A titkos orosz bázis felfedezése I.

Elnézést, hogy több mint egy hete nem írtam, de részben a sok dolog, részben a lustaság akadályozott. Cserébe viszont olyan történet jön most, amin jópár napja gondolkodom, hogy meg szabad-e osztani mindenkivel. Végül arra jutottam: miért ne? A Vikiszava történetének talán legexkluzívabb tényfeltáró riportja következik.



Szóval, ha Nagykőrösről haladunk kifelé a lajosmizsei úton, egyszer csak van egy leágazás jobbra. Egy betonút, amit viszont rögtön az elején fehér kapu zár el a járműforgalom elől. Azt mindenki tudja, hogy itt volt régen az oroszok egyik bázisa. Sőt, azt is tudhatják, hogy lőszerraktárak rejtőztek itt az erdőben, azért védték annyira, hogy még a környékére sem lehetett jönni. A helyet még ma sem egyszerű megközelíteni. Éppen ezért különösen szerettem volna bejutni ide. A pontos útvonalat nem árulom el, de ezt az első kaput nem nehéz megkerülni, ha nem a főútról, hanem az erdő felől közelítjük meg a helyszínt. Egyébként erre jó a Google Maps, ezt csak úgy halkan teszem hozzá.



Ha túl vagyunk a kapun, egy hosszú egyenes út végén újabb kapuba ütközünk. Itt volt a főbejárat, ahol egyből kutyák fogadtak. Így ott nyilván nem mertünk bemenni, úgyhogy maradt a második lehetőség: menjünk körbe, hátha látunk valamit. Láttunk is. Egy helyen kicsit le volt szakadva a szögesdrót kerítés, ezért különösebb megerőltetés nélkül be tudtunk mászni. A területet dupla szögesdrót kerítés védi. Ha valaki ezeken átjutott, még mindig ott egy domb, amire fel kell mászni. Ez is körülveszi az egész helyet.



A domb tetejéről viszont már elénk tárul, hogy mit rejtegettek itt. Ma már persze meglátszik, hogy évtizedek óta nincs igazi gazdája, de a lőszerraktárak még most is állnak, csak a tetejük hiányzik.
Miközben az első képeket készítettem, nem akartam foglalkozni a tudattal, de azért életemben nem sokszor féltem még annyira. Azon gondolkodtam, hogy mi van, ha egyszer csak meglátom, hogy rohannak felénk a kutyák. Tudtam, hogy a területet őrzik, viszont az egész olyan hatalmas, hogy többszáz négylábú is elveszne benne. Úgyhogy csak reménykedtem, hogy pont nem fog erre járni egy sem.



A dombok mindenfelől akadályozzák a kilátást, ami mondjuk harcászati célokból nyilván előnyös volt. Az garantált, hogy ide járművel nem jutott be senki, akit nem akartak.



Ez itt az valószínűleg egyik lőszerraktár - pontosabban ami maradt belőle.



Az biztos, hogy raktározási célra használták, mert a földön még látszanak a felfestések, amik az áru útját jelezték. Arra kíváncsi lennék, mi vezetett be az ajtón, ami miatt egyenes vonalban így fel van töredezve a beton.



A területen beül is több szögesdrót akadályozta a közlekedést, de mai állapotában már több helyen lehet olyan lyukakat találni, ahol viszonylag egyszerű átjutni. Ezért aztán viszonylag akadálytalanul haladtunk tovább befelé. Csak akkor álltunk meg gondolkodni, amikor motoros fűrész hangját hallottuk, ami alapján megbizonyosodhattunk róla, hogy emberek tartózkodnak a közelben. Ami nem lett volna baj, mert azért mentünk oda, hogy beszéljünk valakivel, de a kutyákkal nem szerettünk volna találkozni.

(A történet második része itt folytatódik)