A gyaloglás végeee!

Vasárnap reggel telefoncsörgésre ébredtem. Gabi hívott, hogy nem húzza tovább, ha már eldöntöttem, hogy kell az autó, akkor odaadja még ma. Úgy tudtam, hogy majd csak ezen a héten pénteken kerül hozzám az autó, úgyhogy nagyon izgatott lettem. Már nem kellett napokat várni, hanem csak pár órát.

Bicikli és esőkabát helyett

Tavaly tél óta nincs amivel guruljak, mármint olyan jármű, aminek négy kereke van, és amit elsősorban én használok. Tavaly télen járt le a legendás Toyó (1986-os dízel Toyota Corolla) ideje, azóta nem volt rajta műszaki, és nem akartunk már rá költeni pénzt, mert elég rossz állapotban volt a karosszériája. Motorikusan tökéletes volt, de az alváza szétrohadt és a futóműve is elkerülhetetlen felújítás előtt állt. Úgyhogy nemrég eladtuk húszezerért. Nevetséges. Több mint tíz évet töltött a szolgálatunkban, és az egy évtized alatt nem produkált komolyabb meghibásodást. Ez elég volt ahhoz, hogy megszeressem, és elképzelhetetlennek tartsam, hogy japán autón kívül másmilyet akarjak.
Tavaly ősszel jutottam el oda, hogy vennem kéne egy autót. Az utóbbi egy évben az új Swifttől kezdve Mazda 323-ason és az első generációs Nissan Almerán át nagyon sok régi Swiftet is megnéztünk, mint következő autót. Arra viszonylag hamar rájöttem, hogy új autót venni hülyeség, és nem csak azért, mert nincs rá pénzem. Csak az a baj, hogy én beteg vagyok ilyen szempontból. Ha ránézek egy autóra, és még abba is belegondolok, hogy az enyém is lehetne, onnantól kezdve nagyon sok racionális érvre van szükség, hogy észhez térjek. Szerencsére apukám mindig ott volt ellenpólusnak és lebeszélt a legtutibb járműről is. A hibátlan, Almerát sajnáltam a leginkább, mert nekem az tetszik a mai napig legjobban.
A Suzuki-korszaknak azt hittem, soha nem lesz vége, és a végén sikerül kikötni egy néhány százezerért kínált használt Swift mellett. Ilyen autója van Zolinak és Katinak is, Zolinak nagy tapasztalatai is vannak vele kapcsolatban, megbízható, igénytelen, olcsó. Vagyis pont nekem való. Mégsem sikerült egyet sem találni, ami átment volna az apukám felállította szigorú szűrőn. Ami hibátlan, az drága, ami olcsó, az szar. Nem is értem, miért nem akarja senki a piaci ár 60 százalékáért odaadni a hibátlan Swiftjét. Azt talán megvettük volna.
Szóval itt tartottunk pár héttel ezelőtt.
De ott kezdtem, hogy vasárnap Gabi ébresztett, hogy odaadja az autót délután. Délben, ebéd közben kaptam egy sms-t, amit az egykori legjobb lány barátom, Móni küldött, aki kb olyan, mint a testvérem, de akivel úgy 2 éve nem is beszéltünk. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy beszéltünk telefonon utána, és elújságoltam neki, hogy veszek egy autót. A párbeszéd valahogy így zajlott:
- Képzeld, veszek egy autót.
- Tényleg? És milyet?
- Soha nem fogod kitalálni!
- Franciát?
- Úristen... honnan tudod?
- (nevetve) Ismerlek már egy kicsit.
- Na és milyen márkát?
- Citroent?
- Hogy találtad ki?
- Úgy, hogy azt mondtad, hogy soha nem találnám ki, és ezért egyből azzal kezdtem, amit soha nem vennél.
Logikus. Tényleg ismeri a gondolkodásomat.

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer Citroenem lesz. De én beteg vagyok, ha ránézek egy autóra, és még azt is elképzelem, hogy az enyém is lehetne, akkor hajlamos vagyok bármibe beleszeretni. Főleg ha egyszerű, mozgékony és fürge.
Gabi mondta néhány hete, hogy ideadnák nekem az AX-üket, ha kell, mert el akarják adni. Apukám mondta, hogy gondolkozzak el rajta, mert azért a pénzért kaphatok még egy Tornádó nevű elektromos biciklit, meg talán még egy új esőkabát is beleférne. Érdekes módon minden addigi Citroen-ellenességemet sikerült levetkőznöm öt perc alatt. Valószínűleg a mobilitás hiánya okozta, de nem számít.
Ebéd után találkoztam Gabival, még egyszer megbeszéltük az üzlet részleteit, aztán ideadta a slusszkulcsot.

Egy napja boldogan használom a kis piros gépet. Nagy baja állítólag nincs, de persze egy tizenötéves autótól nem szabad csodákat várni. Megkockáztatom, hogy meg is szerettem. Egy saját autónak azért mégiscsak más fílingje van.