg kajára -, mert az emberek ízlése nem egyforma, de mégis bizton állíthatom, hogy a nápolyik kategóriájába sorolható édességek közül a legfinomabb, amit valaha ettem, a Manner Herzen.
Címkéje szerint tejcsokoládéba mártott rumízű trüffelkrémmel töltött ostya. A valóságban sokkal több ennél: fogyasztása olyan élményt nyújt - főleg hideg tejjel -, hogy az semmi máshoz nem hasonlítható. Azon kevés édesség közé tartozik, melyben minden összetevő a megfelelő mennyiségben, állagban és minőségben van jelen. Ára sajnos ennek megfelelő, egy zacskó (300 g) több mint 800 forintba kerül, így ízén kívül ára is az ünnepi csemegék közé sorolja.
Fellelhetőség: én a kecskeméti Tescoban találtam, de nyilván előfordul máshol is.

Egy ötletes reklám

A miénknél fejlettebb kultúrákban már jó ideje rájöttek, hogy a humoros reklám hatásosabb, mint az unalmas. Magyarországon ugyanakkor még mindig több a pocsék tévéreklám, mint az igazán jó. Javul ugyan a helyzet, de úgy tapasztaltam, hogy az átlag magyar ember primitív ahhoz, hogy értékelje a kreatív, esetleg művészi megoldásokat reklámok - és minden más - terén. Ezért felesleges is a magyar közönségnek igényes, szellemes reklámot bemutatni, mert úgysem fogja fel. Remélem tévedek. Bárcsak ne lenne igazam abban sem, hogy ez a Fabia reklám soha nem fog eljutni hozzánk.