Ma dél körül kimentem a Tamás Tanyára fotózni. Az istállóról, meg az állatokról kellett pár kép. Marha meleg volt, ennek ellenére nagyon sok ember szédelgett mindenfelé. A legtöbben termékbemutatón vettek részt. Láttam is egy idősebb nénit, aki nagy örömmel szorongatott a kezében egy flakon csodaszert, ami sárga színű folyékony szappanra hasonlított. Lehet, hogy az is volt, de akkor nyilván valami nagyon különleges, tizenötezerért. Lényegtelen. Egy másik asztalnál üzleti megbeszélés zajlott egy német és egy magyar férfi között. Volt velük egy fiatal tolmács lány, aki rémesen unott hangon fordított a feleknek, hogy megértsék egymást.- Akkor most rákérdezek konkrétan: érdekli a dolog? - fordította a lány a németet.
- Igen. - felelte a másik határozottan.
Ennyit sikerült meghallanom a beszélgetésből. Kíváncsi vagyok, hogy előtte milyen protokoll-köröket tettek meg, ha már így kellett megkérdezni, hogy oké lesz-e a bolt.
Átmentem az ember-erdőn, és ahogy kiértem a nagy fák hűs árnyéka alól a kopár rétre, egyszerre minden élőlény eltűnt körülöttem. Néhány szöcske ugrált csak a fűből, hogy el ne tapossam, ahogy ballagtam a rét túloldalán lévő istálló felé. Dehát persze, kinek is jutott volna eszébe épp arra járni, mikor olyan meleg volt, hogy meg lehetett gyulladni a napon. Az állatok is csak vegetáltak a déli hőségben. Úgy feküdt az összes a földön, mint ha nem is élnének.
Csak az egyetlen ló állt, jobb sorsra várva. Az ő karámját egyetlen fa árnyéka sem érte el. Egyedül ő foglalkozott vele, hogy mit csinálok ott, és ezzel ő volt egyedül a segítségemre, mert ahogy jött mellettem a kerítésen belül, végül pont ott állt meg, ahol nekem szükségem volt rá a kompozícióhoz. Íme:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése