A legszomorúbb nap

Megesküdni nem mernék rá, de az biztos, hogy az öt legszomorúbb napom között volt az, amit most elmesélek. Hároméves lehettem, és az egész máig tisztán él az emlékezetemben.

A történet főszereplője egy pedálos Moszkvics volt. A tárgy, amihez talán legjobban kötődtem életem során. A kezdetekre nem emlékszem, vagyis arra, hogy miként tettem szert rá, de ma apukámtól megtudtam, hogy nem az első gazdája voltam, hanem legalább a második.
Zöld színű volt, elemes világítással, fekete kagylóüléssel. És úgy ette a rozsda, mint kacsa a nokedlit. Szét volt már rohadva teljesen, a karosszéria vékonyodó éleitől pedig rendszeresen sebesüléseket szereztem, miközben kiszakítottam vele az összes ruhámat. Anyukám ennél fogva egyáltalán nem nézte jó szemmel, ha beleültem. Én viszont azért vártam minden új napot, hogy kedvenc pedálos autómmal róhassam a (kilo)métereket. Ez persze sok vitát eredményezett anyukám és köztem, de én rendíthetetlen voltam, és nem engedelmeskedtem a tiltásnak.
Aztán egy nap, amikor reggel lementem az udvarra, a kocsim nem állt ott, ahova előző este leparkoltam vele. Kétségbeesett keresésbe kezdtem, mert nem volt még példa rá, hogy valaki eltette volna máshova. Akkor még az egykori nagykőrösi könyvkötő szövetkezet szolgálati lakásában laktunk, úgyhogy sok hely szóba jöhetett, köztük a könyvkötő-üzem is. Először az ott dolgozó felnőttektől kérdeztem meg, hogy nem látták-e a kis négykerekűt, vagy esetleg valami gyanús alakot a közelben, de nem jutottam eredményre. A szüleimtől szintén nem kaptam választ, ami nyomra vezetett volna.
Végül teljes kétségbeesésemben megtettem azt, amit addig soha nem mertem, mivel anyukám világosan elmagyarázta, hogy nem szabad: kimerészkedtem az utcára. Körülnéztem, de nem volt ott számomra semmi érdekes. Egészen addig, míg tekintetem az utcán álló szemétgyűjtő konténerre nem vetődött. Hozzám képest az akkora volt, mint egy ház, úgyhogy csak azt láttam, ami kilógott belőle felül: a zöld autócskám hátulját, a két hátsó kerékig. A többit elnyelte a nagy szemetes. Boldogan szaladtam be anyukámhoz, hogy megtaláltam, és jöjjön gyorsan, mert egyedül nem tudom kivenni. De anyukám azt mondta, hogy nem tud segíteni. És nem segített senki más sem. Nem akarták kivenni, mert nem azért dobták ki... Egész nap sírtam, és érdekes módon ma is elszorul a torkom, ha erre gondolok. Pedig milyen nevetséges kis történet.
De hogy a vége mégse legyen szomorú, röviddel ezután kaptam egy pedálos gokartot, ami sokkal menőbb volt, és amit utána nagyon hosszú ideig megelégedéssel használtam.

Ui.: találtam ezzel kapcsolatban egy nagyon jó, fanatikus alapossággal összeállított honlapot, amit mindenkinek szívből ajánlok, akinek valaha volt pedálos Moszkvicsa: http://gportal.hu/portal/pedalosmoszkvics/